Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-27 / 202. szám

Napkelet • A KM hét végi melléklete Azt cs lehet Huszonkettő j ítészeiéről Karádí Zsolt A Tokaji írótábor fogalom. Az volt a Kádár-korszakban is. Akkor az írók azért gyűl­tek itt össze, hogy a művészi kérdések ürügyén társadal­mi problémákat vessenek fel. Mára az irodalomból (szerencsére) kiszorult a po­litika. Elérkezett az idő, hogy az írók a mesterséggel foglalkozzanak. Ebben az évben augusz­tus 17-19. között az írótá­bor kuratóriuma Másfél évtized magyar költészete — Érzület, eszme, mester­ség címmel rendezett há­romnapos tanácskozást, amelyre nemcsak a ma­gyarországi, az erdélyi, a kárpátaljai, a szlovákiai, a vajdasági írástudók kaptak meghívást, hanem a nyu­gat-európai országokban élő alkotók is. A tábor vi­taindítóját Ferencz Győző tartotta. Kifejtette: a vizs­gált időszakban mind a lí­ra, mind a költői szerep nagyfokú változásokon ment keresztül. E folyamat legfontosabb jelenségének az irodalom depolitizálása tekinthető. Ezzel párhuza­mosan ment végbe a költői beszédmód átalakulása. Régebben az ún. képi látomásos vonal volt az uralkodó. Ezt az irányzatot, amelyben a költő vezérszerepet tölt be, a hatalom is támogatta. A hatvanas-hetvenes években domináns megszólalási módot a nyolcva­nas évtizedben kikezdte a nyelvkritikai köl­tészet, amely bizonyos ismeretelméleti ké­telyből fakad. Abból, hogy egyáltalán bir­tokolható-e a nyelv? Ferenc Győző elméleti eszmefuttatása után Márkus Béla következett, majd Petőcz András, az 1980 táján indult nemzedék tagjának szubjektív beszámolóját hallgat­ták meg a jelenlévők. Előadásának cent­rumában a formabontó avantgárd állt, el­lenben azt is jelezte, hogy az adott kor­szakban egymás mellett létezett az ún. „nyugatos” líra, s az újjászerveződött né­pies látomásos vonal. (Az előbbi létét az Újhold Évkönyv, az utóbbiét a Hitel meg­indulása bizonyítja.) Petőczöt a mikrofon­nál Kántor Lajos követte, aki az erdélyi lírikusokról szólt, majd a Vajdaságból Bányai János olvasta föl dolgozatát. Ön­magával vívódva a hajdani jugoszláviai A Tokaji írótábor mára már fogalom Harasztosi Pál felvétele gette, hogy tapasztala­ta szerint a nyelv nem fedi le a valóságot, amelyről kijelentése­ket tenni merész do­log. „Olyat csinálunk, amit nem lehet” — összegezte véleményét. Vallomása végén arról szólt, hogy az irodalmi paradigma- váltás már a hatvanas évek végén jelentke­zett, hiszen Tolnai Ottó, a neoavantgárd költők, Erdélyi Mik­lós, Tandori Dezső jelenlétéről ekkortól kezdve lehet beszél­ni. Papp Tibornak, a Magyar Műhely szer­kesztőjének felolva­sott írásában a hang­vers alkotói mellett az irodalmi performence, a számítógépes és a videó lehetőségeit fel­használó élő költészet művelői kaptak he­lyet. Lakatos István az utóbbi száz év fontosabb antológiát szemügyre véve figyel­meztetett: a kortárs költészet megítélése sohasem lehet objek­tív. A harmadik nap a búcsúzásé volt. Ferenc Győző összegezte az ötvennégy felszólalás tapasztalatait* majd Pomogáts Béla, a Tokaji írótábor Kuratóriumának elnöke kiemelte: az átfogó kép megrajzolására még várni kell, hiszen a Nyugatról is csak húsz évvel a megindulás után készült az első összefoglalás. A tanácskozás végén Tokaj város polgár- mestere az írótábor megrendezésének szín­helyén, a Széchenyi István Középiskola kol­légium előtti téren a résztvevők jelenlétében felavatta Veres Gyula Alpár Széchenyit áb­rázoló szobrát. A zárófogadáson Hubay Miklós, a magyar PEN Club elnöke beje­lentette, hogy francia fordításaiért az idén az Illyés Gyula díjat Rába György kapta, a harminc év alatti fordítók számára léte­sített jutalmat pedig Tóth Krisztina vehette át. A krónikás a látottakhoz, hallottakhoz csak annyit tehet hozzá: szükség van az ef­féle találkozókra, ahol az egésznapos összegzések után este, a tüzes tokaji bor melletti beszélgetések közben formálódik a jelen (és a jövő) magyar irodalma... TÁRLAT Éteri rend Walpurgis ß ak Imre talán a legtöbbet kiállító művészünk. Nem­zetközi és hazai reprezen­tatív kiállításaink állandó szereplője. A Kiscelli Múzeumban és a Műcsarnok Palme Házában több kis galériában ezen a nyáron egyéni bemutatója volt. Majdnem két évtizedig tanított az Iparművé­szeti Főiskolán, s a vizuális nevelés módszertani kérdéseivel foglalko­zott. Műveit valamiféle éteri rend jellemzi. — Úgy gondolom, ez alkatom­ból fakad. Ilyen típusú festők nemcsak a XX. század végén, ha­nem az egész művészettörténetben fellelhetők. Vannak, akik indula­tosan, erős érzelmekkel fejezik ki magukat, vannak, akik démoni világgal viaskodnak, és vannak, akik valamilyen rendről, egy olyasfajta világról álmodoznak, s mutatják fel ideaként amely el­lenpéldája a valóságnak. Úgy gon­Uralkodó dolom, hogy minden vonulatnak, irányzatnak jogosultsága van, és a jelenkori művészetben is megfi­gyelhető az alkotóknak és a még ennél bonyolultabb stílusoknak e sokfélesége. Nem hiszek e kizá­rólagos igazságokban. Többféle vélemény létezik egyidejűleg, és a magamét egynek tartom ezek kö­zött. Már korán, a hatvanas évek közepén, a főiskola után fölismer­tem: akkor érzem magam jól, ak­kor uralom a szakmát, ha egy szerkesztettebb, biztosabb világot próbálok megfogalmazni. Lackfi János A lényeg... A lényeg bújkál, vándorol, Új s új közeg fogadja be, Könnyű párává sistereg, Vagy alászáll, a mélybe le. Minden palack telik, ürül, S nem állapodva meg sosem, így vonul át a tartalom Evilági edényeken. Hirtelen köszöntöttek be a meleg nyári na­pok, délutánonként mennydörgéssel, zápo­rokkal. Soha nem volt ilyen mélyzöld a fű hajnalonként, kristálytiszta a levegő, és az jut eszébe az embernek, hogy mégiscsak szép az élet. Egy nagy fekete kanmacska bever- nyog a teraszajtón, remélve, hogy szerelme tárgya itt tartózkodik, de csak én fogadom. Ettől lekonyul a bajsza, végtelenül rondá­nak találhat és ellenszenvesnek. Pedig az új ruhámban ülök itt ennek a gyönyörű nyári napnak a tiszteletére. Nem hat rá. Csalódottan kisomfordál, és mond valamit a maga nyelvén, nem ér­tem, de sejtem, hogy nem túl hízelgő rám nézve. Ezen nevetnem kell, és ha valaki így kezdi a napot, az már önmagában szeren­cse. Délutánonként eljárok szegény apámhoz, aki az idősek otthonának lett a lakója, mi­után egész napos ápolásra szorul hetven­hét éves korára. Utam egy tivoli mellett ve­zet el; két céllövölde, egy kicsiknek való magyar irodalmat háború előtti és fél­háborús időszakra osztotta fel. Arra ke­reste a választ, föltehető-e egyáltalán az a kérdés, amely azt firtatja: hogyan fejezte ki a költő az embertelenséget? Másnap Vajda Gábor a Bányai által képviselt szem­léletet biedermiernek nevezte, és igyekezett képet adni arról a veszteségről, amely ezt az irodalmat az utóbbi évtizedben érte. A kárpátaljaiak részéről Balia D. Károly tar­tott beszámolót, amelyben az ellehetetle­nülő gazdaság s az önmegtartásra predesz­tinált irodalom kapcsolatát elemezte. A következő napi plenáris előadáson Ke- resztury Tibor ismertette a nyolcvanas években föltűnt, s általa jelentősnek vélt lí­rikus pályák alakulását. Kiemelte Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos, Kuko- relly Endre teljesítményét. Tóth László, a Szlovákiából áttelepült kritikus a felvidé­ki alkotók munkásságáról nyújtott átfogó képet. Az efféle nagyobb előadások mellett az írótábor helyet adott a műhelyvallomások­nak is. Kukorelly Endre például azt fejte­állatfigurás körhinta és a limbó képezi. A zene megállás nélkül szó, estefelé kivilágít­ják, és nosztalgiát ébresztenek bennem a gyerekkorom után. Tegnap megálltam ott bámészkodni ki­csit. Borús volt az ég, de enyhe nyári szél hordozott a közeli kertekből édes virágilla­tot. Fiatal szülők ácsorbgtak az állatfigurás körhintánál, némelyik még maga is szinte gyerek. Csemetéik önfeledten keringtek körbe-körbe, ez a nyári alkonyat kimosta belőlük a nap keserveit. Volt, akit megszid­tak az óvodában, másikat megverte egy ná­la erősebb gyerek. Könnyes volt a szemük, amikor értük mentek, de most elfelejtődött az egész. Ragyogtak és ahányszor arra járt a pandamackó, integettek az anyunak. A limbó, hát a limbó az igazi szórakozás. Egy évvel ezelőtt, amikor még nem voltam ennyire szomorú, talán magam is kipróbál­tam volna. Most csak álltam kicsit mesz- szebbről szemlélődve, és derültem azon, milyen csalafinta szerkezet. Egyrészt körbe forognak olyan bödönszerű ülőkék rajta, másrészt ezek még külön himbálódznak is, úgyhogy csak jó gyomrú ember kockáztas­sa meg ezen az egymenetnyi utazást. Szerencsére vannak ilyenek. Ez a forgás, a zene, himbálódzás még a farmerruhás ka­maszokat is gyerekké varázsolta újra. Ott eltűnt az arcukról az a nem tudom miért magukra erőltetett agresszivitás, mely so­kukat jellemzi ebben a korban. Bizony, ugyanolyan álmodó és ragyogó arccal adták át magukat a hintázás gyö­nyörűségének, mint nem messzire tőlük a kisgyerekek. Szerettem volna így látni saját fiamat, amelyik annyi bánatot okozott nekem. Az agresszivitásával, melyet rossz barátaitól vett át — bármennyire fájt is ez nekem. Álltam ott és azt képzeltem, ő is ott ül valamelyik mesebödönben, és kedves az ar­ca megint, mint kiskorában volt, amikor még a karomban hordtam. Amikor még a vállamra hajtotta ilyenkor a fejét, hogy BÁN ZSUZSA: Egy nyári hajnalon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom