Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)

1994-12-22 / 302. szám

1994. december 22., csütörtök HATTER Véget ért a decibelháború Itt a bunker, ott a lakatlan sziget nem jöhetett szóba • Köszönik a szándékot Ma különösen érték a barátságos környezet, a jó­szomszédi viszony Balázs Attila felvétele Szőke Judit Nyíregyháza (KM) — Véget ért egy háború. Ez még akkor is jó hír a konfrontá­ciókkal terhes világban, ha ezeket az ütközeteket nem lő- és szúrófegyverekkel vív­ták, hanem szócsatákkal. Meg nem is vérzett el ben­nük senki, csak az idegeket viselte meg. Évek óta dúlt a decibelháború a nyíregyházi erőmű környékén, különö­sen a Bethlen Gábor utcán lakók között. Az utca egyik oldalán ipari, a másik olda­lon lazán beépített lakó­övezet van. A napokban végre jó hangulat­ban találkoztak a kft. vezetői, valamint a lakók képviselői. A békés hangulatú eszmecserén részt vett egy környezetvédel­mi hatósági és egy polgármes­teri hivatalbéli szakember is. A példaértékű megoldást az erőmű tehát megtalálta. Már az sem túl gyakori, hogy a problémaokozó folya­matosan írásban tájékoztatja a „civileket” — akik „csak” lak­nak a zajforrás környezetében, „pusztán” elviselni kénytele­nek a különben nehezen elvi­selhető hanghatásokat — a megtett lépésekről, a környe­zetvédelmi tevékenységről, s a további elképzelésekről. Évente egyszer még szemé­lyesen is találkoztak, hogy megvitassák az intézkedések hatásosságát vagy épp még nem kielégítő voltát. Az erő­mű emblémájában a zöld me­ző a környezetbarátságot szimbolizálja — ez is kötelez. Elásták a csatabárdot Dohanics László, a kft. ügy­vezető igazgatója ismertette a város számára nélkülözhe­tetlen cég fejlődését. Az 1962 óta működő létesítmény be­ruházásakor nyilván az akkori előírásoknak kellett megfelel­ni. Az elmúlt 10-12 évben azonban újfajta emberkör­nyezet szemlélet alakult ki, mely a hazai ipari tervezők számára is dilemmát okoz: ami anno helyes volt, ma nem felel meg a korszerű kívánal­maknak. Alkalmazkodni kel­lett hát. Az erőmű, melyet a város néhány évtized alatt körülölelt, kereste az utat, a módokat, hogy a feszültté váló viszonyt rendezze. A Környe­zetvédelmi Felügyelőség és a Polgármesteri Hivatal Város­üzemeltetési Irodája közremű­ködésével, párbeszéddel, egy­más szempontjainak meg­értésével és technológiaváltás­sal sikerült a csatabárdot elás­ni. A zaj testek rezgése útján keletkezik, s általában a le­vegő közvetítésével jut el a fü­lünkhöz. Az erőmű megvizs­gáltatta, mi a domináns zajfor­rás, majd keresték a kivite­lezőt. Először nyílászáróc­serével próbálkoztak, a zaj ál­tal leginkább sújtott házak ablakait lecserélték speciális, zajszigetelt ferihegyi repü­lőtéri ablakokra, de nem si­került teljesen a zajtompítás. Több mint harminc ajánlatot kaptak a ventillátor zajkiboc­sátásának csökkentésére, ezek közül azonban csupán két cég vállalt garanciát arra, hogy a célt, azaz a csendesítést el is érik. Frekvenciaanalízist ké­szíttettek, zajméréseket végez­tettek, szakvéleményeket kér­tek. Sok pénzt áldoznak Kiderült, hogy a 10-es számú kazán aláfúvó ventillátora a fő bűnös, ezt azonban nem lehet bunkerbe zárni. így a körbe­építés helyett a ventillátorcse­re került előtérbe. De nem egy ventillátorra volt szükség, ha­nem a ventillátorra. A