Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-20 / 248. szám
1994. október 20., csütörtök HATTER Feszültségek a feszültség körül Hatósági közreműködés a leszerelésnél • Megoldás: az együttműködés A helyzet megoldhatatlannak látszik Balázs Attila felvétele (A fotó nem a riport helyszínén és időpontjában készült) Réti János Nyíregyháza (KM) — Szociális helyzetünk megoldatlanságai a hidegebb napok és a hosszabb esték bekö- szöntével szembeötlőbbekké válnak. Azért, mert a megoldást másként gondolja az egyik, megint másként a másik fél. És a két elgondolás nem közeledik egymáshoz... A bejelentés telefonon érkezett a szerkesztőségbe arról, hogy Nyíregyházán, az Orosi úti és a Huszár telepen az áramszolgáltató emberei több házban leszerelték a villanyórát, mi több: a vezetéket is elvágták, több család maradt áram nélkül. Áram nélküli esték Az ősz ezen a délelőttön barátságtalan arcát fordítja a Huszár telep felé: az ég reménytelenül borult, a szél meg szabadon nyargalászik a lehangoló kaszámyaépületek nyílásain át a földszintes barakkházak irányába. Embert alig látni, szabadon kóborló bizalmatlan kutyát annál többet. A házak közötti tér közepén, púpozot- tan telt szemetes konténer mellett egy öreg tüzet szít a hulladékból. A füst hosszan, tejfehéren leng néhány sarkig tárt ajtó és az előttük kiteregetett ruhák irányába. A megszólítottak mindegyike tud villanyóra leszerelésekről, persze maga szerencsére nem érintett az ügyben. Ahonnan biztosan elvitték, ott épp nincsenek otthon. Csak a mérőóra helye komorlik a faliszekrényben és leszigetelt vezetékek meggémberedett karma mered a semmi három irányába. □ Akiktől elvitték az órát mióta nem fizettek villany- számlát? — Régóta, amióta ez a drágaság van - válaszol a tűzrakó öregember — Öt-hatezer forintból hogy lehetne még számlákat is fizetni? — Lehetett velük beszélni - mondja fél sarokkal távolabb egy fiatalasszony. — Van például itt egy család két gyerekkel. Két nap volt, hogy kapják a családi pótlékot. Normális hangnemben elmondták nekik, nem is vették le az órát! De vannak, akik mindjárt fenyegetőznek meg gorombás- kodnak. Szép szóval többet el lehet érni. Egy kétgyerekes anya, hallva a szomszédtól, hogy menynyiért szerelnék fel újra az órát, kapcsolnák vissza az áramot csak a vállát rándítja: — Akkor maradjon úgy! Honnan lenne nekünk annyi pénzünk? □ Főzni tud? — Van palackos gáz. □ És világítani? — Hát, gyertya... Az egyik ház előtt három kocsi áll, ahogy mondják lakója mégis tartozik az áram díjával. Valahol feltölti az akkumulátorokat és azokkal világít. A szétterülő füstben vadul csaholó kutyák szaladnak a nyomunkban egészen a kanyarig... Vasdrőt a csövön — Amit lehetett elkövettünk az ottlakók érdekében — folytatja a témát a TITÁSZ nyíregyházi kirendeltségének vezetője. — Már hozzájárultunk, hogy fizessenek be 3-5 ezer forintot, a hátralékra pedig részletfizetési kedvezményt kapnak. — Valóban most a napokban volt egy akciónk, amelynek során 75 mérőórát szereltünk le hatósági közreműködéssel. Nincs más megoldás! Olyan mértékűek az elmaradások, hogy azok már a becsületesen fizetők érdekeit sértik. □ Azért rossz lehet gyertyával világítani esténként így a huszadik század vége felé.... — Nem annyira jellemző az, mint hiszik: ahonnan csak tudnak vesznek, illetve csapolnak áramot és akkor rákapcsolnak mindent. Mértünk egy két olyan óraállást, ami megegyezik egy kisebb közület fogyasztásával. Ráadásul sokszor balesetveszélyes módon szerzik: volt olyan, aki eternit csőre vasdrótot tekert és azzal fűtött, de használnak antennadrótot és mindent vezetékfélét. □ A maximált fogyasztás, aminek kiegyenlítésébe az ön- kormányzat besegítene, biztató módszernek ígérkezett... Részletfizetéssel — Valóban, ha azok, akik ebben a szolgáltatásban részesülnek fegyelmezetten, energiaszükségletüket beosztva alkalmazkodnának a helyzethez. De a legtöbb háznál másnap tönkretennék az órát. Egyébként önkormányzati kérésre naponta adunk ki igazolást rászorulókról, ahol valóban segít a segítség. De ahol nem tudunk egyezségre jutni a fogyasztóval, ott nincs mit tenni. Ezt az áldatlan állapotot, csak velük, az érintettekkel tudnánk megoldani, ha ők is igyekeznének segíteni magukon. □ A feszültség feszültségét az Önök hivatala sem tudja feloldani? — tesszük fel a kérdést a városi önkormányzat szociális irodája vezetőjének. — Nem adhatunk az energiaszámlák kiegyenlítéséhez támogatást, mert tovább romlana a fizetési morál. Ha bárki helyett fizetnénk, akkor holnap vagy azután joggal követelné meg ezt, aki eddig inkább nem evett, de rendezte a számláit. Egyetlen megoldás, hogy az adós vállalja, hogy tartozásának 30-50 százalékát kifizeti és a többire a szolgáltató részletfizetési kedvezményt adhat. □ És a lakástfenntartási támogatás? — Többen vehetnék igénybe, mint ahány családnak folyósítunk ilyet! Viszont: ez a támogatás csak olyanoknak adható, akiknek semmi hátralékuk nincs. Ezért ha valaki megköti azt a bizonyos részletfizetési szerződést az áram- szolgáltatóval és fizeti a törlesztést, az kérhet segítséget az éppen esedékes, illetve folyamatosan jelentkező lakás- fenntartási költségeinek ki- egyenlítéséhez. Ha ez a probléma probléma a Huszár telepen, az Orosi úton, Nyíregyházán, akkor probléma a megyében, nemkülönben az országban is. Valahol valamikor valamilyen szinten kezelhetővé kellene tenni! A rászorulók együttműködésével. Vagy anélkül. Tárca T» j em hitt a fülének, amikor gazdasszo- i Y nya föttyentett, s kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Eddig az autó közelébe sem mehettek, s ha mégis megpróbálták, a legkevesebb, hogy alapos dorgálást kaptak érte. Azonnal abbahagyta a játékot, csöpp fekete orrával addig böködte kistestvérét, míg annak is feltűnt a hívo- gatóan, csábítóan szélesre tárt ajtó. Az eddig ismeretlen világ mindkettejüket olyan izgalommal töltötte el, hogy meg se hallották anyjuk aggódó, egyre erősödő vonítását. Felé sem fordulva rohantak a kocsi felé, s már ugrottak is a hátsó ülésre. Szorosan egymás mellé kuporodtak, s egy pillanatra rémülten néztek egymásra, amikor felbúgott a motor, s meglódult a jármű. Legnagyobb meglepetésükre ettől az udvar jól ismert fái és bokrai elindultak, s egyre távolodtak tőlük. Arrébb ment a kerítés is, és mind kisebb lett. Olyan kicsi, hogy most már könnyűszerrel akár át is ugorhatták volna, pedig eddig olyan magas volt, hogy a tetejét sem látták. A fák, a házak egyre gyorsabban suhantak el mellettük, s ami a legérdekesebb volt, a szomszéd kutyák is, mintha hátrafelé futottak volna. Borzasztóan izgalmas volt a dolog, nem értették, korábban miért tiltották őket ettől a nagyszerű élvezettől. Annyira káprázatos volt a látvány, hogy észre sem vették, gazdájuk egész idő alatt egy szót sem szólt hozzájuk. Igaz, nem adtak rá okot sem: rendesen viselkedtek, nem ugráltak, nem verekedtek, még csak el sem vakkantot- ták magukat. Jó ideje tartott már a váratlan utazás, amikor egyszerre elkezdtek mellettük lassítani a fák. Kisvártatva megálltak. Gazdasszonyuk ki se szállt, csak hátranyúlt, kinyitotta az ajtót és kitessékelte a két kis szőrgombócot. Remélve, hogy most újabb kalandok következnek, fölüket hátracsapva, vidáman ugrottak ki a kocsiból. Még szét sem nézhettek, amikor hirtelen felbőgött a motor, s az autó elindult. Nem tudták, mire véljék a dolgot. Egymásra néztek, majd teljes erejükből rohanni kezdtek a száguldó autó után. Ahogy a torkukon kifért, ugattak, visítottak azt remélve, így észreveszi az asszony, hogy véletlenül nélkülük indult el. Egyszer még hátra is nézett a nő, de valami furcsát láttak a szemében. Olyat, amilyet még soha. Nem értették. Kisvártatva szem elől tévesztették a kocsit. Újabbak jöttek utána, s mind úgy robogott, mintha el akarná sodorni őket. Leültek hát az útpadkára, épp egy üzem bejáratához. Úgy gondolták, ott majd megtalálja őket gazdasszonyuk. Az üzemből emberek jöttek ki, étellel kínál- gatták a két kistestvért, de őket addigra már megtanít- tották: idegentől nem szabad elfogadni ennivalót. Csak ültek egymás mellett, forgatták kicsi fejüket hol jobbra, hol balra, figyelve, mikor tűnik fel újra az ismerős autó. Napok teltek el, s gazdájuk még mindig nem jelentkezett. A két kutyus egyre aggodalmasabb képpel ült a forgalmas út padkáján. Biztosak voltak benne, gazdájuk most már hamarosan jön. Lehet, hogy sürgős dolga akadt. Vagy baja esett volna? Riadtan hegyezték fölüket minden neszre. Egyik reggelre már csak az egyik kis négylábút találták szokásos helyén az üzem munkásai. Hiába keresték a társát, nyoma veszett. Az elárvult, csontsovány kiskutya, mint egy kis kőszobor várakozott az út- szélen. Fekete gombszemeit elszántan az aszfaltra szegezte, s most már csak az autókat figyelte. A ztán hirtelen, mintha ismerős zajt hallott volna, felkapta csöpp fejét, beleszimatolt a levegőbe, megkönnyebbülten elvak- kantotta magát, s nekiiramodott. Egyenest a robogó autó kerekei felé... Cservenyák Katalin Négylábú kistestvérek Hajléktalanok Balogh Géza C sípősre fordult az idő. Kora reggelente jobb már az ablakból figyelni, miként gomolyog a köd a park fái között, s ha van még idő, jobb visszabújni az ágyba. Nem mindenkinek adatott meg azonban a puha párna, a forró kávé, a reggeli zuhany, nőttön nő a hajléktalanok száma. Hajnalonta különös, görnyedt alakok tűnnek fel a nagyobb városok utcáin. Kettesével, hármasával járnak, gallérjuk feltűrve, kézük a zsebben, karjukra akasztva pedig koszos, kitömött nejlonszatyorok, benne minden vagyonuk, életük összegyűjtött kincsei. Senki nem tudja megmondani ma, hogy menynyien vannak az utcára jutottak. A szociális munkások húsz-harmincezerre teszik őket, de ha a veszélyeztetett körben tengődőket is ide számítjuk, akár két- háromszázezren is lehetnek. Félelmetesen nagy ez a szám. Gondoljunk bele: mintha Nyíregyháza, Szolnok és Székesfehérvár teljes lakossága nincstelen, hajléktalan lenne! Mit tehet ilyen helyzetben az ország? Tudom, a szerencsétlenek megítélésében nem egységes a közvélemény, rengetegen vannak azok, akik azt mondják, csak maguknak köszönhetik a sorsukat, senki sem mondta nekik, hogy ivásra, csavargásra, munkakerülésre adják a fejüket. Különben is, miért kellene velük törődni, hiszen a demokráciában nincsen kivételezés, ott mindenki egyenlő jogokat, jusst élvez. Valóban, tehetjük hozzá, de akkor idéznünk kell az egyik francia filozófus-irodalmár mondását is, aki a jogegyenlőségen aképp ironizál, hogy persze..., joga van mindenkinek a híd alatt aludni. Ha a közvélemény egyik része érzéketlenül is néz a hajléktalanokra, a másik rész azonban tudja, kötelességünk valamit tenni értük. Az előző kormány idején negyedmilliárd forint körüli összeget fordítottak az elesettek sorsának javítására, most mintegy százmillióval emelik ezt, s háromezerről háromezer- hatszázra akarják növelni a szálláshelyek számát.-m—y z is kevés, nagyon *-/ kevés, de legalább 1—J jelzi a jó szándékot. Ha már nem is tudjuk minden elesettnek megfogni a kezét, abban talán segíteni tudunk, hogy a legszerencsétlenebbek átvészeljék a telet. Bélyeg egy életre Dankó Mihály árga tigris ott köly- V kezikl Fiát eszi ha kJ) éhezik! — írta Arany János a Rege a csoda- szarvasról című versében. Amikor gyermekfejjel tanultam e sorokat, mindig valamilyen borzadály és félelem fogott el. Alig hittem a szavaknak. Miért jutott most mindez az eszembe? A televízió nemrégiben egy dokumentumfilmet sugárzott. A műsor a csecsemőgyilkos és a gyermeküket bántalmazó anyákról szólt. Már az előzetes programismertetésben olvasni lehetett, Hazánkban minden harmadik héten megölnek egy csecsemőt! (Sajnos mint annyi más rossz dologban megyénk e területen is ott van az „élmezőnyben".) De a súlyos tett elkövetői is áldozatok, a neveltetésük, a körülmények tették őket gyilkossá. Egyedül talán azzal értek egyet, amikor a barát, a férj — az apa felelősségét hangsúlyozták. A megrázó vallomások engem nem tudtak meggyőzni. Lehet, hogy pillanatokig megrendítik az embert a kamera előtti könnyek, hüppögések, sóhajtozások szemtörölgetések. Valahogy mégis az egész viselkedésüket valami termé- szetellenesség lengte át. Induljunk ki abból az esetből, amikor az anya szeretet és gondozás helyett védtelen csemetéjének kezét törte, kínozta, mert az sírt, vagy bepisilt. Hiába a takarózás: Ideges volt, nem tudta mit csinál! A kérdés kissé hétköznapi: Minek az ilyen embernek a gyerek? S ha már megszülte, és nem kell neki, miért nem adta nevelőszülőknek. Hisz ezrek várnak a lehetőségre. Az pedig, hogy hirtelen haragú, a legtöbbször szintén csak következmény, az alkoholé, a rendezetlen családi életé és még sok más egyébé. Nem kaphat erkölcsi felmentést az újszülött picinyét megfojtó szülő sem. Még akkor sem, ha például a leányanyát különösen falun, még mindig megszólják, elitélik. Nem győzheti le a szégyen vagy a félelem az anyai ösztönt. Nem kerülhet valaki annyira rossz anyagi helyzetben sem, hogy egyedül csak gyermekének megsemmisítését lássa kiútnak. Visszatérve a költő soraira, lehet egy állat oktalan, s valószínű ez a természet kegyetlen törvénye, amikor megeszi a fiát, ha éhezik. De az ember?! Az anyaság szent, írók, költők, festők, szobrászok műveikben tisztelettel adóznak neki. Varázsszó az egyszerű földönjáró számára is. Akkor mi jár annak, aki a jövőt, a saját testéből fakadó életet dobja el? A törvényadta büntetés, a börtön kitelik, de megmarad az örök bélyeg, a közvélemény ítélete, és remélem a lelkiis- meret-fördalás is. Nézőpont
