Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24 / 304. szám
Napkelet • A KM karácsonyi melléklete Karádi Zsolt I994. DECEMBER 24., SZOMBAT i éve született Nyíregyháza költője, Váci Mihály Hetven éve, 1924. december 25-én Nyíregyháza délnyugati határának egyik zsúptetős cselédházában született Váci Mihály. Innen, a „bibliai szegénységben élők” közül indult, hogy soha ne felejtse el a megalázottakat és megszomorítottakat. Az eszmélkedést meghatározó nyírségi nyomorúság predesztinálta arra a sorsvállalásra, amelynek jegyében minden akart lenni: „tanya ügyvédje, mérnöke, / történelmünk vad ügynöke, / parasztfiúkért száj aló, / állásaikért házaló” — ahogy a Te bolond című versében írta. Kiválasztottnak érezte magát: az alulról jöttek indulata, a fiatalkori betegségek, a „kések között” megszenvedett ifjúság energiája hajtotta arra, hogy másokért éljen. Feladata fölismeréséhez nagyban hozzásegítette a Mandabokorban vállalt tanyai tanítóság: 1943. szeptemberétől hat esztendőn keresztül nyolc osztályban kilencven gyereket tanított. Ezek az évek örökre belevésődtek: elismert költőként, országgyűlési képviselőként is a parasztgyermekekért küzdött. Halasi Marika, Magyar Jancsika alakját ő emelte a politika látóterébe. • • sszeáíl ításu n k han Váci M jL Mihály eddig kiadatlan Ä ff verseiből válogattunk. Az v/ itt közreadott költemé- •• nyék lapunkban jelennek meg ető- í szőr nyomtatásban. Váci Mihályné Juhász Máriának, a költő özvegyé- ; nek ezúton mondunk köszönetét a közlés engedélyezéséért. {Karádi : Zsolt) /v. I glgp’í: Seb — sose forrsz be! Rebegj imát az éghez: annak, ki hisz, segít az is; a hatalomra kis fegyvereid emelheted, elfogadhatja érveidet, s megnyerheted a pert. Még arra is lehet reményed, hogy az Emberiségnek más lelket és akaratot adhatsz, szebb szenvedélyeket, kezedbe veheted milliók szívét, s adhatsz nekik más iramot. A Föld felszínét terved és legmerészebb álmod szerint, keményen sújtva áttörheted, s az ég színét, melyben a Nap, a fény, a kék szín ég; s a csillagok merész ívét kimérheted és újra megalkothatod a világot! Csak arra nincs remény itt, se terv, se módszer, lombik, röntgen-sugár, se gyógyszer, ima, se böjt, se mély hit, hogy te, te, te magad, jaj! — aki vagy, gyenge, erős, pipogya, hős, sunyi bitang vagy gyáva vad, — te más legyél; kés — ha karéj kenyér vagy; tűz, máglya légy, ha benned jég fagy, és tiszta szűz, ha téged a vér vad falkája űz; s virágként illattal áradj, ha görcsös husángnak metszett a sors, s most hadonászik véled; s ha téged az élet húsába sebnek vágtak: be sose forrsz! Nem költészet ez: keserű igazság! Csak düh fakad már vers helyett Szitkot találok — nem rímet. Ritmust már nem szívem dobol, de két öklöm — homlokomon, s refreinként ami visszatér Nem értem! — és miért, miért? Ihlet helyett? — óh ihletem! Te vagy csak szent gyűlöletem! Te fakasztasz számra kevés szót, — fordított lelkesedés. Az ajkam, mint ha seb folyik — úgy szivárogja szavait. Nem költészet ez, egyszerű átkozódás, vad, keserű igazság; véres, meztelen, szabadjára tört érzelem, mely őszintén jön, mint ahogy a megvert ember vicsorog! Kit vernek soká, nem idomul, de egyre inkább elvadul, hátrál, — de csak egy sarokig, s ott megveti a lábait, s ha mindegy — úgy is belehal! — gyáva, — bátor, — de visszamar! Mint szeretők a kazlat...! Két élű meztelen pengéjét a világnak forgatnom kell, — s nincs semmi kezemen. Napokint állok kemény tűzpróbákat: mezítláb futok izzó perceken. Sűrű rácsukon átmosnak az órák, átszitálnak, — aranyért a hegyet! Sercegő gyufaszálakká aprózzák ezüst sírású nyár-erdőimet. Széthordanak a fészkelő új dolgok, mint fecskék csűrükön a partokat, mint szeretők a kazlat — s én oldódom, hogy zizegjek álmok, csókok alatt. Minek? Nekem harmincöt év jutott. — az életről ennyit tudok. Ami még történt ez alatt, arra nem leltem szavakat. Nem leltem, nem is keresek. Az életről szólni — minek? Oly reménytelen, hasztalan elmondani azt — ami van. S lehet többet mondani még az emberről, mint azt, hogy — élt. Éltem! — ó, ebből jól megért engem mindenki, aki — élt. Aratók esti éneke Mögöttünk rozstarló parázslik, az alkony enyhe füst. Kaszánk az égalján villámlik. Lányok karján félholdat játszik a lágy sarló-ezüst. A búzaföldeken a fürjek fészke körül kaszánk a búzát kikerülte, s most, mintha a szívünkön ülne egy fészekalja fürj. Most is fáj még, ahogy ránk nézett a kék búzavirág; arcunkon enyhe szégyen égett, hogy el kellett oltani téged pipacs-lobogta láng. Jövünk, oly szelíden hajolva, mint a teli kalász, hallgatunk, csak a könnyű polyva pereg, az ért magot nem oldja csak a súlyos csapás. Olyan bennünk a bizonyosság, hogy életünk mit ér, ahogy tudjuk, most, a fáradtság ízében, hogyha elénk hozzák: kell a kenyér. Kikalapáljuk kaszánk élit: aranyüllő a hold. Ütésünket csillagok kísérik. Az éj lombja, — melyen fürt érik — kertünkbe áthajolt. Az elhivatottság érzése már kamaszkori zsengéiben is érlelődik. A magyar irodalomból Ady, Juhász Gyula, József Atrila és Illyés műveit olvasta legszívesebben, míg a világirodalom nagyjai közül leginkább Dosztojevszkij, Baudelaire, Gorkij és Rey- mont került hozzá közel. A vidéki elzártságból 1955 elején lépett ki: az Új Hang első száma tizenhárom versét közölte. Váci ekkor már „tájékozott és eszközbiztos költő — mondja később Illyés Gyula. — ...Költői szemlélete — a költő világszemlélete — kész”. Aztán egyre-másra sorjáztak a kötetek: Ereszalja (1955), Bodza (1959), Mindenütt otthon (1961), Szegények hatalma (1964), Eső a homokra (1968), s végül A sokaság fia (1970), a posztumusz könyv. És sorjáztak a feladatok, a gondok, a harcok, az önemésztő, önpusztító küzdelmek. Pedig csak költő szeretett volna lenni. Olyan költő azonban, aki nem pusztán a nyelv mágusa, a kifejezés artistája, hanem aki az írást cselekvésnek tekinti. „A költő soha nem pártolhat mást, csak a segítségre szorulókat, s amíg ilyenek lesznek megye-, ország-, világszerte, addig csak az őket pártoló költészet lehet időszerű („Emberségről példát, vitézségről formát”). A költői létformát az ember lehetséges megvalósulásának tökéletes formájaként értelmezte; vele egyenértékűnek csak a forradalmárt tartotta. Ez a gondolat munkásságának archimédeszi pontja. A költészetet a „kegyetlen világgal” szembeni ellenszegülésnek érezte. Úgy vélte, a líra a pokoli erők küzdelméből végül győztesen kimagasodó emberi igazság diadalmát segíti elő. Hirdette, hogy a költő „a világ abszurditása közepette a természetes emberi magatartás megvalósításáért küzd, aki mint a kamasz a tiszta szerelem álmait — fáradtan és megverve is őrzi magában mindannyiunk vágyát a teljes emberségre, az igaz világra”. (Élni másokért). Naiv volt? Inkább azt mondhatnánk: romantikus. Romantikus, aki hitt abban, hogy az irodalomnak társadalomformáló szerepe van. Küldetése, akinek meggyőződése volt, hogy a költészet „emberalkotás is, önmagunk újraalkotása” (Vallomás fiataloknak). Ezt a rendíthetetlen hitet a politika, aztán saját céljaira használta fel. Röptette, majd amikor Váci szóvá tette a szavak és tettek közötti ellentmondásokat, gáncsolta, ahol érte. Indulásának kedvezett a korszellem: néhány versének őszinte pátoszát a hatalom szívesen fogadta ( Bontja zászlóit szülőföldem, Mindenütt otthon, Kelet felől, Ezt! Itt! Most!, Még nem elég! Szelíden, mint a szél, Szabadság! Tégy gazdaggá minket!, Méltó hatalmat!). A korai lelkesedés később nagyjából a hatvanas évtized közepétől zilált üldözött- séggé súlyosul {Staccato). Lírájában fölerősödik a vívódás, a számvetés (Naponta gyilkolom, Mindennek összege, Te bolond, Kényszerű hajrá, Ütések alatt, Országos pólya), az úttévesztés fájdalma (Vakvezető), a Sokaság fiának lapjain pedig már a széthullással küzdő lélek vergődése látható (Szeressetek!, Elég volt!, Mert egyedül, Mire volt jó, Mi nem jött soha el, Hol van...). Ez a könyv tartalmaz néhány kiemelkedően jelentős verset (Én szőke városom, Kell lenni valahol egy őshazának, * * * Mert egyedül vagyunk, És mi élünk), a gyűjtemény alaphangja azonban a rezignált számadásé: „Már nem vitázom, nem verekszem. / Csendesen elkezdek ragyogni. / Ellenkezem ezzel a korral. / Meg akarok maradni” (Kócsag). Az Ereszalja „vidám fecskerajaitól” a Valami nincs sehol metafizikus hiányáig ível ez a pálya, amelyen a lírai oeuvre-öt szervesen egészítette ki az ironikus Utazás Bürokronéziába, valamint A zsezse-madár, s a Toldi feltámadása című kiadványok prózai-publicisztikai anyaga. Hetven éve született Váci Mihály, akiről az utóbbi két évtizedben keveset beszéltünk. Tagadhatatlan, hogy életművét nem a kísérletező kedv uralta, kifejezésmódjában a hagyományos, vallomásos — tárgyi- as-leíró — realista stíluselemek dominálnak. Az általa képviselt lírafelfogás halála óta erősen módosult, ellenben nagy versei (Áldott vagy Te, Zsoltár, Százhúszat verő szív, Szelíden, mint a szél, Kell lenni valahol egy őshazának, Valami nincs sehol) irodalmunk igazi értékei ma is. x
