Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-12 / 189. szám

1994. augusztus 12., péntek HATTER Táblával, névvel, névtelenül A „tizennegyedik aradival" semmi baja a tantestületnek; az egész fel lett fújva... Kállai János Kemecse (KM) — Egy név- vel-címmel hitelesített le­vél inspirációjára vettük az irányt Kemecsére. A ko­ra délutáni tikkasztó párat­lanságban hosszan keres­géltük a Ságvári utca 14.-et. Nagy csodálkozásunkra még egyik-másik helybéli sem tu­dott útba igazítani. Aztán mégis siker! Horváth József portája előtt épp az egyik családtag adja a meg­nyugtató választ: igen, itt la­kik, akit keresnek. A lánya va­gyok. A hatvannyolcadik évét ta­posó nyugalmazott postás és felesége beinvitálnak. — Ke­rüljenek beljebb, ott mégis­csak hővösebb az idő! Kerte­lés nélkül belevágunk a köze­pébe, hivatkozunk a levélben leírtakra, próbáljuk kitapintani a megfogalmazottak motívu­mait. Miről is van szó? Egy in­tézmény névfelvételéről, il­letve egy jeles kemecsei szü­lött emléktáblájának az elhe­lyezéséről. — Répássy Mihály, az 1848/49-es forradalom és sza­badságharc tábornoka Keme- csén született — idézi saját irományának kezdő mondatát a kissé nagyot halló, vibráló gondolatmenetű postás, auto­didakta „történész”. Elég ne­hezen tudjuk követni az infor­mációk fonalát: sok a szá­munkra teljesen ismeretlen név, adat, személyes vonatko­zás, pletykaszintű közlés. Eb­be nem érdemes belebonyo­lódni, okosabbak úgysem len­nénk tőle. Közadakozásból Lassacskán kiviláglik: Hor­váth úr — Kozma Sándor tör­ténelem szakos' tanár, hagyo­mánygyűjtő kutatásai nyomán — elindított egy folyamatot, melynek jelképesen szép lezá­rása lett volna, ha augusztus 20-án végre elhelyeztetik a közadakozásból eíőteremtett emléktábla az általános iskola falán. (Ekkor még nem egé­Horváth József a maga gyűjtötte dokumentumokkal szén tiszta a kép számunkra azt illetően: csak a tábla sorsa izgalmas, vagy az iskola név- választása is terítéken szere­pel...) Ha nem, nem... — Dokumentumokkal bizo­nyítható, hogy a honvédtábor­nok hazáját igen szerető, azért életét áldozni kész férfiú volt — mondja Jóska bácsi, állítása igazát élénk gesztusokkal tá­masztva alá. — Kossuth két ízben érdemrenddel tüntette ki, ideiglenes hadügyminiszter volt (?), ő lett volna a 14. aradi vértanú, de 1849. július 30-án járványban elhunyt. Az idős ember nem titkolja: a kegyeletadáson kívül első­sorban a nevelési hatások ér­vényesítése miatt szemelték ki — többekkel együtt — az is­kolát emlékhelyül. — De nem tehetjük —jegyzi meg keserű­en —, mert a mintegy negy­venfős pedagógusgárdából harmincnyolcán nemmel sza­vaztak. — Minek keveredtem én eb- ,be? — teszi fel magának a kér­dést a hadifogságot megjárt férfi —, még majd énrám fog­nak haragudni a faluban... Per­sze, azért mondja, mondja, zá­poroznak a töredékes gondola­tok, nehezen rendeződik a mo­zaik. Gyerünk az iskolához, dönt­jük el nagy hirtelen, bár tud­juk: aligha találunk ott valakit a vakáció közepén a tantestü­letből. Kövesdi István igazgató valahol táborlátogatáson van, az igazgatóhelyettes úgyszin­tén. Pásztor Béláné gazdaság­vezető és munkatársa éppen kifelé tartanak az épületből. Kérésünkre azért elmondják, amit az „ügyről” ők tudnak. — Igen — kezdi Pásztomé — volt egy tantestületi szava­zás: kiről nevezzék el az isko­lát. Három személy került szó­ba: Répássy Mihály, Méreyné Juhász Margit, Krasznay Péter. Megoszlottak a