Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-07 / 211. szám
1994. szeptember 7., szerda HÁTTÉR Határ menti térségfejlesztés Tyúkodtól Kishódosig — nyugati technológiát akarnak a településeken Még tart az uborka átvétele a Csengerker Kft. telepén A szerző felvétele Nábrádi Lajos Csenger (KM) — Kisebb- nagyobb. parlagföldeket, üres istállókat, félig kihasznált felvásárlótelepeket látunk Csengerben és a környező településeken. Sem a vasúton, sem a közúton nem tapasztaljuk az őszi csúcs- forgalmat. Ám információnk szerint jövő ilyenkor más lesz itt a helyzet. Mert beindul a térségfejlesztés és pezsdüi majd az élet a határmenti régióban. E kistérségi fejlesztési program egyik szervezője, mozgatója Apáti György, Csenger polgármestere. Mindenekelőtt kéri: nehogy sértődés legyen, soroljuk fel az összes érintett települést. íme: Csenger, Ura, Tyúkod, Porcsalma, Pátyod, Szamosangyalos, Szamosta- tárfalva, Komlódtótfalu, Csen- gersima. Zajta, Méhtelek, Garbóié, Nagyhódos, Kishódos, Tisztaberek, Gacsály, Cse- göld. A polgármester hangsúlyozza, hogy a saját pénzforrását és a központi keretekből pályázatok útján kapott pénzeket jól átgondoltan, célirányosan használják fel. Van piac A növénytermesztés, az állat- tenyésztés és az ezekre épülő feldolgozás fog dominálni. „A környékbeliek főleg ezekhez értenek, ezeknek a tevékenységeknek már hagyományuk van” — mondja alapvető érvként Apáti György. Aztán azzal folytatja, hogy a személyi feltételek mellett megvannak a technikai feltételek is. A föld, a gépek, az üres istállók, a különböző telepek. Megtudjuk azt is, hogy Csengerben a Malimpex Kft. a közelmúltban beindította a gyümölcsszárító üzemét. Itt lehet majd szárítani a környéken termett meggyet, almát és mást is. A szárított gyümölcsnek van piaca Nyugaton — hangzik egy másik érv. A sűrítmény is kelendő. Éppen ezért a csengeti tsz telepén almasűrítményt készítő üzemet hoznak létre. A polgármester információjából kiderül, hogy az épület már rendelkezésre áll, a modem gépek szállítását egy német cég hamarosan megkezdi. Nem csak a sűrítő üzemben, mindenütt nyugati technológiát akarnak meghonosítani. A gyümölcstermesztést, az állat- tenyésztést is nyugati színvonalon kívánják majd művelni. Ezért október első napjaiban egy szakemberekből álló csoport Belgiumba és Hollandiába utazik tanulmányútra. Belgiumban főleg a gyümölcstermesztést és a feldolgozást tanulmányozzák majd, Hollandiában a gyümölcstermesztés mellett az állattenyésztő farmok működésére is kíváncsiak lesznek a szakértők és a szatmári szakemberek. A találgatások, az intrikák elkerülése végett a polgármester ezt mondja:„A tanulmányutat nem a felsorolt települések saját pénzéből fedezzük. Az egész tanulmányutat a PHARE-program pénzéből finanszírozzák”. Közel a határ A térségfejlesztési program tervezésénél, elkészítésénél •természetesen figyelembe vették az országhatárok közelségét is. Ezzel a fontos témával kapcsolatban ezt mondja a polgármester: — A programunkhoz partnerként kapcsolódik 16 romániai és öt ukrán település. Itt, a térségben, a határ romániai oldalán gyakorlatilag valameny- nyi község vezetése bejelentette csatlakozási szándékát. Jó a kapcsolatunk, aminek remélhetőleg kölcsönös gazdasági haszna is lehet. Mind a mi 17 szatmári településünk, mind az országhatár túlsó oldalán lévő 16 település nagyon várja már a magyar és a román külügyminiszter tárgyalásait. A tárgyalásokon végleg dönthetnek a csengersimai határátkelőhely fejlesztéséről. A terv szerint teherforgalom lebonyolítására is alkalmassá teszik a simái hartárátkelőt. Polgármesterek, újságírók