Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-17 / 298. szám
12 TÁRLAT Mátbé András fotói Portré A nyíregyházi Városi Művelődési Központ fotógalériájában ez év utolsó napjáig látható a Neon-fényben című tárlat. A kiállítás különös elnevezése visszautal a felvételek „születési helyére”, az immár kapuit bezárt debreceni Neon 12 Music Club-ra. Mert ami a közszemlére tett képeken látható, az nem más, mint a jószemű fotográfus „elkapta” koncertpillanatok, a közönség hangulat-lenyomatai, zenekarok és szólisták vibráló mozdulatai. A művész mintegy húsz hangversenyen figyelte az eseményeket, raktározta el a látottakat. Felvételein jelzésszerűen vannak jelen azok az elemek, melyek azt mutatják, hogy a fiatalok egy része a társadalom margóin kívül rekedt, s bizony nekik a „neonos” zene volt a vigasztaló, megtartó menedékük. A Neon-fényben anyaga azt sugallja: Máthé András számára mindez „kirándulás, kísérlet, újszerűség”. Inven- ciózus tájképeivel és aktfotóival a nyíregyházi közönség egy korábbi, VMK- beli tárlatán már megismerkedhetett. Részlet a Neonfényben című sorozatból Részlet a Neonfényben című sorozatból Részlet a Neonfényben című sorozatból Napkelet • A KM hét végi melléklete Káoszból harmóniát teremtett Száz éve született Szőnyi István festőművész • Szemlélődő magatartás Muraközi Ágota Generációjában tarolt a világháború, ifjú korában az első, később a második. Pedig milyen népes, tehetséges művésznemzedék volt! Közöttük robosztus népi sarjadékok, kifinomult arisztokraták, avantgárd szellemiségű nagyvárosi polgárok. De tarolt közöttük a tbc., a szifilisz is, és többen öngyilkosok lettek. Tipikus közép-európai látlelet. És, ha számba vesszük, hogy művész eszmélésének idején szembe kellett néznie a századforduló művészeti forradalmainak következményeivel, melyben minden addigi érték megbomlott, vagy érvényét vesztette, akkor megérthetjük, milyen óriási erőfeszítésre, tehetségre volt szükség: a káoszból harmóniát teremteni. Ady még azt írta, Párizs az én Bako- nyom, Szőnyi számára Zebegény vált azzá. 1894-ben született Újpesten. Képzőművészeti hajlamai már elemi iskolás korában megnyilatkoztak, tanítója Lissák Kálmán külön is foglalkozott képzésével. Középiskoláit a Markó utcai reáliskolában végezte, ahol Földessy Gyula irodalomtörténész, Ady Endre barátja volt osztályfőnöke és első mecénása. 1911-től a Képzőművészeti Főiskola esti szabadiskolájában fejlesztette tehetségét. Itt ismerkedett meg forradalmi szemléletű művészekkel Uitz Bélával és Kmetty Jánossal akik egy időre nagy hatással voltak rá. Miután 1913-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára, Ferenczy Károly növendéke lett. Ő, a modern magyar művészet egyik legigényesebb mestere alakította tovább a fiatal Szőnyi szemléletét, és ösztönözte a biztos mesterségbeli tudás elsajátítására. Segítségével jutott el Nagybányára, az un. plein-air festés műhelyébe. Az itt tevékenykedő festők napfényes és kolorisztikus ábrázolásmódját hamar elsajátította, majd tovább haladt a maga útján a dekoratív megfogalmazás felé. 1914-ben őt is behívják frontszolgálatra, ahonnan 1917-ben tüdőbajjal tér vissza. Művészi hitét és egészségét visszanyerni, ismét Nagybányára utazik 1917 nyarán, ősszel pedig már a Képzőművészeti Főiskolán dolgozik Réti István mellett — nagy szorgalommal és céltudatossággal. Lelkesen tanulmányozza Greco művészetét, s mint annyi ifjú festő ebben az időben Cezanne és Van Gogh bűvöletébe merült. Ekkor festette első jelentős művét, a Kettős arckép-et melynek dekoratív felfogása már eltér a nagybányai hagyományoktól. 1921-ben rendezte első kiállítását az Ernst Múzeumban, és tüstént el is nyerte a nagy tekintélyű Szinyei Társaság nagydíját. Hamarosan köréje tömörültek az újat kereső fiatalok. Mindez nem csupán mesterségbeli tudásának, vonzó egyéniségének volt következménye, sokkal inkább annak, hogy művészetében ő tudta leginkább kifejezni azt a szemlélődő magatartást, tiszta festőiséget, amely leghívebben kifejezte a maga korát. 1923-ban költözött a Duna-kanyarban lévő faluba, Zebe- génybe s haláláig hűséges maradt ehhez a varázsos szépségű tájhoz. Felesége Bartóky Melinda személyében megértő társra talált, gyermekei születtek. Az új élethelyzet, új témák, új mondanivaló megfogalmazására ösztönözte. Egy önvallomásában írja: „egyik sarkalatos elvem, hogy soha nem fogok munkához az eszemen keresztül, így ha lehetséges, tán megérted, hogy lehetetlenség ilyen elvek mellett elhatározni, hogy most népies dolgokat fogok festeni. Az is meglehet, hogy még fogok ilyen képeket festeni, de ha festek, nem tudatosan, hanem mert kedvem lesz hozzá. Ez a festői magatartás egész életére meghatározó volt: a magyar népélet inspirálta élményeit egyetemes emberi távlatokig tudta szélesíteni, ezt érzékeljük főművein: Ze- begényi temetés (1928), Átkelés a Dunán (1929), Eladó a borjú (1933), Udvaron (1934), Este (1934). Panteisztikus termé- szetáhitata körébe vonja emberfiguráit, s ettől az ábrázolt jelenet a költészet időtlen világába emelkedik. 1937-ben kinevezték a Képzőművészeti Főiskolára, ekkor már több évtizedes pedagógiai működésre tekinthetett vissza, mint szabadiskolai tanár. Képein megjelenik a városi téma, Európa-szerte tett utazásainak élménye. Renoir témáját zseniálisan fogalmazza újra az Esernyők c. festménye. Az Uszályok, lírájának megkapó, bensőséges kifejeződése. Művészetfelfogásában több nagyszerű festőnk is osztozott: Bernáth, Berény, Czóbel, körüket a Gresham-csoportonként emlegették — pesti találkozóhelyükről elnevezve. A harmincas évek végén tüdőbaja kiújult, súlyos műtéten esett át. Ekkor készült műveit még oldottabb festőiség, látomásszerűség jellemzi. 1941-ben nagy megbízást kap Győr nádorvárosi templomának kifestésére. A második világháború után újult erővel fogott munkához, országgyűlési képviselőséget is vállalt. Súlyos betegen festette a Csepeli Postapalota nagy seccóját, a Posta történetét (1956). Utolsó éveiben kisméretű olajképeket hozott létre: lírai hevületű művészetének leheletfinom gyöngyszemeit. 1960-ban újabb olaszországi utazásáról visszatérve rövid idő múltán meghalt. A zebegényi temetőben helyezték nyugalomra. A nyíregyházi Jósa András Múzeum képzőművészeti gyűjteményében található Sző- nyi-rajzot, mely a fiatal művész érzékeny vonalkultúráját reprezentálja, a hónap műtárgyaként decemberben láthatja a közönség. Szőnyi István: Vetkőző nő CSÁK GYULA: Jusztina karácsonya Jusztina nem tudta pontosan: hány éves, de negyvennek mondta magát. Ezt mindenki elfogadta, illetve: senki nem tartotta lényegesnek. Az ügyvéd úr azt fejtegette egyszer a feleségének, hogy Jusztina olyan semleges emberfajta megtestesítője, amely nem lát széjjel, és mások által sem látható. Hamis megállapítás volt, mert Jusztina elég jól belelátott az emberi lét rejtelmeibe. Már fiatal korában felfedezte például, hogy hiába születünk egyenlőknek, mint azt sokfelé mondogatják — másnap már nem vagyunk azok. Későbben, felnőtt korban az a gyanúja ébredt, hogy valószínűleg nem létezik boldogság, s amit mégis annak hiszünk, az csupán a boldogtalanság szünetelése. És még sok hasonlóan töprengett a város szélén lévő aprócska háza magányában. Nappal nem élt magányosan, és ellentétben az ügyvéd úr megállapításával, nagyon is látható volt mások számára, lévén a kisváros tehetősebb embereinek mindenese. Az ügyvéd úrékhoz járt legtöbbet, mert nagy háztartást vezetett a tekintetes asz- szony, és kellett Jusztina segítő keze valamennyi olyan munkához, amit mások nem szívesen végeztek. Mosott, főzött, gyereket pesztrált, kertet ásott, és másfajta, férfiaknak való munkát is végzett. Nagy testű, erős csontozató volt, és egy ízben a szarvainál fogva tepert földre egy dühöngő kost. Az idén, a karácsony előtti napon elhatározta, hogy életében először ő is otthon ünnepel. Mindenütt azt hazudta, hogy egy férfit vár, aki meg akarja kérni a kezét. „Hozzámegyek! — rikkantotta. — akkora lagzit csapunk, hogy minden fogásnál asztalt cserélünk!” Általános volt az álmélkodás, mert Jusztinát megrögzött öreglányként könyvelték el, akiről még pletykák sem keringtek. „Olyan szemérmes, mint egy aggszűzhöz illik” — mondogatták, ha véletlenül szóba került. Akadt, aki ezt azzal tromfolta: „Szemérmesen is mindfajta szemérmetlenséget szoktak elkövetni”. Az ügyvéd úr egyszer vágyat érzett Jusztina kemény húsú teste iránt, de olyan visszautasításban volt része, amire három hétig ragasztgatta a flastromot. Bosszúból azt hangoztatta, hogy Jusztina olyan buta lány, „akinek agyáig ér a talajvíz”. Egyszóval ragaszkodott az idén Jusztina a saját karácsonyához. Nem díszített fát, mindössze egy fenyőágat fektetett az addig nem használt abrosszal terített asztalra, azután az ablakhoz állt, kinyitotta és kendőbe burkolózva nézte az estét. Olyan csönd volt, hogy hallotta saját gondolatait, amelyek a múltba röpítették, amikor nem tudni kinek a gyerekeként megszületett, jó meg rossz emberekhez került, amíg eljutott életkorban és erőben odáig, hogy a téglagyárba ment dolgozni, és két évtized alatt felépítette szoba-konyhás lakását. Miután pedig bezárt a gyár, alkalmi munkákat vállalt Jusztina, s úgy tette a dolgát, hogy mindenhová visszavárták, ahol egyszer otthagyta a keze nyomát. Amint szemlélte az eget és a város szélével érintkező erdő körvonalát, autózúgást hallott, majd reflektorfény zuhant az útra, s abban a pillanatban meg is állt az autó, és férfi szólt ki belőle: — Jóestét, asszonyom! Hová vezet ez az út? — Sehová — felelte Jusztina, mert ez volt az igazság. Egy traktor szokott erre járni, amit a részeges Áron vezet, és takarmányt visz a közeli tehénistállóba, ahonnan meg elhozza a tejet. Az istállón túl már valóban semerre nincsen út. — Hová akar menni? — Nem tudom. Csak elindultam, hogy csavarogjak egyet, de elfogyott a benzinem. Magának nincs? — Egy kanálnyi se — mondta Jusztina. — Maga csak elindul a sehovába, és nincs hozzá benzinje? — Ez történt — mondta a férfi, s hangjában derű és bosszúság elegyedett. — Van itt a közelben szálloda? — Mért lenne, mikor mindenkinek megvan a saját lakása? — Turistáknak. Szép ez a vidék. Ott az erdőn túl egy kis tó is van. Hoztam horgászfelszerelést, meg sátrat is, hogy ott
