Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-27 / 202. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 1994. AUGUSZTUS 27., SZOMBAT lejárassák az eseményt, az itteni biztonsági szolgálatot. S ebben részben a sajtó is partner volt. „Halál a diákszigeten” címmel jelentek meg közlések, miközben arról volt szó, hogy a Hajógyárral szemközti Du- na-ágban néhányan megpróbáltak a vizen át belógni a rendezvényre. Örvénybe kerültek, s a vízimentők két teljesen illuminált fiút ki is mentettek a Dunából. Állítólag volt velük egy harmadik is, de azt nem találták. S nem találják azóta sem, de egyelőre nincs is nyom arra, hogy tényleg volt harmadik fiú... „10 drog-beteget kezeltünk, de mind könnyebb esetek voltak. Körülbelül 200 gyereket kellett kijózanítani. A számarányokat tekintve ez nem egy elrettentő adat, főleg ha azt is hozzáteszem: egyiknek sem volt maradandó következménye” — mondják az elsősegélynyújtási helyen, s a hivatalos szervek egységesen állítják: ilyen nagyságrendű rendezvényen ezek a számok elenyészőek. Számarányok. A rendezők adatai szerint mintegy 200 000 ember fordult meg e hét alatt a Diákszigeten. A nézőcsúcsot a szombati Jethro Tull-koncert jelentette, amikor (a hetijegyeseket nem számolva) 32 ezer fizető néző volt jelen. Reggel van, a szemetes és lajtoskocsik már körbejártak. Ébred a sziget, érkeznek a kenyér és tej szállítmányok, fogkefével állnak sorban a csapok előtt, indul az élet. Megint beugrik egy kép a Woodstock-film- ből. Egy húsz év körüli (azóta már 45!) srác mondja a koncert végén: „Hogy tudok majd Manhattanben élni emlékeimben ezzel a képpel.” Csütörtök reggel van, egyszer ennek a fesztiválnak is vége lett. A Diáksziget, az Eurowoodstock magyarországi fesztivál szép emlék maradt. Sokan jöttek külföldről is, nem ritkán lehetett német és angol beszédet hallani. A rendezők már a jövő évi programokon törik a fejüket. S mit tagadjam: magam is, aki pedig az eredeti Woodstock idején tartoztam a diákkorosztályhoz, egy ilyen fesztivált jövőre is örömmel vennék. Pedig 1995-re egy évvel megint idősebb leszek. Szekeres Tibor felvételei David Clayton Thomas Hajnali csend ül a Diákszigetre, a sátorerdő végesteien végignyúlik a színpadok között. Legfeljebb a többszólamú horkolás visszhangzik messzire. Alszik mindenki, az előző éjszakák fáradalmait pihenik. Egy álló héten át szinte megállás nélkül szólt itt a zene, peregtek a dobok, folyt a sör, zajlott az élet. Papírpoharak, dinnyehéj, szemétkupacok mindenütt, a bokrok közelében már gyanús szagok terjengenek, de szerencsére az eső elállt. Az eső, mely legfeljebb az utolsó napokat zavarta meg egy kicsit, de annyira azért nem, hogy bármilyen programon változtatni kellett volna. S mint a rendezőktől hallom, a hét nap eseményei végig a tervek szerint folytak. Pedig néhány hónapja, az első bejelentés után kevesen hitték el, hogy épp itt Magyarországon, épp az óbudai szigeten lehet majd megcsinálni a 25 évvel ezelőtti nagy woodstocki fesztivál európai hasonmását. Ki gondolta volna, hogy a rockzene történetének azon aranybetűs napjaira épp itt emlékeznek majd, s épp ide jön el az egykori Ten Years After, a Blood Sweat and Tears, a Jethro Tull vagy a Byrds legendás együttese. Eiúk ültek a sátor előtt, az eget nézték, s imát parodizáló könyörgő hangon fohászkodtak: „Gondoljunk rá erősen, s