hely­zetet bonyolította az az el nem hanyagolható szempont, hogy a zajszintet csak a műszaki­gazdasági optimum határáig lehet csökkenteni. A munkálatok megkezdőd­tek, majd ez év nyarán át is adták a próbaüzem után az új berendezést. A 9-es kazánra is sor fog kerülni 1995-ben, s további finomítások is vár­hatók. Két év alatt 18-20 mil­lió forintot költöttek a két nagyteljesítményű ventillátor­ra. A beruházási összeg 1995- re eléri a 23 millió forintot. A Környezetvédelmi Minisztéri­umtól kamatmentes hitelt, tá­mogatást fognak kérni, ám ha nem kapják meg, akkor sem akad meg a folyamat, 1996­ban saját forrásból szeretnék folytatni az akciót. Mások persze az érzékszer­vek, s mások a számszerű­sített, mérhető adatok. Ami megfelel az egyiknek, nem biztos, hogy megfelel a másik­nak. Jelen esetben szeren­csésen alakultak azonban a dolgok. Köszönet a halkulásért Érzékelhető a különbség. A lakók képviselői — akik egyébként már igen járatosak, szinte szakértők rezgéstech­nikai és akusztikai témákban — az érintettek elégedettségét és köszönetét tolmácsolták. A lépcsőzetes zajcsökkenést nemigen érzékelték, annál in­kább azt a jelentős halkulást, amelyet az új berendezés üzembe állítása eredménye­zett. Mostmár nem kell elme­nekülniük — nyugodtak meg. Habár a villanybojler rezgését és a szekrényben a porcelán csilingelését még mindig nem tudják mire vélni. És a fel­fűtési szakaszt is el tudják még azért különíteni a környezeti zajoktól, de a kért és megka­pott hétvégi leállást már na­gyon pihentetőnek ítélik. A rezgésügyben egyébként a szakemberek törik a fejüket. Az analízisek szerint az nem akkora mértékű, hogy épü­letre, emberre káros lenne. (Mert egyébként a szakirodal­mak tanúsága szerint a zaj már önmagában, munkavégzés nélkül is fárasztóan hat az em­berre, károsan hathat a szer­vezetre.) A mérésbe be fogják vonni a közeli vasutat és az utcán egyébként rendkívül megélénkült kamionok-duzza- sztotta közlekedési forgalmat is, mert valóban igen magas a környezeti zaj szint — akkor is, amikor az erőmű áll. A Bethlen Gábor utca ezen felén lakók nem lakatlan szigetre vágynak, tisztelik a szándékot és a szakmaiságot, azt is tudják, hogy a kényelmet biz­tosító technikának ára van. De már látják, kevesebbet fognak panaszkodni, s hogy a decibel­háború — mintaértékű — jó­szomszédi viszonnyá alakul. Kállai János tárcája ...... ... .. - - - ... . . . . . .............. . . r izenegyre hirtelen ki­virult a decemberi délelőtt. Szikrázott a nap, könnyebbé vált a hajnal­ban még ködcsomós levegő, békésen „legelésztek” a tér galambjai. Egyszerre élni, lüktetni kezdett a belváros. Pillanatnyi őszutó-varázslat játszott az emberekkel. Húsz méterről vette észre a gyerekkocsival araszoló, is­merős sziluettet. Több hete volt már, hogy másodper­cekre találkoztak, s most úgy érezte: halaszthatatlan mon­danivalóival oda kell, hogy fusson hozzá. Bevágódott a kereszteződésben feltorlódott kocsik közé, áthúzott az úttesten, nehogy elszalassza a spontán egyszerűséggel kínálkozó lehetőséget. — Hát, szia! — bökte ki az üdvözlés bugyuta sztereotí­piáját, pedig legszívesebben harsogta volna az azúrkék délközeibe, hogy: Jaj, de jó! Örülök, hogy látlak, hogy még vagy, megvagy. De, mint fegyelmezett „úrhoz” illik, csak egy sziányit engedélye­zett magának. — Mit csinálsz, merre mégy, hová mentek? — sor­jáztak a még mindig túl- dresszúrázott kérdések. Séta-kocsi ka — Ilyenkor szoktunk, így ebéd előtt levegőzni a kicsi­vel... Igen, az apróság ott pi­hent, szunnyadt, rebbenő pil- lácskákkal a negyvenezres babakocsi mélyén, mit sem tudva a döcögős diskurzus semmitmondásairól. — Már többször be akar­tam ugrani hozzád — foly­tatódott a magyarázkodás, — de így, a picivel ez már nem megy olyan egyszerűen. Egy pillanatra sem hagyom magára, most már ővele van „megtöltve” a napom... — És te, te hová sietsz? — kérdezett a mosolyát egyre magabiztosabbá formázó anyuka. — Eljössz velünk egy darabig? Gyere, ha rá­érsz! — hangzottak az un­szolások, magukban hordoz­va valami szelíd erőszak in­tonációját, hogy: érj rá, ha mondom. Mentek, araszoltak, csu­pán a ide-odafordult kerekű kocsi-csoda falsai okoztak felületes megtorpanásokat. Ez, persze, nem is volt baj, hiszen egy-egy döccenő jó alkalmat kínált a lassan, de mind vastagabb sugarakban előtüremkedő beszédfolya­moknak. — Láttad, hallottad, mit tudsz róla, róluk, rólunk... Hogy érzitek magatokat, megvettétek a... Mi újság az újságnál, a munkahelyeden, a házban, történt-e valami a többiekkel ...Igen, a filmek... jó lenne megnézni, de ott van a videó... — Vettem két CD-t, olyan „nőieset”; vettünk, ponto­sabban, illetve — mit hebe­gek — kaptunk, meglepetés volt... Jaj, állj meg egy pil­lanatra! Ide bekukkakntok, hátha becserélik az ajándé­kot... — Igaz is, hol szilvezte- reztek... nekünk már futottak be ajánlatok, de otthon ma­radunk, hármasban, tudod, a pici, ő még nem szereti a pezsgőt... így értek körbe az egyik háztömbön, majd a másikon, átbóklásztak a díszköves placcon, egyik kirakat, majd a másik, majd még egy tucat. A csöppség rezzenéstel nyu­galommal folytatta a bun­damélyben a szundikálást. — Tudod — konstatálta a „mamai” szakértelem — nyugtatja a hang... Az, hogy biztonságban érzi magát et­től az egyenletes duruszo- lástól... Az éles zajokat nem bírja, azoktól összerezzen, felébred, aztán sír, csak sír... De most bársonyos körülötte a világ, olyan pihe-boldog- ság ez...jó, hogy van ilyen, most már tudom, hogy ez a boldogság — Azért, ha lesz időd, ugorj fel, tényleg! — kezdett a nagy harmónia dadogós- akadozósra bodrozódni is­mét. — Nem zavarsz senkit, majd beszélgetünk, azt gon­dolom, lesz miről, lenne mi­ről, pontosabban... T izenkettő múlt tizen­három perccel, ami­kor elköszöntek. Ko­csi, baba, anyuka... jobbra, ő meg balra. Jobbra-balra, erre-arra, ki-ki a maga lépé­seivel a közelítő télbe; arany sziporkákkal, remény­girlandokkal, örökzöld vára­kozással, s valami kevéske lila vibrálással az észrevétlenül szomorúbbra váltó égpere­men... Saroglyán Györke László M ilyen jól is hang­zott még a májusi választások előtt az azóta már milliószor idézett jelző, hogy ti. „szak­értő” .Az ember, ugye, arra gondolt: na végre, nem az fog számítani, hogy ki mi­lyen színű, hanem tényleg: mihez is ért a legjobban. Aztán — ki-ki elvárásainak mértéke, illetve álmai sze­rint — csalódtunk. Most pedig — hogy már túl vagyunk az önkormány­zati választásokon is — tovább folyik az egyez­kedés. Ki kivel és kivel nem. Most sem igen azon vi- tatkoznak-egyezkednek a partnerek, hogy ki a szak­értő és ki a szakértőbb. Sőt. Fent, a minisztéri­umokban is úgy tűnik, a mi­niszter színe dönti el, hogy a továbbiakban az adott legfelsőbb hivatal melyik párté. S míg nagyban folyik az átrendezés nemcsak leg­felül, hanem a különböző szintű intézményekben is, egy valami újra csak a hát­térbe szorul. Igen, kita­lálták: a refrén. Távol áll tőlem, hogy most bárki magas beosz­tású vezető szakértelmét kétségbe vonjam. De hát nem is kell, hiszen tetteik önmagukért beszélnek. (Ta­lán még soha nem volt ennyi baki, félreértés. Na, de ez más téma.) Engem inkább az zavar, hogy a rangsorban még közép és alsóbb szinten sem a szak­értelem az első, hanem a szín. Miért nem tekintik a szakértelmet végre párt­semlegesnek? Ha valaki ér­ti a dolgát, mért nem mind­egy, hogy milyen a politikai meggyőződése? Szaktudá­sa, kreativitása és lelkiis­merete legyen! (Vagy ez maximalista kívánság, el­várás?) Közben lankadatlan foly­nak a pártcsatározások. S míg a pártok körmük sza­kadtáig bizonygatják iga­zukat, nomeg a más színű alkalmatlanságát — sok­szor az eszközökben sem válogatva —, az éppen hatalmon lévőkkel elszalad a szekér. A szakértelem meg jó, ha felfér hátra, a sa- roglyára. A rögös-zötykö- lődős úton — hisz milyen út is vezethetne vissza Euró­pába? —pedig könnyen le­pottyanhat onnan... Csodagyerek Ferter János rajza Kommentár __________________________________________________ Hóvariációk Galambos Béla r udathasadásos ál­lapotban vagyok — már ami az igazi tél „bukóját” jelentő, ám eled­dig hozzánk még meg nem érkezett, havazást illeti. Mint városlakó, de fő­ként, mint hivatalból is gyakran autózó „úrveze­tő”, én bizony bevallom: nem várom, hogy „Télapó megrázza a szakállát” és fehérbe öltöztesse a világot. Nem várom, mert egyetlen porcikám sem kívánja — bizonyára nem egyedül va­gyok így ezzel —, hogy napokon át előbb a ga­rázsajtót, vagy a járda mel­lett magát az autót kelljen kibányásznom a hó alól, ha valahová indulni kell. Hogy órákig vakargassam az üvegre fagyott jeget, s ugyanennyi ideig huhúkol- jam az előzőleg latyakkal beterített, majd befagyott ajtózárat. El kell indulni valahová, pedig az igazán nagy bajok csak ez után következnek. Hóesésben, latyakban az utakon számos veszély le­selkedik még a legóva­tosabb és leggyakorlottabb vezetőre is. Hát még, ha nem is igazán profi az il­lető, s ráadásul a mögötte, vele szemben közlekedők még rutintalanabbak, még türelmetlenebbek és még kevesebbet képesek költeni az autójuk alapvető műsza­ki biztonságára, mint ő ma­ga. De nem folytatom a fanyalgást, mert nyilván így is kivívtam minden gyerek és téli sport rajongó ellen­szenvét. Inkább a beveze­tőben már említett másik énem — a pár napja egy utazás közben a fél ország „mezítelen” búzaföldjeit mellesleg végignéző egyko­ri mezőgazdász — gondo­latairól szólnék még rövi­den. Arról, hogy ez a „tu­dathasadt” másik felem ag­gódik az évek óta egyre szomjasabb földjeinkbe ve­tett magvak, a belőlük ki­kelő növények sorsáért, az ország jövő évi kenyeréért, jószágaink takarmányáért, a vidék lakóiért. És ez az énem igenis várja a havat, a tájat puhán betakarót, s olvadáskor a föld szomját minden más nedvességnél tökéletesebben oltót. r ä «1 »i»j «I iii

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom