Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-05 / 262. szám
1994• NOVEMBER 5., SZOMBAT újságunk öt évtizedéről Filléres emlékeim A kérdés, amelyet Angyal Sándor kollégám a jubileum alkalmából néhányunknak feltett, tulajdonképpen egyszerűen megválaszolható. Mert hiszen hiába tölt el az ember egy munkahelyen harminchét évet, lennie kell egyetlen olyan élménynek, emléknek, amely meghatározó. Csakhogy... Minél tovább gondolom azt az emberöltőnyi időt, azt a (úristen!) tizenhárom és fél ezer napot, egyre nehezebbnek tűnik a válasz. Több okból is. Részben, mert rakétasebesen rohant el mellettem az idő, hadd nagyzoljak: a történelem, amelynek sodrában a vad megszelídül, a csúnya megszépül, a szép homályba vész. Beszéljek arról, hogyan álmodoztam régen: egyszer majd Ady Endre és Móricz Zsigmond nyomdokain járom Szatmári, meg Szabolcsot, s felfedezem korom igazságát, miközben toliamat egy ifjú misz- szionárius küldetéstudatával sercegtetem a kicsiny formátumú, ötvenháromban mindössze hétezer példányszámú, négyoldalas újság papírjára? Mondjam el, milyen na- yot csalódtam, amikor egészen mást Ivánt a kor, s a szerkesztő? A begyűjtési versenyt, a napi munkasikereket, a vidám aratást — akkor is, ha éppen nem volt vetélkedés, a munkát kudarc kísérte, az arató Tiborcok pedig kenyérből, szalonnából sem láttak eleget? Vagy csupán az én nagy élményem maradt, hogy az akkor leírtak és a köznapi valóság a legtöbbször nem fedték egymást? Szóljak tán találkozásaimról, amelyek emléke úgy lesz fényesebb, ahogy az időben távolibb? Az olyan nagyszerű nyomdászokkal, mint Rácz Ali bácsi, Sztankov- jánszki Lajos bácsi, vagy Békési Jóska, akik „nyakig” ólmosan, s minden idegszálukkal összpontosítottak arra a munkára, amelynek végeredményével sokszor nem értettek egyet? Mondjam el, mint restelltem, amikor Győrteleken rámcsodálkozott egy parasztember, rámkérdezve: igazán van olyan újság, amelytől én jöttem? Említsem meg egy ötvenhárom júliusi találkozásomat Nagy Imre miniszterelnökkel és Farkas Mihállyal, a sokak által sokáig rettegett hadseregtábornokkal a nyíregyházi színházban? S vajon hivalkodásnak tűnik, ha előkaparom emlékeim közül Hruscsovot, Brezsnyevet, Gagarint, Gorbacsovot, Bruno Kreisky osztrák és Willy Brandt német kancellárt, az egri érseket és Róma főpolgármesterét, akinek — ha rövid időre is — a közvetlen közelébe kerültem? Nagy élmény volt bizony, de számomra legalább annyira rendkívüli a disznótor a szamos- angyalosi cigánysoron, magosligeti ismerkedésem Papp Mihállyal, Móricz Zsigmond boldog emberével, a nagygéci kisfiúval, aki az árvíz után épült szép csengeri házból mindenáron haza akart menni... És Kovács Margittal, a kerámia magyar nagyasszonyával. A rövidnadrágos, alsós gimnazista Ratkó Jóskával, aki első versét hozván a szerkesztőségbe botlott belém, a legfiatalabb munkatársba. Kihagyhatom a sorból Izsák Imrét, a Bujtos koronázatlan királyát, aki mindent tudott akkori városáról? Balczó Bandit, az öttusa császárát, akinek pesthidegkúti — ötödik! — világbajnoki győzelme után másodpercekkel sikerült kicsikarni az üzenetét a mamának és Nyíregyházának, az őt útnak indító szűkebb hazának? Vagy Túri Sándor bácsit, a paszabi néptanítót, akihez foghatót keveset ismertem addig? Nyárádi Mihályt, aki Jósa András után bizonyára joggal pályázhatott volna a Nyíri pajkos névre, hiszen egykorvolt birtokát szívesen cserélte fel a néprajztudománnyal. És Gerlei Ferencet, Eisert Árpádot, a két nagy orvostudóst, akiket a rossz sorsuk vetett erre a vidékre? Lehet-e feledni Nagy Sándort, az almakirályt, amint a nyíri homok embereit akarta rávenni a jobblétet jelentő gyümölcsfa-telepítésre? Westsik Vilmos bácsi kézzel írott sorait, amelyekkel arra buzdít, ne hagyjuk abba a küzdelmet, mert a futóhomokot meg kell és meg is lehet kötni... Bán Ferit, az aszkétaként csökönyös tervezőt, aki olyan épületeket akart ide a Nyírségbe, amelyek révén megnő a város becsülete... A színházépítő Kalocsay Pistát, aki havonként jött találmányával a szerkbe... Hársfalvi Pétert, akinek rövid ideje arra elég volt, hogy tárgyát főiskolához méltóan oktassák... Pál Gyulát, aki mással össze nem téveszthető stílussal, mondandóval tette le képző- művészeti életünkre kézjegyét... Csallány Dezsőt, a Móra-tanítvány régészt, Vikár Sándort, a jobb sorsra érdemes zeneszerzőt, Váci Miskát, Sipkayt, Galambost, Mester Attilát — kollégáimat egykor... O és még mennyi mindenkit és mennyi mindent kellene említeni az előtoluló élmények, emlékek majdcsak végtelen sorából! Találkozások emberekkel, településekkel, épületekkel. Bizony, a sok esztendő sok mindent hozott. Szívesen felejthetőt is persze, csakhogy az ember legbelül semmit nem képes eképpen szelektálni. Külön fejezetet érdemelne, miként éli meg a huszonhárom éves nyíregyházi zsurnaliszta ötvenhat megtisztító katarzisát, az azt követő időket — emlékképek a barikád két oldaláról. Csakhogy az a száz sornyi hely, amit most kaptam, a töredékekre is kevés. Hogyan is lehet leltárt készíteni, akárcsak hevenyészettet arról a bizonyos harminchét évről? S lehetséges elmondani, ha években zsugorítom össze a mindig izgalmas, pergő, de nem mindig vágyott napokat, miben lelheti örömét, s csalódásait az újságíró, ha szabolcsi, eképpen a sajnálni való szegény vidéki rokon szerepét osztotta rá a sors? Bizonyosan csalódást okoztam, hogy sok mindennel előhozakodtam, ami számomra fontos, másoknak talán közömbös. Mégsem vagyok képes kitörölni a munkámat s az életemet meghatározó élményeket. Bocsásson meg a világ, hogy legnagyobb élményeim mégis az újsághoz kötődők. Az éjszakához, amikor először indult el Nyíregyházán a modern ofszetgép, hogy új külsejű és már 12 oldalas lapot nyomjon. Majdan megkóstolhattuk a számítógépes szedést-tördelést. És az igazán nagy élmény, ami csak egyszer juthat egy szerkesztőnek az életben: elértük a százezer példányt! Ha semmi más nem történt volna, csupán ezért megérte. Pillanatkép a negyvenedik évforduló ünnepségéről legszentebb szeretőnk: az újság lagfürtös megkötésében, ha a feltámadt szélvihar zöldellő vetéssel ragadta magával héthatárba a porföldet. Voltak szerkesztőségi, nyomdai társak, akiket végleges lapzártájuk ellenére mindenkor bizalommal szólíthat meg az emlékezetünk. Mint például Barota Mihály, Békési József, Farkas Pál, Lengyel Antal, Murczkó Károly, Meilinger István, Pristyák József, Sipkay Barna, Vajda Márton, Vass Ottó. A reménység és a valóság között irdatlan a távolság, de soha nem lehet annyi, hogy tisztának vélt lelkesültségünket, el- szánásunkat az ebek harmincadj ára vessük. Mi, akik nemzedékünk jelentős többségéhez hasonlóan, fiatalságunk többfel- vonásos premierjén egyszerre voltunk undorító neofiták és jó szándékú messiásjelöltek, el kellett jutnunk a felismeréshez. A lelki rációhoz. Korántsem a forgalmas damaszkuszi út mirákulumra hivatkozók színjátékával, hanem a keskeny, kanyargós, köves és tüskés bokrokkal szegett hegyi ösvények kemény próbáival. Megszégyenülve és újra feltápászkodva. Ahhoz tehát, hogy van értelme az újságírói létezésnek. Hogy rajtunk is múlik, ne kerüljünk olyan helyzetbe, amikor azt kellene képviselnünk, amiben nem hiszünk igazán. A legnagyobb kísértés a képmutatásra, hogy az újságírónak naprakészen kell nyilvánosan megszólalnia. Rájöhetünk viszont, hogy a „van” hatalma előtt soha nem érdemes hasra esni, mert nem lehet tudni a jelenről, jót vagy rosszat postáz-e a jövőnek. Végigkísérte kelet-magyarországi életünket a jó szándékú, akácvirágos szeretettől fűtött, de károsan kanonizált Váci-me- tafóra az emberi szív és a megye adekvát balosságáról. Belegabalyodtunk egy hamis küldetéstudatba, amelyet hol a kivagyiság, hol a kétség borított el. Pártoljuk-e a szegénység ügyét, avagy a hatalom képviseletében vagyunk boldogságot parancsoló eszmei menetirányítók? Garai László szociálpszichológus minapi véleménye szerint korunk kiirthatatlan problémája a tömeg és az elit, a nyomor és a ragyogás összeegyeztethetősége, mint ahogy József Attila egyszerre akart vegyülni és kiválni. Amint kiderült, hogy a kísérlet egyelőre tragikusan lehetetlen, fejét a vonat alá hajtotta. A megmaradt nem zsenik magukba fojtották kétségeiket. Nem tudom visz- szatartani mostani szorongásaimat sem, hiszen nem lehet alábecsülni a pénz diktatúrájának veszélyeit, nem degradálódhat a demokrácia az emberi méltóság díszletévé. Esetleg a válaszadás terhe elől menekülni akaró mai kollégák hiába ülnek fel az Intercity re, vagy a New York-i, moszkvai repülőre. Bízva remélem, hogy a médiatörvény, amely a cikk fogalmazása idején még nem született meg, és ami nem rúgdalózik véletlenül és oly türelmetlenül a politika méhében, végül is nem kárhoztatja az újságírókat a mindenkori politikai és pénzhatalom függelékének kínos szerepére. Minden más híresztelés ellenére az újságíró is ember. Tehát lehet alanyi híve bármely világnézetnek, lehet dúsgazdag, viszont a legnépszerűbb olvasói, előfizetői érték az újság, a cikk kínos tényszerűsége, objektivitása, pluralitása, nem pedig az elfogultság lólába. Ne feledkezzék meg a humorról, és arról a komolyságról, hogy minden jelenség előterében annak háttere áll, és erre a legkíváncsibbak az emberek. Szemforgatás nélkül állíthatom, hogy nekünk, Szabolcs-Szatmár-Bereget taposott dereshaj úaknak, egyéni sorsunktól függetlenül maradt legkacérabb és legszentebb szeretőnk az újság. Történetesen az ötvenéves, amelyiket most Kelet-Magyarország- nak becéznek vagy szidnak. De az ünnepi érzelmek elfogultságát kihasználva hadd kössek figyelmeztetőül valami fontosat fiatalabb nyíregyházi kollegáim orrára és tollára. Rossz újság nincs, csak amit Margócsy Jocó nem olvas el, ámbátor ilyen nem fordul elő. Ki tudja, volt-e erkölcsi jogom mindezt elmondani, hiszen a fennkölt és fontos gondolatok mindig utólag jutnak az ember eszébe. Csikós Balázs Tanú T anú voltam — tollal, kötelezettséggel— 32 éven át bent a „műhelyben". Az utóbbi tíz évben nyugdíjasként már csak kedvtelésből figyelem a legmélyebbről induló megye óriási lépteit, ami még mindig „nem elég.” Befogadott ez a táj a negyvenes évek végén. Elsősorban a parasztsághoz, a volt cselédekhez kerültem baráti közelségbe. Ez könnyű volt, hiszen Sinka István A fekete bojtár vallomása világából jöttem. Ezért is lettem, maradtam a földművelők elkötelezett szolgája. Ebből a közel fél évszázados együttélésből engedtessék meg besárgult noteszlapjaimról néhány morzsát ideszórni. Aratás. Talán 1952-t írtunk, a csahold gépállomásra megérkezett az első szovjet kombájn. Ezt az ismeretlen masinát a turricsei termelőszövetkezet tábláján akarták kipróbálni, de a bemutató sokáig húzódozott, mert a szövetkezeti tagok kaszát ragadtak, s próbálták útját állni. (Akkor még a gidres-gödrösre szántott talajon a kombájn nem a legjobb munkát végezte.) Székelyben — ha jól emlékszem — 1953-ban az aratásra váró tábla sarkán a járásiak egy jókora sátrat állítottak. Volt benne újság, brossára, rádió, ezt „vörös saroknak” nevezték. Ide jöttek volna pihenni az aratók. Az egyik arató erről így szólt: „Nem Kazahsztában aratunk, ahol a legközelebbi lakott hely 3-500 km- re van.” Tiszavasváriban a nyolcvanas években, mint tevék a sivatagban, úgy úsztak a kombájnok egymás után a hatalmas búzatáblákon. Tartályaikból hektáronként 60-80 mázsa búzát ömlesztettek a kísérő gyűjtőkocsik- ba, legalább négyszer annyit, mint amennyi a kisparcellákon termett. Begyűjtés. Ujfehértón történt, ahol nem jeleskedtek a begyűjtési versenyben, egyik nap egy idegen brigád is megjelent segíteni. Egy buzgólkodó atyafi még a tyúkól padlásra is kíváncsi volt, a rozoga létrán próbálkozott, de annak foka kitört alatta, ő pedig elterült a földön. Szerencsére nem volt nála tojás. Győrtelek élenjáró községnek számított. Egyik vasárnap tapasztalat- cserét szerveztek oda, hadd okuljanak a hátul kullogok. Össze is hordtak délutánra talán 1500 tojást, majd jelentették a járásnak. Jelentett a tanács, az ifjúsági szervezet, a nőtanács, a földművesszövetkezet, valamennyien 1500 darabot, ezt összesítették a járásnál, így a megyéhez már 6000 darabról érkezett a telefon. Néhány évtizeddel később újra jöttek a jelzések a községekből — ekkor már nem a begyűjtésről, az megszűnt 1956-ban — izzó hangon panaszolták: a tojást senki nem vásárolja, nem kell a gyapjú, sem a bárány, betek óta kész a bízó, nyakukon maradt a termés... Mindezekre tanú voltam. Most is tanú vagyok arra, bogy a mezőgazdaság rúdját a lejtő felé irányították. Ki tudja bol áll meg!...