véleménye egyezik abban: az utóbbi négy évben igen jó baráti kapcsolatot alakítottak ki magyar, valamint román és ukrán üzletemberek. Ám a kapcsolatfelvételek után viszonylag kevés kézzel fogható eredmény született. Hozzátehetjük: a barterüzletek, a cserekereskedelmek elmaradása nem megyénk illetékesein és nem is a magyar kormányon múlott... Remélni lehet: a térségfejlesztés lendületet adhat a határmenti kereskedelemnek is. Miből is áll majd tulajdonképpen ez a térségfejlesztés? Erről tájékoztat a Csengeri Polgármesteri Hivatal egyik szobájában a téma felelőse, Juhász Zsolt. A fiatal szakember a polgármesteri hivatal előadója, de kapcsolt munkakörben ő látja el a Szatmár- Beregi Települések Szövetségének titkári teendőit is. Szemmel látható, hogy a titkár irodája korszerűen felszerelt. „Hála legyen ezért a Primom Válalkozásélénkítő Alapítványnak, amely ehhez a pénzt adta” — mondja a fiatalember. Aztán arról tájékoztat, hogy a szövetséghez a szóban forgó 17 település, vagyis a régi értelemben vett csengeri járás tartozik. Közös cél a saját erő és a támogatás optimális fel- használása. Ebbe bele tartozik a munkahelyteremtés és az önfoglalkoztatás témája is. A szövetség egy pályázat útján már pénzt kapott az Országos Fejlesztési Alapból. Ennek felhasználásával szakértők bevonásával elkészül a komplex fejlesztési program. Mást is akarnak Juhász Zsolt sorolja, hogy ennek keretében készül almatermesztési program, szarvasmarha-tenyésztési program és vállalkozásfejlesztési program. Mintegy zárójelben említi, hogy egy felújított épületben létrehozzák a vállalkozók házát. A pályázatok elkészítésénél a fajtaváltásra is gondolnak a szakemberek. A hagyományos alma és szarvasmarha helyett mást is akarnak. Végül a legnagyobb érdeklődésre számító információt közli a fiatalember. Azt, hogy a három pályázat kedvező elbírálása esetén talán már idén 10 és 50 millió forint közötti összeget, vissza nem térítendő támogatást kap a térség. A Csengerker Kft. nagyban csatlakozik majd a programhoz. Erről Apáti Ferenc ügyvezető ezeket mondja a felvásárlótelepen: — Évente 10 ezer tonna gyümölcs és 5 ezer tonna zöldség forgalmazására számítunk. Amint láthatják, áll az épülő hőtőházunk vázszerkezete. Száz vagonos hűtőházat építünk, ennek az egész térség hasznát veheti. A z már csak úgy van, hogy ha egyszer mindenki el tudná, el merné mondani a vágyait nagyon elcsodálkoznánk. Nem tudom, jó lenne ez, vagy sem, de színesebb lenne a világ, és szürke, megelégedett emberkékről is kiderülne, valami egészen másat akartak. Akkor talán még Zsiga is élne. A Tornyos Zsiga. Merthogy élete utolsó éveiben így ismerte őt az egész környék. A legtöbben kinevették, bár sokan irigyelték is. Zsiga ugyanis más volt, sőt egyre másabb. Pedig azelőtt évtizedekig nagyon jól elvegyült a tömegben. Az apja kőműves volt, és természetesnek vette, hogy a fia már gyerekfejjel a keze alatt dolgozik az iskola mellett. Később már iskola helyett is. Mert az öreg nem volt valami nagy véleménnyel, a tanulásról. Amikor este letette a fanglit, az ötödik pohár bor után gyakran elhencegett vele, többet megkeres ő egy hétvégén, mint egy tanár egy hónap alatt. Szóval Zsiga sorsa előre meg volt írva, nem lehetett semmi más csak kőműves. Ki is tanulta a szakmát alaposan, s mire legénnyé cseperedett, már neve volt a környéken. Az apjának egy ideig még zokon esett, hogy az építkezők most már nem őt, hanem a fiát keresik, aztán lassan beletörődött. Zsigánál pedig egymásnak adták a kilincset az építtetők, ő meg dolgozott látástól vakulásig. De meg is lett az eredménye, mert dőlt hozzá a pénz. Alig telt el néhány év, gyönyörű telket vásárolt a falu közepén és olyan házat rittyentett rá, hogy messze földön párját ritkította. Hamarosan elvette feleségül a falu legszebb lányát, és akkor már mindenki őt irigyelte. Egy napon aztán váratlanul vendég érkezett a faluba, Zsiga régi barátja, akivel együtt nőtt fel, de már vagy tizenöt éve nem találkoztak. Már első este összeültek, hogy a régi szép időkről emlékezzenek. — Emlékszel, milyen nagy terveink voltak? — kérdezte a vendég a fehér aszta! mellett. — Hajót akartunk építeni, hogy bejárjuk a tengereket, aztán meg tornyot, melyhez fogható nincs a világon. És nem lett az egészből semmi. Ettől kezdve Zsigára nem lehetett ráismerni. Egyre sápadtabb, gondterhel- tebb lett, sokszor csak úgy bámult a nagy semmibe. mintha nem akarna tudomást venni a világról. Rettenetesen fukar lett, a feleségének fillérre kiszámolta a konyhapénzt. Az asszony éjszakánként észrevette, hogy nagy fehér papírokra rajzol, melyeket aztán gondosan elrejt az avatatlan pillantások elől. Aztán nagy fejvakargatás és hümmögés közepette méricskélni kezdett a kertben, még azzal sem törődött, hogy közben összetapossa a gondosan megmunkált ágyásokat. Egy napon teherautók hosszú sora állt meg a ház előtt, melyekről rengeteg követ, téglát meg más építőanyagot raktak le az udvarra, majd amikor oda már nem fért, akkor a kertbe. Minden megrendelést lemondott, még azt sem bánta, hogy a póruljárt megrendelők az öklüket rázzák, munkásokat fogadott, gépeket bérelt, a letarolt kert helyén hatalmas alapgödröt ásatott. Aztán megkezdődött az építkezés. Az emberek előbb csak csodálkoztak, aztán ösz- szesúgtak a háta mögött, de az ölnyi vastag falak napról napra emelkedtek. Előbb csak a ház magasságát érték el, aztán meghaladták a templomtornyot. Erre már felfigyeltek a hatóságok is, figyelmeztették, hogy engedély nélkül nem építhet, de ő megszállottan folytatta tovább. Amikor elfogyott a pénze, hitelt vett fel uzsorakamatra, hiába rimánkodott neki a felesége. És a torony, melynek rendeltetését senki sem értette egyre magasabbra és magasabbra nyúlt az ég felé. Egy este, amikor a munkások már hazamentek, felkapaszkodott a tetejére. A hogy széttekintett a vidéken, úgy érezte, ő a legnagyobb, legerősebb. Széttárta a karját mintha repülne, ám ekkor megszédült és lezuhant az irdatlan magasságból. Orémus Kálmán A torony Állva marad(t)unk(?) Galambos Béla y y osszú éveken ke- B—i resztül, a legutóbbi X X időkig csak ültünk büszkén a babérjainkon, mintegy eltelve a hajdan — akkor még nem is alaptalanul — ránk aggatott címtől, s hittük: mi vagyunk „az alma hazája". Azt gondoltuk, nálunk jobban ezt senki nem csinálja, a szabolcsi jonatánnál jobb ízű almát (egyesek szerint gyümölcsöt sem) pedig még nem termett a föld. Hittük rendületlenül (elnézést a kivételektől): ez így is marad mindörökre. Még úgy nyolc-tíz évvel ezelőtt is, ha „tanulmányutakon” külföldre vetődve az utaztató sörpartijai, elegáns vacsorái, s a bevásárlás mellett itt-ott közbeszúrt szakmai programban egy néhány hektáros gyümölcs- termelő farmerhez vetett el a sors, csak egy elfojtott, lenéző mosollyal konstatáltuk „milyen iszonyatos ráfordítással, milyen zöld és ízetlen almát termel”, a mi napsütötte nagyüzemi almásainkhoz képest nevetségesen aprócska ültetvényén. „Minek ekkora hókuszpókusz, sövény almás, meg támrendszer, meg jégháló, meg mifene?” — vélekedtünk a mindent megevő szovjet piac, s az állam által finanszírozott almaexportunk végtelen önbizalmat kölcsönző biztonságában — „Mi olcsón termelünk jól bevált régi, terebélyes fáinkon, s nem kell nekünk minden nyugati hülyeséget átvenni. Egyébként sem lenne képes megfizetni a korszerűbb almaültetvényeken, nyilván drágábban termelt újfajtákat a sokmilliós keleti fogyasztótábor'’. A kényelmes ücsörgést aztán nyolvankilenctől kezdve ideges feszengés váltotta fel. Termelőink egy csoportjánál a „fel kéne már szállni valamelyik vonatra” — érzés kezdett elhatalmasodni. Ez a termelői élcsapat nyugtalankodott, s mozdulni akart, mert megsejtett valamit a ránk szakadó piacgazdaság véres komolyságából. A legutóbbi idők új — már sokkal inkább a szakmáról duruzsoló — szelein vitorlázva, a szabolcsi almásgazda most sokkal nyitottabban és őszinte kíváncsisággal látogatott szervezett csoportokban nyugatra. A rátartiság- tói ugyan megszabadulva, de még mindig csak amolyan patópálosan legyintve mesélte aztán többségük idehaza a kint látott, időközben szuperintenzívvé fejlesztett almakultúrákról: „csodás dolgokat láttunk az osztrák (olasz, német, vagy holland) farmereknél, de hát hol vagyunk mi tőlük, támogatásban, gépesítésben, ebben-abban”. A mellbevágó, a már- már megaláztatással felérő élmény azonban csak most érte a szabolcsi almásgazdák egy csoportját. Lengyelországi tanulmányúton (volt-e valaha ilyen?), mint mesélik, tán még az osztrák farmerekét is felülmúló, csodálatos, korszerű almáskerteket és komplett gyümölcs-kisgazdaságokat láttak. Miközben ámulva nézték, hallgatták a hajdan tán kicsit le is nézett lengyel gazdát, rá kellett döbbenniük: a mezőny elment, s mi állva maradtunk a startvonalon. Fel kellene tán húzni a nyúlcipőt. ...........................................................--------------------------------------*----------------------1 SS "0" SS»«®!*! ^ te' Gazdagok vagyunk Páll Géza L ehet, hogy mi magyarok egyfajta belső színvakságban szenvedünk? A szépet csúnyának, a pokolian csúnyát szépnek, a szegénységet gazdaságnak, a gazdagságot pedig szegénységnek érzékeljük? Egyáltalán nem pályázomfelfedezői babérokra magyarságkutatásból, csupán közreadom a minap történteket, melyek főszereplője, hazánk és egy kanadai üzletember. Az első gyanús tüneteket akkor tapasztaltam jómagámon, amikor az üzletember a lepusztult sóstói egykori kádfürdő épületét asvájci-lakot, a hangulatos víztornyot látva, így kiált ott fel, „ ti nagyon gazdagok vagytok.” Na ezt jól megkaptuk, gondoltam. Itt élünk az irtózatos gazdagságban és nem tudunk róla. Ez is jellemző ránk, magyarokra. Ekkor jutott eszembe ez a szokatlan társítás a néplélek és a színvakság kapcsolatáról. Barátunk kifejtette, az az ország, amely ilyen pazarlóan bánik az értékeivel, az csak gazdag lehet. Még ha nem is tud róla. Szépen elsorolta az idevágó legmarkánsabb érveit. Megemlítette, hogy a legnagyobb turistaforgalom idején, júliusban a fővárosban az előkelő várnegyedben külföldiek százainak, ezreinek hordta a szél a szemébe a port, koszt, mert valakinek ekkor jutott eszébe, hogy egy bizonyos romos területről elszállíttassa a felhalmozódott törmeléket. Ez persze földgyaluk nélkül aligha lehetséges. De említette az egyébként szép Margitszigetet is, ahol hol bekapcsolják a látványosságnak is beillő szökőkutat, hol nem. Inkább az utóbbi volt a jellemző ottjártam- kor. Bizony ezt is csak egy gazdag ország teheti meg, amelyiknek mellékes az idegenforgalomból származó jövedelem. Kíváncsi voltam még egy apróságra, ami nekünk nyíregyházi polgároknak nagyon is nem apróság. Milyennek látja a megváltozott diszkőborítással, mozaikokkal ellátott Kossuth teret, ugyanis még jól emlékszik egy korábbi látogatása révén a tér eredeti arculatára. Erre is az volt a felelet, ez is a jólét jele. x. k