vélemé­nyek. Még legtöbben Juhász Margitra gondoltak, feltehető­en azért, mert időben közeleb­binek érezték a mához, no, meg híres pedagógus volt. A tábornokról és a másik sze­mélyről a faluban sem sokat és sokan tudnak... Az önkormányzati képvise­lő-testület aztán úgy döntött: ha egyik név mellett sem áll ki a többség, nincs miért erőltetni a dolgot; főként, ha iskoláról van szó... De engem az emléktábla, ami már majdnem kész van, szóval az nem hagy nyugodni! Szentpéteri József polgármes­tert már otthon találjuk, véget érvén a hivatali munkaidő. — Jól mondták: Kozma Sa­nyi bácsihoz kellett volna el­menniük. ő kutatta a tábornok múltját. Horváth József törek­Balázs Attila felvétele véseit magam is jól ismerem. A maga módján politizáló, tenni akaró ember. Közel la­kunk egymáshoz, szinte na­ponta szóba kerül a tábla dol­ga. Szeretnénk lezárni ezt az egészet. A tantestület, a képvi­selő-testület, az iskolaszék- mindenki megvitatta már a névfelvétel és a dombormű-el­helyezés kérdéskörét. Végül is a helyzet a következő: a Ré­pássy Mihály emlékét meg­örökítő műtárgy napokon be­lül elkészül. Szociális otthon Augusztus 19-én fogjuk ün­nepélyes keretek között elhe­lyezni és felavatni a volt szü­lőotthonból kialakított szociá­lis otthon falán, mely intéz­mény egyidejűleg felveszi a hős honvéd nevét. A „tizenne­gyedik aradi”-val semmi baja sincs a tantestületnek, az egész egy kicsit fel lett fújva, vagy meg lett kavarva... Én sokkal fontosabbnak érzem, hogy az új, térségi feladatokat felvál­laló, negyven férőhelyes szo­ciális otthonunkat birtokba ve­hetik a rászorulók. Ezzel nem azt mondom, hogy a múlt em­lékeinek méltó megőrzése, a hagyományok ápolása mellé­kes. Dehogy. Attól viszont még elkezdődik szeptember­ben a tanítás, hogy az iskola cégérén csak annyi díszeleg: Általános Iskola — Kemecse. Y T ol a fenébe lehet még l-J mindig hosszú, bő és A A fekete gatyát kapni? — ezt kérdezték többen is az árnyékot adó napernyő alatt, amikor egy csontos, görbe lábú paraszt bácsi tűnt fel a forró homokon és derékig besétálta Tisza hűsítő vizébe. Az öregnek majdnem annyi nézője akadt, mint a közelben napozó félnudista lánynak. Látnivaló az bizony volt mostanában a strandokon. Egy nyolc év körüli kisfiú például közvetlenül a víz szélén méteres homokvárat épített, bástyákkal, védőá­rokkal, az egyik kis üreg ta­lán a várbörtön szerepét tölt­hette be. A főépítész persze az unatkozó, fantáziával és kézügyességgel megáldott apuka volt. Igen ám, de az apuka nem csak unatkozott, meg is szomjazott, s elment sörözni. Ezalatt a fiúcska 3-4 méterről gyönyörködött a létesítményben, a naptól és az örömtől pirult az arca. S egyszer csak jött egymás mellett a parton három nagy fiú. A híd felé tartottak. Úgy 16-18 évesek lehettek, rágó­gumin csámcsogtak, s artiku- lálatlan hangon hülyeségeket mondogattak. A várat nem kerülték ki, hanem egyenesen bele gázoltak. Az egyik még vissza is fordult és jobbra is, meg balra is rúgott egyet- egyet. A kisfiúnak homokba gyökerezett a lába és csak néhány perc múlva jelent meg dinnyétől maszatos ar­cán néhány könnycsepp. zott a feleségével! Az volt a vita tárgya, hogy hová tele­pedjenek, hová terítsék a jókora plédet. Az asszony a tömeg közepe táján, közvet­lenül a víz mellett akart lehe- veredni. Az ember azonban vagy often méterrel odébb, a Nábrádi Lajos Ti arti ■ Sjm&Cb bXCIS » 1 B# IBI Cl I I CB 1% A szemüveges egyetemista fiú