akkor elállítjuk az esőt!” Nézem a srácokat, s felvillan a woodstocki film emléke. Talán pontosan ugyanez a mondat pontosan ugyanígy hangzott el abban. Az eső azonban — mint ahogy 25 éve — most sem áll el. Aztán az a kikindai színjátszó fiú arca tűnik elém. Amint rimánkodva járta körbe a dombhajlat nézőközönségét. „Még öt perc, ne menjetek el!” Már dörgött és vil- lámlott, egyre sűrűbben esett az eső, de maradt mindenki. A jugoszláviai magyar vándor színjátszók szép tapsot kaptak a Lónak vélt menyasszony előadása végén. Jobb is volt a szabad tér, mert a színházi sátorral valahogy nem volt szerencsém. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadására olyannyira megtelt, hogy a kezdésre érkezők már nem tudtak bejutni. A többi izgalmasnak ígérkező előadás pedig éppen ütközött egy másikkal. Hiszen programdömping volt itt a javából. Miközben párhuzamosan több színpadon is mentek a koncertek, „woodstocki szellemiségű” filmeket is vetítettek (Eper és vér, Szelíd motorosok, s persze maga a Woodstock például), éjjel a performance-fesztiválon nemzetközileg is jegyzett művészek adtak elő, s emellett még megszámlálhatatlan kisebb program is volt. Húsz év körüli srác teszi váratlanul a vál- lamra a kezét: „Öreg, ugye téged érdekel Soso apó meséje. Most kezdjük itt a sátorban. Gyere inkább oda!” De én meg sem állok. Á nagyszínpad felé igyekszem. Alvin Lee, a legendás Ten Years After szólógitárosa mindjárt kezdi műsorát. Woodstock emléke mindenütt felragyog. Pedig döntő többségében egy más korosztály van itt. Rögtön ahogy a nyitónapon érkezem, a barátom 16 éves kislányát látom első ismerősként. S aztán sokáig Az egyik információs sátor előtt nincs is ismerős, legfeljebb egy-két újságíró kolléga. S mégis, amikor Alvin Lee 25 évvel ezelőtti nagy számaiba kezd, ez a javarészt 25 év alatti fiatalból álló tömeg együtt énekli a számokat! A nyugat leggyorsabb kezű gitárosa már a Woodstockról készített filmnek is egyik „főhőse” volt, hiszen 11 percen át bűvölte hangszerét. S ugyanez történik a fuvolás Jethro Tull-lal, s a csodálatos hangú Blood Sweat and Tears énekessel, David Clayton Thomas-szal. A közönség énekel, tombol, a Hi De Ho emlékezetes soha befejeződni nem akaró dallamát mind együtt éneklik. Ez az a dal, mely ha befejeződik, el kell adni a lelkünket az ördögnek... De a Hi De Ho-t csak énekli, énekli a tömegigen, hinni sem akarom. Ha 25 év késéssel is, de itt vannak azok a zenészek... mintha az egész álom volna. Itt vannak, — s mily furcsa — mintha mi sem történt volna, a régi dalokat játsszák. S egy-egy pillanatra tényleg 25 évvel ezelőtt érzem magam. A hippy-kultúráról itt a srácoknak, lányoknak nem sok fogalma van, mégis a sziget szellemisége, morálja idézi a Wo- odstockhoz tapadó emlékeket. A fiatalok szelídek, barátságosak, lépten-nyo- mon megszólítanak, könnyű kapcsolatot teremteni. Levél az információs üzenőfalon: „Ildi, minden reggel 9- kor itt kuncsorgok utánad. A fiú, akire rámosolyogtál az Alvin Lee koncert végén.” Alatta egy valószínűleg viccnek szánt válasz: „Csak vasárnap fél kettőkor érek rá. Ildi.” Tényleg voltak verekedések is. De — mivel magam is láttam egy ilyen provokációt — elhiszem, amit a rendezők állítanak: a konkurens testőrcégek szándékosan akartak zavart kelteni, hogy Kettesben Jethro Tull Dombrovszky Ádám Woodstock hasonn (szigeten
