Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-12 / 268. szám
1994. november 12., szombat Belvízcsatornán — Indiába A gátőröknek ma is ugyanazon eszközeik vannak, mint nagyapáink idejében Kiöntött a Tisza Elek Emil felvétele Balogh Géza Nyíregyháza (KM) — A múlt héten összegezték a Felső- Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóságon annak a szemlének a tapasztalatait, melynek során a szakemberek a szabolcsi folyók, csatornák véd- műveinek, a gátaknak, zsilipeknek állapotát ellenőrizték. A védművek jó osztályzatot kaptak, annak ellenére, hogy a vízügyesek rengeteg, kimondottan anyagi okokra visszavezethető gonddal birkóznak. Lapos a buksza Soha nem volt még annyira szűkös a vízügyi igazgatóság kasszája, mint jelenleg, amikor a karbantartásra szükséges összeg húsz-huszonöt százaléka áll mindössze rendelkezésre. Ahhoz, hogy minden munkát el tudjanak végezni, mintegy nyolcszázmillió forintra volna szükség, ehelyett az idén az üzemeltetésre, karbantartásra kétszázötven millió jutott mindössze. Ilyen helyzetben csak az érintettek, köztük a gát- és csa- tomaőrök áldozatos munkája segíthet. A százötvennyolc hivatásos őr — egyébként csak Szolnok megyében vannak többen, de a tennivalókban is dobogón vagyunk — meg is tesz mindent, hogy mi, állampolgárok nyugodtan adtassunk. Az már nem rajtuk áll, hogy a gátak, zsilipek állapota nem éppen rózsás. Némi túlzással azt is mondhatjuk, a gátőröknek jószerivel ma is ugyanazon eszközök állnak a rendelkezésükre, mint nagyapáink idejében: ásó, lapát, kasza. Vannak persze korszerű, nagy teljesítményű gépek is, ám sokkal inkább jellemző a mai állapotokra a kis, de sokoldalú gépek hiánya. Nincs elég fűkasza, kotró és kistraktor, de elkelnének még jócskán áramfejlesztők, szivattyúk, szádverők és vízi járművek is, hiszen nélkülük roppant nehéz a vízügyesek dolga. — A pénzhiány sajnos jó ideje tart már, úgy vagyunk mi a védművekkel, mint a rendesebb szegény ember a gúnyájával — jellemzi a helyzetet Fazekas László, a nyíregyházi székhelyű igazgatóság vezetője. — Toldozza, foltozza, s igyekszik tisztán tartani. Mind nehezebb azonban a dolgunk. A hiányzó eszközök miatt egyre több helyen repedeznek meg, s gyomosodnak el a töltések, iszapolódnak fel a csatornák, öregednek el a zsilipek. Felújítás...?! Ez utóbbiaknál maradva jellemző, hogy a többségük öt- ven-száz éves, a híres Túrbukó például hatvanöt esztendős. Sürgős felújításra szorul, de egyedül ez ötvenmillió forintot emésztene fel, s akkor még nem is szóltunk a tisza- kóródi, a sonkádi, olcsvai zsilipekről, vagy a Kishódos-Kispalád alatti Sáréger-zsilipről. De nem csak a zsilipek öregszenek, általánosan elmondható ez a belvízcsatornákról is, melyekből aztán derekasan el vagyunk látva, hiszen a hosz- szúságuk megyénkben eléri a 6600 kilométert! Azaz, ha kiegyenesítenénk, s összeadnák őket, elérnének egészen Indiáig. Meg lenne áldva azonban az a vállalkozó, aki a mi csatornáink medrében akarna gyalog, vagy úszva eljutni odáig. Fél kilométer után alighanem feladná, annyi ott az iszap, a hínár, a sás, a békaszőlő. Ám mielőtt a gát- és csatornaőröket kezdenénk kárhoztatni ezért, nem árt ha tudjuk, van olyan őr, aki egymaga negyven kilométeres szakaszért felel! S neki nemcsak az a dolga, hogy egyszer-egyszer végigballagjon a vizek partján, hanem többek között ellenőriznie kell a vízjogi előírások betartását, mérnie kell a vízszintet, a talajvízszintet, figyelnie kell a hidrometeorológiai jelenségeket, a talajnedvességet, gondoskodnia kell a kaszálásról, a cserjeritkításról, a zsilipszerkezetek működőképességéről, jégmentesítéséről, a töltéskoronák járhatóságáról. Az olvasók zömét természetesen a folyókat kísérő gátak állapota érdekli igazán, már csak azért is, mert az utóbbi évek aszályos időjárásának volt azért egy nagy előnye is, alig fordult elő belvizes időszak. Nem árt azonban az óvatosság, mert egy-egy esős tavasz nagyon könnyen nehéz helyzetbe hozhatja az így is gyenge lábakon álló gazdaságokat. 1970-ben például majdnem 100 ezer, de 1985-ben is csaknem 30 ezer hektárt öntött el a belvíz. — A mi folyóinknak, kivéve a Szamost, van egy közös jellemzőjük: rendkívül gyors, heves áradásúak — folytatja Fazekas László. — A Técsőn észlelt árhullám például tizenhárom-tizenhat óra alatt Ti- szabecsen van, a Túrterebesen regisztrált áradás pedig tizen- két-tizenöt óra alatt Garbol- con. De a Krasznán is mindössze huszonnégy óra áll a rendelkezésünkre, hogy felkészüljünk az árhullám fogadására, s ez, különösen most, hogy drasztikusan lecsökkent az igazgatóság létszáma, igen komoly kihívás. Soha nem volt még annyira szükség az erők összefogására, a napi kapcsolattartásra az adott önkormányzatokkal, a honvédséggel, polgári védelemmel, s még egy sereg más szervezettel, mint manapság. A pénzhiányt a szervezettséggel, a szorosabb együttműködéssel remélhetőleg pótolni tudjuk. Helyzetek Azért jó lenne, ha ezt a szervezettséget minél ritkábban tenné próbára a Tisza, a Túr, vagy a Szamos, mert sajnos adódhatnak olyan helyzetek, amikor az összefogás, az önzetlen tenniakarás is kevés. Páll Géza tárcája Síri hagyaték A lmában érte a halál. Erre mondják, talán vigasztalásképpen, hogy kegyeletes búcsú, szép halál. Nem szenvedett. Csak elaludt. Etus néni, mint az idős emberek közül oly sokan, rég megbékélt az elmúlással. Evek óta szenvedett már nemcsak a testi bajoktól, hanem a lelket megbénító magánytól is. Mit ért neki az a néhány perc, fél óra, óra, amíg a fia benézett hozzá, megvette a tejet, kenyeret, kiváltotta a gyógyszert. — Már mégy is? — kérdezte mindannyiszor, pedig nagyon is jól tudta a választ. A fia elfoglalt ember, vállalkozó, nappal az üzletben talpal, este, gyakran éjjel is úton van Nyíregyháza és Budapest között, hozza-viszi az árut. A fián kívül két mostohalánya is van Etus néninek, a férje első házasságából, akiket kisgyermek koruktól nevelt. A nagyobbik öt, a kisebbik egyéves volt, amikor a férje első felesége meghalt. Mondták is az újasszonynak akkoriban, elég merész dolog két mostohát elvállalni. Anyjuk helyett anyjuk leszek — ezt mondta a rokonoknak, barátoknak. De a három gyermek a két lány, és a fia mégsem melegedett össze, valami áthatolhatatlanfal osztotta ketté őket. Ez így maradt később is, amikor felnőttként földrajzilag is távol kerültek egymástól. Jó tíz éve nem találkozott a három testvér. A temetés után Etus néni másfél szobás lakásában ültek le egy kis po- harazgatásra, eszegetésre, csevegésre. Nem igazi halotti tor volt ez, a megboldogult fia irtózott minden formaságtól, ceremóniától. De a szokás megkívánta, hogy néhány szendvics, rántott szelet és egy kis ital azért legyen az asztalon. Sok minden szóba- került, de hamarosan parttalanná vált a beszélgetés. Nem nagyon tudták, mit mondhatnának egymásnak az eltelt tíz évről, mi érdekelné a másikat. Szándékosan kerülték a gyermekkori élményeket, a nem éppen örömteli gyermekkort, inkább a máról beszélgették. Lassan oldódott a feszültség, a gyász miatti szomorúság. Az egyik rokon, aki elég gyakran emelgette a konyakos poharat az elhunyt emlékének adózva, megjegyezte, jövőre már meghalni sem érdemes, azt hallotta, jól megemelik a temetési díjakat is... Nem fogadta nagy tetszés a jó ízlés határát súroló megjegyzés. Hirtelen csend ülte meg a szobát. Valami történt. Először mindenki megriadt, néhányon a fejükhöz kaptak, mintha nem jól hallanának. Tisztán, szépen, kivehető hangon megszólalt a szobában az elhunyt Etus néni. Ezeket mondta: életében úgy gondolta, úgysem lehet együtt a gyerekekkel, hát elbúcsúzik tőlük a maga módján. ' Néhány mondat volt igazában az egész. A gyászolók dermedten meredtek egymásra. Azt mondta, egész életében szenvedett attól, hogy a három gyermek, akiket egyformán szeretett, elengedték egymás kezét, mielőtt megfogták volna. Talán ő is hibás volt, meg a szegény férje is. Talán az elején egy-egy családi viszálykodás után történhetett a baj, amikor a férje a két lánynak olyasmit mondott elkeseredésében, hogy Etus mama nem az igazi anyátok, ő mostoha. De ő akkor mérgében hallgatott. Ez később nagyon bántotta. M indenki a magnóra meredt, ahonnan a megboldogult üzenete jött. Az egyik unoka véletlenül találta meg a gondosan becsomagolt kazettái^ amelyen ez állt: hagyaték. O indította el a magnót váratlanul a jelenlévők nagy meglepetésére. — A nagymama örökbe hagyta ránk a hangját — mondta egy kicsit védekezőén a mama hangját megidéző kisunoka. A felnőttek hallgattak, s talán azt gondolták, ennél többet is rájuk hagyott az eltávozott. A megbékélés üzenetét... wm m mm IwmtErCr«I Ír ....... * Szomszédolás Réti János A mintáz a tudósításból is kitűnt, megyénket mindössze egyetlen cég képviselte, a ma zárult Hajdú-Comp Irodatechnikai Kiállítás és Vásár bemutatkozói között. így utólag, látatlanban lehetne fogadni arra is, hogy Debrecen, illetve Hajdú-Bihar vállalatai, vállalkozásai sem igen sereglenek, amikor Nyíregyházán vagy mondjuk Záhonyban készülődik valamilyen gazdasági seregszemle. A jelenség okán bizony eltűnődik a tudósító, aki hiába kereste a megnyitón fellelkesülve a „hazai” számítástechnikai és iroda- technikai cégeket, holott a számuk már 20 fölött jár a megyében. Ugyanakkor hét budapesti, sőt egy bajai vállalkozás mutatta magát a rendezvényen. Ez utóbbi kiállító részvétele már csak azért is kiemelendő, mivel nem 50 kilométernyi távolságra hozta el kínálatát, hanem egy híján 300 kilométert tett meg, hogy jelen legyen ezen a szakmai találkozón. Mindebből az első, ami rossz érzéssel tölthet el bennünket, hogy lám nem kelet tart nyugatnak, hanem inkább nyugat araszolgat kelet felé. Ez önmagában még nem lenne baj, sőt! De úgy tűnik, nem annyira vásárolni akar tőlünk, mint értékesíteni, eladni itt is! A másik a jelenlét kérdése: a nyíregyházi kiállító egyik munkatársa nem titkolta, hogy az ilyen megmutatkozás haszna alig, vagy egyáltalán nem forintosít- ható, költségei kimutathatóan talán nem is térülnek meg. Am a jelenlét demonstrálására igenis áldozni kell a mai és még inkább a holnap formálódóban lévő piaci viszonyai között. Ennek ellenére, legyen szó szinte bármilyen szakvásárról, szakmai találkozóról, vagy megmérettetésről a szomszédban, Szabolcs-Szat- már-Bereg nem megy Hajdú-Biharba és fordítva úgyszintén. Pedig ha itthon nem fűlik egymás gyékényén árulni, akkor hogy akarjuk észre- vétetni magunkat—lehetőleg együtt, egyeztetett érdekekkel — a világpiac csillogó, ám számunkra még igencsak huzatos „bazársorán" ? Megkezdődött az átvilágítás Ferter János rajza Alkalmatlanná vált Nábrádi Lajos . A munkanélküliek jelentős része munkára alkalmatlanná vált. Ez a sommás megállapítás hangzott el a minap Nyíregyházán, öt keleti megye munkaügyi konferenciáján. A hivatalos és a kötetlen beszélgetések során ezzel kapcsolatos konkrét példák is elhangzottak. Hogy például az egykori iparvárosban, Ozdon több ezer szakmunkás egészségileg és lelkileg teljesen leépült. Szűkebb hazánk, a Nyírség egyik körzetében egyre több az alkoholista. Összetett gond, hogy a munkaügyi kirendeltségek a szóban forgó embereket nem tudják kiközvetíteni. Mert a munkaadók ha felvételt hirdetnek, természetesen munkaképes, megbízható emberekre tartanak igényt. Furcsának, talán embertelennek hangzik: a munkaerőnek értéke, ára van. Aki viszont munkavégzésre alkalmatlanná vált, annak a munkaerőpiacon nincs értéke, vagyis értéktelen. Ellentmondásnak, ördögi körnek tűnik: a piacon munkaerőből túlkínálat van, a munkaadók válogathatnak. Nyilván nem választják azt, aki alkoholista, vagy más ok miatt „maga alá került”. S akinek a munkájára nem tartanak igényt, de dolgozni szeretne, az még mélyebben nézhet a pohár fenekére, még jobban maga alá kerülhet. Minden megyei munkaügyi központnak van pszichológusa. Egyre több feladat vár, vagy várhat ezekre a szakemberekre. Óriási gond van, vagy lesz azokkal is, akik egészségileg, lelkileg nem mentek tönkre, de nem gyakorolják szakmájukat, vagy tanult szakmájuk helyett valami mást gyakorolnak. Egy megyénkbeli építőmérnök például butikban árul. Ezek az emberek felejtenek, szakmai értékük csökkenhet. A gond megoldásában a pszichológusoknak, a munkaügyi szakembereknek segíthetnének a családtagok, a kormány tagjai és mások is... A\ M Keiet-Magyaiország . HÁTTÉR » Kommentár
