Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-22 / 276. szám
1994. november 22., kedd HÁTTÉR Konténeres iparitanulók A munkaerő-fejlesztő központban ma egy sereg szakmában lehet elmélyedni Új szakmával ismerkednek a szabolcsi munkanélküliek Harasztosi Pál felvétele Balogh Géza Nyíregyháza (KM) — A megyeszékhely Széchenyi utcáján, egy ódon épület falán fehér tábla hirdeti, térségünkben nyílt meg az ország első munkaerő-fejlesztő központja. Akkor még Miskolcról irányították a szabolcsi kirendeltséget, fél éve azonban teljes önállóságot élveznek a nyíregyháziak. Az országban egyébként hét — pontosabban a budapestivel nyolc, de az más formában működik — átképző központot találni, s csak kettőt a Dunántúlon. Az átképző hivatása Az egyik legfiatalabb éppen a mienk, s a miskolciak egykori „filiájának” is a legtöbb talán a dolga. Az önállóvá vált intézmény igazgatója Várkonyi István, aki az előző parlamentben vezérszónoka volt az új szakképzési törvénynek, amit aztán több mint kétharmados többséggel el is fogadott az akkori országgyűlés. Tulajdonképpen az a törvény legalizálta az úgynevezett iskolarendszeren kívüli szakképzést, melynek megreformálása már nagyon is időszerű volt. Ismert, hogy Magyarországon egészen a legutóbbi időkig a szakmunkásképző intézetekben, szak- középiskolákban történt csak a különféle szakmák oktatása, s ezen túlment az idő. Különösen akkor vált ez nyilvánvalóvá, amikor tömegével kerültek utcára az emberek, és csak abban az esetben volt esélyük elhelyezkedni, ha valami más munkafolyamat ismereteit elsajátítják. Ezt volt hivatva szolgálni az átképző központ. A tanfolyamok beindulása, tehát 1991. október 31. óta a nyíregyházi kirendeltség gyakorlatilag önállóan végezte feladatait, a tanácsadást, a képzést, a vállalkozástámoVíz, víz Nyíregyháza (KM - Cs. Gy.) — A Tiszamenti Vízművek Részvénytársaság által ellátott települések vízigénye mennyiségi és minőségi tekintetben is kielégített — állapította meg az rt. igazgatósága a Nyíregyházán megtartott kihelyezett ülésén. A szakemberek a nyírteleki, a tisza- berceli, a kótaji víztermelő telepen, valamint az északi és a déli átemelő állomásokon szemlét tartottak. A vízellátó rendszerbe bekapcsolt települések vízigénye az utóbbi 5 évben jelentősen csökkent. így 1994-ben az átlagos kihasználtság a részvénytár- ság víztermelő kapacitásának felét sem éri el. Ezért a költséggazdálkodás szerepe, jelentősége fokozódott. A zavartalan üzemvitel feltételei adottak, s remélhe- tőn azok is maradnak. A vízellátó rendszernek és az elosztó hálózatoknak az optimálisnál jóval kisebb igénybe vétele miatt a peremterületeken olykor vízíz- és -szagproblémák mutatkoztak. E gond megszüntetése, illetve csökkentése érdekében a nyíregyházi üzletág 203 fős szakgárdája intézkedett. gató tevékenységet. S tette ezt önálló költségvetés nélkül, és minimális pénzügyi döntési jogkörrel. A nyírségi intézmény technikai felszereltsége, létszáma töredéke volt a miskolcinak, ennek ellenére és az évszakonként változó egyenetlen megterhelés mellett is az észak-magyarországi központ átlagát jóval meghaladó munkát produkált, s egyre nyilvánvalóbbá vált jogosultsága az önállóságra. A szabolcsi kirendeltség működésének első két évében nem rendelkezett államilag elismert képesítések kiadásának jogával, ráadásul a miskolci központ is ellenezte, hogy vizsgáztatási joggal rendelkező intézményekkel együttműködve adjanak ki itt ágazati szakmunkás-bizonyítványokat. Szerencsére a nyírségiek nem nagyon hagyták ugráltatni magukat, így aztán mégis csak bizonyítványt vehettek kézbe azok, akik többek között a gyermekfelügyelői, CNC-forgácsoló, idegenvezetői, pedagógiai asszisztensi tanfolyamaikat elvégezték. Váltani kell A munkaerő-fejlesztő központban ma egy sereg szakmában lehet elmélyedni, a vályogvetéstől a nyelvvizsgáig terjed a repertoárjuk. Az intézmény irányítói előtt van azonban egy igen nagy dillemma: milyen széles, és milyen mély ismeret- anyagot kínáljanak a hallgatóknak. Némi túlzással: dönteniük kellene, a náluk végzett kosárfonónak ismernie kell-e mondjuk Dsida Jenő költészetét. — Nyugaton már régóta szokás az az iskolarendszeren kívüli szakképzés, amit mi, magyarok pár éve igyekszünk meghonosítani — mondja az igazgató. — Azt mi ugyan egy árva szóval sem állítjuk, hogy az ottani szakemberek valami óriási irodalmi műveltséggel rendelkeznek, az viszont biztos, hogy a szakmájukat jól ismerik. Nem különlegesen széles ez az ismeretanyag, de mély és szilárd, amire újabbak és újabbak építhetők. Ez pedig nagyon fontos, hiszen nekünk is számítani kell arra, hogy aktív pályafutásunk során akár ötször-hatszor is váltani kell. Az átképző központ a megyei munkaügyi központtal egyeztetve kialakította az úgynevezett mobil képzési irányok tervezetét. Mai életünk követelményeinek, lehetőségeinek felmérése, s a megye sajátos helyzetének, adottságainak elemzése előzte meg a választást. Nyolc szakirányt jelöltek meg, melyek az élelmiszerfeldolgozás, híradástechnika, informatika, automatika, minősített hegesztés, háztartásigép- szerelés, gépi varrás, autótechnika, s a gázkészülék-javítás. Ez utóbbi megér néhány bővebb mondatot. Hála az úrnak, a megye falvainak jó része már most is rendelkezik vezetékes gázzal, s ha minden igaz, hamarosan majd minden szabolcsi falu dicsekedhet ezzel. Igen ám, de mi van akkor, ha elromlik Mari néniéknél például Szamosszegen a konvektor? Szaladjon Mátészalkára, vagy Vásárosnaményba szerelő után? Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha helyben találna szerelőre? Dehogynem. Segíthet ebben az átképző központ, ahol konténeres ipa- ritanuló-műhelyek beállítását tervezik. Leteszik tehát a konténert mondjuk Szamosszegen, s a környékbeli falvak gázkészülékek javítására szakosodni akaró szerelőjelöltjei néhány hét alatt ott elsajátíthatják a szükséges tudnivalókat. Aztán a konténer műhelyt pár faluval odébb viszik, s kezdődhet ott is a képzés. Nehezedő teher A megye mintegy ötvenezer munkanélkülijét átképezni persze a lehetetlenséggel határos. De az is megbocsáthatatlan lenne, ha magukra hagynánk őket a súlyos gondjaikkal. E vállukra nehezedő te- herből vesz le egy részt a munkaerő-fejlesztő és képző központ. őse vettünk egymás- V nak drága ajándékot. A kJ jegygyűrűmön kívül soha nem kaptam férjemtől ékszert. Nem gyűjtöttünkfest- ményt és szőnyeget, nem gyűjtöttünk semmit. Ha volt két krajcárunk, elutaztuk. Ha volt ezer forintunk, azt is. De utazás közben fejedelmi bőkezűséggel osztogattuk ajándékainkat. Párizsban Lacinak adtam a Place des Vosgest. En megkaptam tőle Firenzében örök időkre a Signoriát és a Ponte Vecchiot. Sienát mindenestül, a kagylóalakú tértől a lovasjátékokig Lacinak ajándékoztam, mert Sienát nagyon szereti. Én elkértem tőle egy szőkehajú kislányt Prágában, az Orloj tövében, de nem kaptam meg. Férjem szigorúan rámszólt: embert nem ajándékozunk. De nagylelkűen nekem adta Japánban a Kegon vízesést, enyém lett egy szép japán közmondás, amely így hangzik: „Ha szereted a fiadat, utazni küldd.” Lacié Rio de Janeiro tengerpartján a sétány hullám-mintája és enyém a kecskeméti harangjáték. Talán húsz éve annak, hogy keresztülmentünk a mostari hídon. Azon a régi hídon, azon a gyönyörűn, A mostari híd amit Csontváry képéről már ismertünk. Csodálatos nyári reggel volt, a hídhoz vezető keskeny, emelkedő utcában megálltunk a péknél, vettünk két pitát, amolyan jóízű friss lepényt, kicsit odább egy bu- gyogós muzulmán árustól egy marék fügét. Vásárosok, árusok, szamarat hajtők, fényképező turisták színes, gyönyörű forgatagában mentünk, mentünk felfelé a hídhoz. Érezni lehetett a frissen pörkölt kávé illatát, a híd túloldaláról, a pm török kávézóból áradt ki. És a hídról kicsi gyerekek ugráltak a rohanó folyóba. Lélegzetelállító mutatvány volt, bátran és nevetve dobták át magukat a korláton. Hány nemzedék játszhatta ezt a félelmetes játékot? Kihajoltam a korláton. Szikrázva csapott fel körülöttünk a víz. Ezer színű kavargó örvény, tajték, buborék, szédítő tükör. A zöld folyó, a nap arany fénye, a millió színben kavargó tömeg, a levegő mézes illatába keveredő virág, erdő, kávé, füge illata, a friss lepény íze a szánkban, soha nem érzett boldogsággal árasztott el. A béke és nyugalom érzése volt, a gyerekkor biztonsága, a csodálkozó, áradó felismerésé: milyen szép a világ. És akkor telhetetlenül azt kértem a férjemtől: — Kérlek, add nekem a mostari hidat. — Szívesen — válaszolta —, de aztán jól vigyázz rá. — És ezen nevettünk, harsányan és gyanútlanul, ugyan, mit kell vigyázni egy félévezredes hídra? Örködnek rajta a pita-árusok és a turisták, ezek a kócos vízbe ugráló gyerekek, a domboldalon lapuló házakban élő asz- szonyok, anyák, tanítók, hor- vátok, szerbek, bosnyákok... Éjszaka gyakran arra ébredek, hogy nem vigyáztam a hídra. Se én, se te, se mások. Valamit nem tettünk meg, valamit elmulasztottunk, valamit nem így kellett volna. Y y állom-fel fogják épí- i—J teni a hidat. Olyat, de JL JL már soha ugyanazt. Hol vannak eltemetve a kócos gyerekek? Ki főzi most a kávét? Ki siratja a pita- árust? Jaj, vigyázzunk a hidakra! Páll Géza r öbb mint négymillió forintba kerül — nekünk adófizetőknek— az egyik magasrangú, 39 éves korában tábornokká kinevezett főtiszt külföldi továbbképzése, hallottuk nemrég a sokak számára teljesen közömbös hírt. Valóban, minek is érdekelné az állampolgárt, ha a különböző szakterületek emberei különféle tanulmányokat folytatnak külföldön. Az állampolgár ritkán lát a kulisszák mögé, ahol néha furcsa dolgok zajlanak, amelyek végül is az ő bőrére, pénztárcájára mennek. De ha a saját szűkebb környezetében is tapasztal nyugodt szívvel alibi utaknak nevezhető tanulmányútokat, az már gondolkodóba ejti. Az ellen sem lehet ágálni, ha azt hallja, a világ élenjáró egyetemei, főiskolái, különleges intézményei ösztöndíjak, alapítványok igénybevételével egyre több magyar hallgatót is fogadnak. De, amiNézöpoiíi Közpénzén kor arról hall, hogy megyei tisztségviselők a nem éppen közeli, csendes-óceáni szigetországban kívánják tanulmányozni, mondjuk a szociális gondozás modern módszereit, a fülében marad a darázs. Ezekről ugyanis, bárki, bárhol még a kisebb könyvtárakban is, halomnyi szakirodalmat talál. Ehhez nem kell közpénzen tett tanulmányút. Ha a közigazgatás, az állami irányítás karcsúsítása, a költségek lefaragása van napirenden, nagyon időszerű lenne alaposan szűrő alá venni a dömpingszerű külföldi utakat. Már az is előfordult, hogy bizonyos külföldi ország szakemberei jöttek hozzánk ugyanazt a kérdést tanulmányozni, amiért a mi embereink mentek ugyanoda. Mint kiderült, egyértelműen a magyar módszer volt ezúttal a jobb, s a külföldiek is tanulhatnak egyet-mást tőlünk. Ezért csak támogatni tudnám a magyar-magyar, azaz az országon belüli tanulmányútokat, lessük el egymástól is a tudnivalókat. — Kapj a fejedhez sógor! Ezzel a hat gyerekkel milliomosként építkezhetnél... Ferter János rajza T . .................. . _ Í Amitől falu a falu Kállai János A súlyosan hátrányos helyzetben levő kis falvak iskoláinak kiemelt támogatást kértek A kistelepülések és az alapfokú oktatás helyzete címmel Békéscsabán megrendezett tanácskozás résztvevői. A dél-alföldi térség szakembereinek konferenciáján Szöllősi Istvánná, a pedagógus szakszervezet főtitkára kritikus hangú előadásában így fogalmazott: jó lenne, ha a Művelődési és Közoktatási Minisztérium az oktatásnak a nevelők számára eleve gyanús modernizálása helyett kidolgozná, miként lehetne segíteni a költségvetés megszorításai miattveszély- be került kis iskoláknak. Mert bizony rájuk férne! — teszem hozzá a kommentálandó hírmag folytatásaként. Jól emlékszem: az önkormányzatiság reményteljes hajnalán milyen eltökélten marasztalták el az iskolájuktól, óvodájuktól, orvosi rendelőjüktől a korábbi társközségesítés által megfosztott falvak az egy- párt-állami rendszer körze- tesítési poltikáját. Sok igazság volt a neheztelésben: saját tanoda, parókia, doktor nélkül nem falu a falu. De figyeljünk csak az újkeletű kitételekre inkább! Miniszterelnökünk egy közelmúltbeli beszédében a jelen helyzet szorítottságá- ban gyökerező jövőképről szólván mondta: várhatóan sor kerül az iskolahálózat ésszerűsítésére, ami azt is jelentheti, hogy több településnek lesz egy iskolája. Úgy látszik, nincs új a Nap alatt. Mert, akárhogyan csűrjük-csavarjuk, a kijelentés nem ígér mást, mint az ismét célszerűnek látszó összevonásokat. A jövő évi költségvetés kilátásai szintén e feltevés konkretizálását sejtetik. Az önkormányzatok — elsősorban a pár tízmillióval gazdálkodók — a véltnél is nehezebb szituációba kerülhetnek, netán oppozíció- ba a helyi, lakosssági igényekkel, érdekekkel. Az adófizető polgárok ugyanis jól emlékeznek még azokra a beszédekre, melyek egy- egy falucska új életre keltett, parányi iskolájának megnyitásakor hangzottak el. Egy biztos: nehezen fognak újfent lemondani a „scholá” -ról, mégha köztudott is: nem az iskolának, az életnek tanulunk. Am nem mindegy, hogyan, milyen körülmények között.
