Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-06 / 184. szám

12

TÁRLAT

Tanárnők munkáiból

Fodor Ilda: Mediterrán idol

A megyénkben élő és munkálkodó pedagógusok — rajz szakos tanárok—műveiből rendezett kiállítás anyagából lapunkban már mutattunk be válogatást. A félszáznál több művésztanár a nyíregyházi tanárképző főiskola rajz tanszéke és a megyei pedagógiai intézet hívó szavának eleget téve küldte el festményeit, grafikáit, linó- és rézmetszeteit, tűzzománcait, kisplasztikáit a nyilvános megmérettetésre. A főiskola kerengősében közszemlére tett tárlatot szeretettel és tetszéssel fogadta a közönség, megértve: gyermekeink, fiataljaink és valamennyiünk vizuális kultúráját formáló, alakító emberek művészi tevékenységének a legjavát látja.

Fodor Ilda a nyíregyházi művészeti szakközépiskola tanára; kerámiái, üvegmunkái magasfokú szakmai felkészültségről tanúskodnak. H. Németh Katalin míves grafikáit, finomrajzolatú metszeteit a líraiság és gondolatgazdagság jellemzi. Kajibás Éva Katalin titokzatos hangulatú festményei színbőségükkel hívják fel magukra a figyelmet. Kovács Zoltánná imp- resszionisztikus csendéletei szemnek és léleknek egyaránt gyönyörködtetőek.

H. Németh Katalin: Szinonim tartalmak

Kajibás Éva Katalin: Lobogó tűz

Harasztosi Pál reprodukciói

Régi nyíregyházi újságírók

Margói sy József

•. w •*■* vi \ 0%' 85» i SS® $ ív \ $j $6«!?

Szülei kalocsaiak: édesapját, Vertse Károlyt 100 évvel ezelőtt helyezték ide az adóhivatalba. Újságíró fia még Kalocsán született 1890. júl. 23-án, s akkor a Károly András nevet kapta. Amikor „írni” kezdett, — hogy ne tévesszék össze közhivatalnok édesapjával — eredeti első keresztnevét csak betűjellel érzékeltette, teljesen kiírva második nevét használta — irodalmiasítottabb formában, Andorként. A helybeli evangélikus főgimnázium diákja 1900-tól, itt is érettségizett 1908-ban. Majd a kolozsvári egyetemen előbb bölcsész, majd joghallgató. 1910-ben kerül szorosabb kapcsolatba a Nyírvidék legendás felelős szerkesztőjével, a sokkal idősebb Inczédi Lajossal, s ez a kapcsolat eldönti Vertse későbbi sorsát. írni kezd a lapba, s szerkesztői erényeit is hamarosan szép eredménnyel bizonyítja. Fiatal kortársaival indítja meg 1911-ben A Hónap c. havi folyóiratot.

Családja kívánságára 1913-tól joggyakornok a helyi törvényszéken, majd kinevezett járásbírósági jegyző 1918-ig. Tavasszal megüresedik a városi rendőralkapi- tányi állás, megpályázza, el is nyeri, azzal a kikötéssel, hogy egy éven belül leteszi államtudományi záróvizsgáját. Az 1918/19- es idők azonban nem kedveznek a vizsgái készülődésnek, Kolozsvárra sem lehet utazni a demarkációs vonal miatt. így elismerve hatévi közszolgálatát, nyugdíjazzák. Zeneszeretete hozta közelebbi kapcsolatba az 1908 óta itt élő és tanító Volk- mann Róza zongoraművésszel. 1914-ben össze is házasodtak. A forradalmak elmúlása után lett főhivatású újságíró a Nyírvidéknél, egy évtizednél hosszabb ideig felelős szerkesztője a lapnak. A kiadó Jóba cég felszámolása után már nem dolgozik az utódlapoknál. 1930-ban új házasságra lépett, sokféle, munkahelyhez nem kötött tudósító, szerkesztői, kiadói feladatokat vállal, szabad szellemi foglalkozású.

A második világháború után, amikor a városi közigazgatás kezd visszatérni a rendszeres munkához, a városházára hívják, s 1945 áprilisától már a polgármesteri iroda ügyeinek előadója. Emelkedik a ranglétrán: másod, majd első aljegyző. 1946/47 telén balesetet szenved, combcsonttörése hosszú orvosi ápolást igényel. Hónapokon át betegállományban van, csak részben tudnak rajta segíteni, élete végéig sántítva jár, bottal. 1948-ban veszi át újra hivatalát. A készülő tanácsrendszer nem kívánja szolgálatait, így már 1949. október 1-jétől megszüntették közszolgálatát. Ettől kezdve visszavonultan él, több témában privátY.W//&

lesi 4 l s (sí. >'

órákat ad. Régi iskolájával szemben, az akkor Vörös Hadsereg utcában lakik és két tehetséges gyermekének nevelésével hasznosítja széles körű ismereteit, tudását. Tüdőgyulladás végez vele,

1962. február 1- jén halt meg.

írói, újságírói, szerkesztői, kiadói tevékenysé gének áttekintése nem kis feladat. Itt

vissza *2

kell tér- ni első

szerkesz- V •:/«■;

tői sikeré- '

hez: A Hónap ki- tűnő hat füzetéhez.

Az 1911 őszén indított szépirodalmi és művelődési folyóiratot barátaival, egykori gimnazista társaival szerkeszti. A helyi Jóba nyomda állítja elő kiváló papíron, díszes címlappal, igényes tipográfiával. Munkatársai részint szépírók, mint Ballay Gyula, Kubinyi Imre, Kelen László, Kállay Miklós, a későbbi miniszterelnök és majdani felesége, Kállay Helén, másrészt kul- túrtörténészek, mint Leffler Béla, Lukács Tihamér, Bosnyák Béla, Hoffman Móricz hogy csak néhány, a későbbi években is gyakorta szereplő nevet említsek. A Nyírvidékben 1912 folyamán megjelent zeneesztétikai cikkeit a fővárosi Rózsavölgyi cég vállalja kiadásra, bár itthon nyomják Fejezetek a magyar zene világából (1913) Cikkeit általában Diogenes névvel jegyzi, közülük a társadalmi kérdések rázósabb témáit tárgyaló dolgozatokat 1917-ben A Szinusz csillag felé címmel adja ki.

Köztisztviselői pályájának befejeztével főállása lesz a Nyírvidéknél: 1922 végétől 1933 februárjáig felelős szerkesztő. 1928- 29 telén, a lap indításának 50. évében jelenik meg Az 50 éves Nyírvidék albuma 567 oldalon, sok képpel: természetesen Vertse szerkesztésében. A Hunek-féle városi, megyei monográfiában négy fontos fejezetet ír, állít össze 1931-ben. A következő évben a Szabolcsi Anthológia kiadója, szerkesztője: 39, erre a vidékre való költőnek a verseit, néhányuk prózai írásait jelenteti meg, s a szerzőkről adatokat,

jellemzést is közöl. Többek esetében máig ez az egyetlen megbízható forrás a szerzők életrajzához. 1927 és 1936 között több névés címtárat szerkesztett, adott ki, elsősorban a hirdetések jövedelméből. Ezekben Szabolcs megye és Nyíregyháza minden hivatalát, intézményét, egyházi és társadalmi szervezetét ismerteti, tisztségviselőinek, alkalmazottainak nevét, beosztását közli, cégek, üzemek, kereskedők, iparosok, szabadpályán működő értelmiségiek adatait sorolja fel: mint afféle kompasz, igen hasznos saját korában, és értékes, nélkülözhetetlen forrás az utókorban. Olykor a hirdetések mellett telefonkönyvet is mellékel az előfizetőkről. A társszerző Fekete Józseffel több megyére kiterjedő Keletmagyarországi Útikalauzt jelentet meg (1935), Nyíregyházáról, a Sóstófürdőről külön is (1936). Az utóbbiakban sok a fénykép, olyanok is, amelyek ma már nem látható épületeket, ábrázolnak.

Képzett zenész: s/épen gordonkázott, hangversenyeken neves szólisták is vállalták, igénybe vették rutinos zongorakíséretét, elismert orgonistája a római katolikus templom ünnepi istentiszteleteinek. Társadalmi szervezeteket hozott létre. Például az újságírók, a nyugdíjasok érdekvédelmi egyesületét. Ilyen a Gutenberg Kör is. Ez 1921-25. között működhetett fáradhatatlan irányítása alatt: elsősorban a nyomdászok és családtagjaik kulturális életének színvonalasabbá tétele érdekében. Mivel politikailag gyanúsnak találták, 1925- ben nem engedélyezték további működését.

Fénykorában sokat utazott, hogy új benyomásairól lapjának beszámolhasson. Itthon, a környéken mindenkit ismert, őt mindenki becsülte. Fiatalkorából való egyik képe a Nyírvidékben jelent meg, Szalay Pál készítette. A másik, élesebb rajz 1929-ből való. Az éppen itt tartózkodó világjáró, egyébként erdélyi D. Lukács Ödön Országvilág a ceruzám alatt c. albumából való: igazi telitalálat. Jól emlékeztet Vertse K. Andor értékes, rokonszenves alakjára.

NAGY ISTVÁN ATTILA:

Az emlékezet útvesztőjében

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: állandóan a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előretekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever.

Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk olykor, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. Otthonosságot kereső otthontalanok vagyunk.

Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. S ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal, s mindazokkal az emlékekkel, amiket azok felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, összeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, az eltévesztett mozdulat, a helytelenül végiggondolt gondolat.

Megtanultuk filozófiából, fizikából, hogy az idő visszafordíthatatlanul halad előre, sem megállítani, sem új határokat adni nem lehet a folyásának.

Amikor létezésünkre még egyetlen fájós fog sem figyelmeztet, akkor még nem érdekel bennünket az idő. Mert minden idő

jó idő. később megtanuljuk, hogy van múlt, jelen és jövendő.

De lehet, hogy sohasem bukkannak fel az emlékeztető tárgyak, vagy éppenséggel semmire sem emlékeztetnek. Úgy múlik el a múlt, hogy nem hagy nyomot bennünk, kifolyik az idő a tudatunkból. S még a hiánya sem fáj, mert nem tudunk róla. Az élet nagy-nagy bölcsessége ez, a szervezet önvédekező reflexe, amely nem engedi, hogy bármi is elvonja a figyelmünket az aktuális feladattól?

A mosolygós lányarc igazi derűvel néz rám a fényképről. A hátoldalán rövid mondat: „Én megőrizlek téged egészen.” Ki vagy te? Kicsoda, aki megőriz engem egészen? S hány éve már? Azóta minden bizonnyal gyerekeid vannak, ők is iskolába járnak már. A nagyobbik túlvan az érettségin, a kisebbik pedig talán férjhez is ment. Unokád is van, te kis mosolygós kislány? Vajon mikor hagyott el téged az emlékezetem, mikor léptél arra az útra, mely csak egy irányba vezet?

S egy másik cetli az asztalon „Egyszer azt mondtad: Segítek, de csak akkor, ha odajössz velem együtt. Távsegítség nincsen. Igazad van. így távolról nincs mit mondani a levélre. A novella meg nem tetszik. Ha én írnék, másképpen írnék, de ahhoz számomra rögösebb az út.” De jó lenne kibogozni, miről volt szó abbán a levélben, s abban a novellában. S egyáltalán: mi lett azzal a lánnyal, aki úgy elsodródott, hogy nem lehetett megtalálni. Vagy lehetett volna, csak hiányzott hozzá a bátorság, a szembenézés komolysága?

Hány elsodródott ember él szerte e kis hazában, akiket jó lenne megtalálni, megkeresni, s megbújni egy kissé a közös múltban. Azonosulni, vagy visszatalálni régi önmagunkhoz.

Mondják, ez jellegzetesen infantilis, gyermekded magatartás. A múltat le kell zárni, szerencsére a magánéletben van elévülés.

Mégis. Aki már megélt annyit, hogy ami hátravan, csupán a mennyiségben hoz változást, nyugodtan törődhet azzal is, hogyan telnek el azok az évek, amelyek még előtte vannak. Lehet infantilis, ragaszkodhat önmagához.

At kellett rendeznem a könyvtáramat. Ilyenkor minden könyvet egyenként kézbe vesz az ember, megforgatja, belelapoz. Meglepetten fedeztem fel egy-egy „új” könyvet az ismerősök között. Olyan is volt, amelyiket már régóta kerestem, lám, ilyenkor derül ki, milyen kincsekkel rendelkezik az ember! Elidőztem a dedikációknál, hiszen minden bejegyzéshez egy-egy emlékem

Napkelet • A KM hét végi melléklete