messze a víztől, a füzes árnyékában olvasott. A bőre .januári fehér volt, úgy lát­szik, nap- és tömegiszonya van. Könyvekhez, jegyzetek­hez edződött szemét a könyv­re szegezte, ügyet sem vetett a mikrovilágra. Azért néhány szót váltottunk, s kibökte, hogy szórakoztató, „nyári" krimit olvas. Érthető, hiszen az év többi szakában magvas és mély irodalmat olvas: böl­csésznek készül. De vajon elég bölcs dolog-e, hogy ko­ra délelőtt sem napozik, nem edzi cérnaizmait a hullámok­ban, s mily furcsa: ügyet sem vet a nudizó, dús keblű lá­nyokra. Bezzeg az a bő negyvenes úr, aki félhangosan vitatko­homoksáv szélén, pont ott, ahol a Tisza-túrán résztvevő 15-20 lány sütette a nappal a fedetlen felső testét. A vita persze az asszony győzelmé­vel zárult. Nála volt a pléd, ellent­mondást nem tűrve oda terítette le, ahová akarta. A férje néha-néha észak-nyu­gat irányba nézett, mintha csak az eget kémlelné, a nem létező fellegek érkezését vár­ná. Közben meg-meglegel- tette a szemét a szóban forgó (pontosabban a fantáziájá­ban forgó) lányokon. A strandon is arany kar­kötőt, aranyláncot viselő urak ültek egy árnyékot adó hatalmas , gomba alatt. Az egyikük lábánál rádiótele­fon hevert. A hűtőládikóból időnként márkás sörök kerül­tek elő, egyikük poharába rostos gyümölcslé csurrant édesen. Politizáltak. Persze csak enyhe politizálás volt ez, a vízhez, a nyárhoz illő. Bőst, a szlovák vízierőművet csak kutyafuttából említették. A Tisza, a Szamos volt a fő téma, meg a magyar-román viszony, illetve iszony. Iszo­nyattal beszéltek a szeny- nyezett Szamosról. Egyikük tudni véli, hogy a folyó felső szakaszán, a part közelében nagy sertéstelepet működtet­nek a románok. S a telep összes szennyét és bűzét bele engedik a folyóba. S a szenny jön, jön le, egészen a beregi deltáig. Az egyik úr sehogy sem érti: rendszerek, kormányok változnak, a románok mégis változatlanul és büntetlenül szennyezik a vizet. Hát nincs erre nemzetközi fórum, nem­zetközi bíróság? — kérdezték ketten is.-w—t gyikük egy kurta kor­i-j tyintás után így fe- A—J lelt:„Isténnek kellene lennem, hogy változtatni tud­jak. Ha Isten lennék, Namény- nál megemelném a Szamost és vissza felé folyatnám, vala­hogy Dés irányába". Korpakenyér Balogh József O lvasom, hogy az Or­szágos Gabonater­mék Tanács a tőzs­dei minőségi étkezési búza garantált árát 8900 fo­rintban javasolja megálla­pítani. s nem ért egyet az agrárpiaci rendtartás tár­caközi bizottságának azzal a javaslatával, hogy 8500 fo­rint legyen a garantált ár. Olvasom egy másik helyen a Szabolcs Gabona Rt. vezér- igazgatójának nyi la tkoza - tát, aki azt mondta: az idén a megyében kevés étkezési búza termett, emiatt a leara­tott búza jelentős részét kényszerből csak takar­mánybúzaként értékesítet­ték a termelők. Nem tudom mit értett az rt. vezérigazgatója a kény­szerértékesítés alatt, hogy tudniillik olyan silány volt a búza, vagy a felvásárlók vették csak takarmánybúza­ként át a kisgazdák búzáját, arról azonban több helyről is tájékoztattak bennünket, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben rég nem voltak a termelők, mint ebben a fel- vásárlási szezonban. Egy agrármérnöktől hal­lottam például, aki hosszú ideig volt főagronómus ter­melőszövetkezetben, ma pe­dig a kisgazdapárt egyik helyi vezetője, hogy a leg­rosszabb években sem von­tak le másfél-két százalék­nál többet a búzából a ben­ne talált gyommagvak mi­att, s igencsak vizesnek kel­lett lenni a terménynek ah­hoz, hogy két-három száza­lékot emiatt is levonjanak. Most pedig, amikor öften napig nem esett az eső, konkolynak még a nyomát sem látták, szemrebbenés nélkül hét-nyolc százalékot vonnak le egy mázsa búzá­ból. És ez a bajnak csak egyik, s talán a kisebbik része. A nagyobb, hogy a sikértar­talmát is elsikkasztják, így lesz az átvételkor a búzából takarmánybúza, s így lesz a megállapított ár helyett 7 forint 20 fillér egy kiló búza ára. Ha most csak egy kicsit számolunk, kikövetkeztet­hetjük, hogy egy kiló búzá­ból valószínű lesz egy fél kiló liszt, egy fél kiló liszt­ből 15—20 zsemle, az hat forintjával 90-120 forint. De hasonlíthatjuk a fagy­lalthoz is, amiből egy göm­bért két kiló búza árát, 12-15 forintot is adunk. A felvásárláskor tehát az a helyzet, hogy a megyében jószerint csak takarmány- búza termett. Jó lenne tud­ni: vajon milyen lesz a minősége akkor, amikor a felvásárlók továbbadják majd? y -r a jón akkor is csak ta- 1 / karmámybúzát kap- V nak a malmok, s mi korpából sütött kenyeret eszünk, vagy akkor derül majd ki, hogy az átvétel­kor nézték el „ véletlenül” a minőséget a termelők kárá­ra?- MM - — ...-- -XirrfcM Öngyilkosság Cselényi György A ; öngyilkosságokról nem szoktunk hírt ad­ni—kivéve az extrém eseteket -— de azt hiszem, köztudott, Szabolcs-Szat- már-Beregben igen sokan vetnek véget Önkezűleg éle­tüknek. Elszomorító a helyzet Csongrád, Békés, Hajdú- Bihar és Jász-Nagykun- Szolnok megyében is, de ez bennünket nem vigasztal. Az országok között hazánk e döbbenetes világranglista előkelő helyén áll. Egyik idős nyomdász is­merősöm, aki ha valami­lyen tragikus eseményről hall, mélyet sóhajtva ekép- pen tér fölötte nyugovó­ra: „Hát, igen, az alkohol." De mások is hajlamosak az öngyilkosságot az italozó életmód gyakori végkifejle­tének tekinteni. Szociológosuk arra a megállapításra jutottak: az öngyilkosság nem magya­rázható egyetlen okkal. Egy kutató talált olyan csalá­dot, amelyben a família csaknem minden férfi tagja az öngyilkosságot látta az egyedüli megoldásnak az élettel járó terhei, prob­lémái megoldásához. így, a tudós arra a következtetésre jutott, az öngyilkosság, ha nem is genetikai úton, de bizonyos módon mégis tovább adódik a leszárma­zottakban. A tudósok véleménye megegyezik abban: ahhoz, hogy a súlyos probléma okainak megfejtéséhez kö­zelebb jussanak, a már ren­delkezésre álló eredmények felhasználása mellett az ir­reális, vagy ' annak tűnő szempontokra is kiterjedő vizsgálatokat kellene vé­gezni. Az adatok szerint az öngyilkosságokban annak mindenképpen van szerepe, hogy az emberek a bennük munkáló indulatokat nem képesek kellőképpen leve­zetni. Ebben a megfelelő emberi kapcsolatok hiánya is közrehat. S ami a legérdekesebb, vannak olyan térségek, hol az emberek az öngyilkosság felett játszi könnyedséggel napirendre térnek, valami­képpen tolerálva, természe­tesnek véve, megértve azt. Nem tudni, egy ember hogyan juthat el oda, hogy az esetleg rossz helyzetéből csak az élete eldobásával lásson kiutat. Tanulnunk kellene másoktól.-m—v gyik ismerősöm, a volt Szovjetunió va- A—J lamelyik területén járt, s amikor látta, tömegek nap mint nap éheznek, megkérdezte: e kétségkívül aggasztó helyzetet, sorsot, miként viselik el, azt vála­szolták neki: ugyan, hagyja már, a háborúban még rosszabb volt. S nincs iga­zuk? x.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom