Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-17 / 220. szám
10 1994■ SZEPTEMBER 17„ SZOMBAT A kis szálloda neve: SZAMOS — mi is lehetne más, a folyó szomszédságában. Csak most futottam át a hídon — Szalka felől jövet, s Győrteleknél balra fordulva — aztán máris itt vagyok... A Szatmárban jártasak tudják, hogy Fehérgyarmaton. Valamint azt is, hogy az említett híd Tunyogmatolcsnál íveli át a Szamost, ahol egykoron az a kurta kocsma állt... De azt már kevesen tudják, hogy a fogadó nevének betűi közé verébpár rakott fészket, s érkezésem pillanatában is vidáman csivitel az egész család. Mindebből két dologra következtethet a pihent agyú utazó. Az egyik, hogy Szatmárban urba- nizálódnak a verebek, a másik, hogy ezen a tájon még természetközeiben él az ember. Nem sokat morfondírozhatok ezen, mert valaki a bordáim közé nyomja az ujját.Ez .csak Fábián Béla leher! (Fegyveres ember, nagy vadász — meUesIeg~arvarős könyv-— 'tarosa vagvlíárminc esztendejéig nem! A „támadó”, akFeizrevétlen megközelített, s most megadásra szólít fel, Szűcs Endre, aki annak ellenére, hogy jó másfél évtizeden át volt miniszterhelyettes, most meg vezérigazgató — semmit nem komolyodott. Hála istennek! Röhögünk, megöleljük egymást, s megint röhögünk. Látszik, hogy az asz- szonyok (mindketten a feleségünkkel érkeztünk) éretlennek tartják ezt a viselkedést. Mit sem tesz, hogy éppen 40 évvel ezelőtt állították ki Gyarmaton azt az okmányt, mely „éretté nyilvánított” bennünket — huszonhét társunkkal egyetemben. A következő mondat szóljon, mint minu- szos hír: — Augusztus utolsó szombatján tartották negyvenéves találkozójukat a fehérgyarmati Petőfi Sándor Közgazdasági Technikum első végzett növendékei. Az újságolvasóknak talán ennyi is elég volna... Ám örülnék, ha szerkesztő úr, nem így gondolná. Meglehet elfogult vagyok, de tán mégis többet érdemiünk... Bízom benne, hogy az olvasó is velünk marad néhány percig. Hogy ne legyünk olyan optimisták? Most ne legyünk, éppen most?! Mi 1950-ben is derülátók voltunk. Mikor gazdátlan urasági magtárakat és istállókat bontottunk, hogy iskolát építsünk magunknak — mellékesen a különbözeti vizsgára készülve, ami átsegített bennünket az irodai szakiskolából a közgazdasági technikumban. (Néhányan — a nem helybéliek közül — még az állami gazdaságba is ki-kijártunk dolgozni. Főleg a meleg étel miatt.) És optimisták voltunk, mint falujárók — téeszszervezők és műkedvelő színjátszók, meg röplabdabajnokok — később, mint Sztálinváros nyári építői, cséplőellenőrök, könyvelőgyakornokok és mit tudom én... Ha nem lettünk volna bizakodók, ha nem lett volna töretlen a hitünk... Persze ezek csak szavak. De! Az osztály 3,75-ös képesítővizsgai átlaga (a hat kitűnővel, s több jelessel) dokumentált tény. Mint ahogyan az általunk felhúzott falak is megtapinthatók... Kevertük a maltert. Jól elegyíthettük a meszet, cementet, homokot, vizet, mert a tantermek falai tartósnak bizonyulnak. De milyen habarcs tart össze bennünket, még most is? Hisz csak négy évet töltöttünk együtt, s azt is szinte gyerekként. Tízszer négy esztendő telt el ballagásunk óta, s visszatértünk. Időről-időre visszatérünk. (Sajnos nem mindannyian.) Eltelik öt, esetleg tíz év, de ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Legrégebben — az ikrekkel — Tarcza Magdával és Verával találkoztunk: őket negyven éve nem láttuk, de mintha csak szülőfalujukban — Rozsályban — vakációztak volna. Pedig Magdi évtizedeket töltött Svájcban — máig is ott él. — Mikor jöttök haza? A kérdés többször is elhangzik. Mindig így, mint fentebb. Soha nem úgy, hogy: „hazajöttök-e?” Csak idegenek kérdeznének ekként. — Bende Vilma! — kezdődik a névsorolvasás. Tóth László tanár úr hangja mit sem változott. De tartása, alakja, szellemisége sem! (72 esztendős, s még az idén is szeretne teljes óraszámban tanítani.) Vilma felpattan a helyén. Egy disz- tingvált, komoly hölgy — tekintélyes pénzügyi szakember, akit ifjú munkatársai már bizonyára „néniznek” — a tanári szóra feláll, mint a diákok: éppen úgy, mint négy évtizeddel ezelőtt. Érdekes, hogy számunkra nincsen ebben semmi furcsa. Mindannyian felálltunk volna. Még Gellért Mária is, aki egyetemi katedrán oktat. Reflexek? Tóth Laci bácsi legalább húsz évvel ezelőtt felhatalmazott, hogy tegezzem — azóta is magázom. Mit sem számít, hogy már én is évtizede nagyapa vagyok. Viszont: 16 éves koromban is partnernek Egykori osztályfőnökünk haláláig hű maradt ehhez az ideához... Élete utolsó időszakában is — mindketten Miskolcon élvén, sokat találkoztunk — mindig szántónkért tőlem valamit. Már tanítottam a görög mitológiát, olykor mégis megfogott. „Micsoda dolog, hogy nem tudod! — pirított rám... Hát ezzel foglalkoztunk!” Most mindannyian kegyelettel emlékezünk rá, aki — közgazdasági technikumban is! — fontosnak tartotta a mitológiai és művészettörténeti ismereteket. Az mindegy, hogy csak a hivatalos tanítási órákon túl jutott erre idő. Mert afféle „egész napos” iskola volt a miénk. Ez azt jelenti, hogy mindig mellettünk, mögöttünk voltak a tanáraink. Hogy éjfél után bekopoghattam Szelevényi Milán bácsihoz, ha a számvitellel volt valami gondom. Az öregúr felkelt, cigarettával kínált, majd rávezetett a megoldásra. Ha nem szabadkozom, akár meg is csinálja a feladatot helyettem. De szabadkoztam! Nem emlékszem, hogy viszszaéltünk volna tanáraink bizalmával. Azt mondtam az imént, hogy mögöt(mondhatnám felnőttnek) tekintett, sőt tisztelt. Persze nemcsak engem — mindannyiunkat. Most egy didaktikus mondat engedtessék meg: aki azt akarja, hogy kapjon valamit (figyelmet, jó szót, megbecsülést), annak először adnia kell! Nos, ez nem volt kiírva a mi iskolánkban. Nem is igen emlékszem feliratokra. Mégis sok minden belénk íródott, ivódott. „Az egyszer feladott, megtanult lecke, legyen bármikor visszakérdezhető!” — idézi F. Béla Rabb tanár úr szavait. (Gondolom ez a „teljesítőképes tudás” titka.) tünk, mellettünk voltak. S érdekes, hogy ugyanakkor a legnagyobb önállóságot biztosították. (Negyedikes koromban pénzzel, pecséttel felszerelve, — jelentős összegekért — vásároltam az iskolának. Mások meg komoly szállítási, szervezési feladatokkal bízattak meg.) Miénk az iskola! Ennek a bombasztikussá vált, elcsépelt jelmondatnak nálunk valódi tartalma volt. Miénk az iskola — így érezte minden tanár és diák. így érezte és ennek szellemében őrizte az iskolát. Erről már Gacsó László igazgató úr sírja fölött beszélgetünk a találkozó másElek Emil felvételei napján. Díszsírhely, gránittömb, vésett betűk... De: csak a teste! A szelleme közöttünk, bennünk munkál. A kései — de számunkra nem rendhagyó — osztályfőnöki órán immár hét gyertya lobog. Fogyatkozik az osztály. Beszélgetés közben rövidebb-hosszabb szünetek. Angyal száll át felettünk... A beálló csendben az osztály szemérmes szerelmeseire — K. Palira, meg G. Ibolyára — gondolok. A névsorban kereszt áll nevük mögött... De miért nincsenek itt, akik még eljöhettek volna? Mán Gyuszít nagyon vártam, Templom Jóska jövetelében reménykedtem. Kiss Ida se érkezett meg Szatmárcsekéről, de neki legalább üzenhetek Kőszegi Katival. S, hogy szeretném Szabó Icát látni! Csak a táviratát olvashatjuk... És Kovács Éva? És Darabán? Mindegy na! Akik nem jöttek el, s akik már elmentek, azok is velünk vannak. Rázzuk fel magunkat! Szabó Sanyi — elegáns ősz úr — gondolatolvasó. Vacsora után felkéri a feleségem táncolni. Zene csak a földszinten van — ahol éppen lakodalmat ülnek. — Küldjétek fel a menyasszonyt! — kiáltom utánuk, mert — éjfél után — egyre fiatalabbnak érzem magam. A menyasszony helyett egy tál töltöttkáposztát küldenek fel a lakodalmasok. Miközben esszük Hamar Piroskának szép, szerelmes verssorokat citál a férje. Piri agrárközgazdász, mindazonáltal, akár most is kollokválhatna Szerb Antal irodalom- történetéből. Lexikális vita a házastársak között. Nem sokra mennek velem, mint döntőbíróval. Talán, ha köztünk volna még Kaszkovszki László tanár úr, az iskola mostani igazgató helyettese... Később születhetett, mint mi érettségiztünk, azonkívül Erdélyből települt át, de mindent tud az iskoláról, a tájról: az Erdőhátról, a Sza- moshátról, a Tiszahát falvairól. Készült a találkozónkra, s készül az iskola — jövőre tartandó — ötvenéves jubileumára. — Ugye eljönnek, eljöttök? Mit válaszolhat erre egy optimista osztály... Visszafelé meg akarom látogatni Nyíregyházán Margócsy tanár urat, (hozzá is jó negyven év kötelékei fűznek), de későn érkeznék, s nem telefonáltam. így hát Nyírbátor, Mihályi, Adony felé veszem az irányt. Talán ezen az útvonalon vitte a debreceni kollégiumba a kis Móricz Zsig- mondot édesapja. Mikor is? Az osztályunkból öten-hatan bizonyára tudnák... Sámsonban megállók, mert itt tanított apám. Aztán kicsit jobban megnyomom a gázt — Debrecenben várnak az unokák... J. Gyarmati Béla Hét gyertya fényénél. Napkelet • A KM hét végi melléklete
