Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-29 / 177. szám
1994. július 29., péntek HÁTTÉR Táboraink nyújtózkodó csápjai Ma már nem elegendő csak a megyéből verbuválni a táborozni kívánókat A kézműves táborban készült munkákat kiállításon mutatták be az érdeklődőknek Amatőr felvétel Útilapu Kállai János Vásárosnamény (KM) — Rég túlvagyunk már azon az időszakon, amikor egy-egy nyári, gyermek- vagy felnőtt tábor „megtelítéséhez” elegendő volt szétpillantani szőkébb pátriánkban, s szólni: gyertek kicsik-nagyok, nálunk majd pihenhettek, tanulhattok, hasznosan múlathatjátok az időt. Aki manapság táborszervezésre és -működtetésre szánja el magát, jól kösse fel a fehértextíliát, keressen sok-sok támogatót, teremtsen még a föld alól is pénzecskéket. Mert másképp nem megy! Ja, és természetesen gondoskodjon valóban hasznos programokról, hiszen a „mintamókusfenna- fán”-öröm énekszós lelkesedése — úgy tűnik — immár kevés a boldogsághoz... Tóthné Noszály Anikó, nagykállói óvónő — az Óvodapedagógusok Egyesülete megyei szervezetének vezéralakja — a múlt évben hozta tető alá első alkalommal az óvodapedagógusok nyári kézműves táborát. Sikeres start — A megyei pedagógiai intézet és más szponzorok segítségével jött össze a dolog tavaly nyáron. Mit mondjak? Elsöprő sikerrrel járt a kezdeményezés. Az eredményes kezdéstől felbuzdulva, az idén szintén meghirdettük ezt az együttléti, továbbképzési és pihenési formát. □ Csak a megyei óvodapedagógusokat célozták meg mint potenciális résztvevőket? — Nem. Már az első táborba is sereglettek hozzánk az ország minden részéből. Az idén sem volt ez másképp. A vakációkezdetre összehívott, egyhetes táborba harmincegyen jelentkeztek, köztük szép számmal a megyehatárainkon túlról: Almásfüzitőről, Komáromból, Kaposvárról, Sárospatakról, Szolnokról... „Hazaiak” csupán kilencen voltak. □ Kik állták a költségeket? Egyáltalán: miként lehetett megteremteni a jelenlegi anyagi szűkösségek közepette Modern Nagyhódos (KM - T. K.) — A romantikus környezetet részesítik előnyben a táborozó gyerekek. De hiába a legszebb táj, az embertől nem háborgatott vidék, ha a nyaralás, a kikapcsolódás elemi feltételei hiányoznak. Éppen ezen kíván segíteni a nagyhódo- si önkormányzat, amikor a Népjóléti Minisztériumtól kapott egymillió forintból korszerűsítik a gyermektábort — kaptuk a hírt Krakkó Adolf polgármestertől. Felújították a vizesblokkot, a konyhát, elkészültek a külső tatarozással, festéssel. Most jutottak odáig, hogy kicserélhették az egyébként selejtezésből származó ágyneműt, étkészletet, evőeszközöket. A törött székeket is pótolták. Megújult az öt darab, tízszemélyes faház és a kísérő felnőttek is kulturáltabb feltételek közt pihenhetnek. Az önkormányzat három éve vállalkozásba adta a tábor üzemeltetését. az ellátás, a szállás, a szabadidős programok, és nem utolsósorban a tábori munkavégzésfeltételeit? — Hát, igen! Ez volt a legnehezebb. A vásárosnaményi 1. Számú Központi Óvoda adta a táborhelyet, a szállás pedig a' helyi középiskolai kollégiumban volt. A résztvevők a hat napra 5500 forintot fizettek. Volt, akinek a teljes összeget átvállalta a küldő „szerv”, volt akinek részben, s akadtak olyanok is, akiket — saját szabadságuk és költségeik terhére —- még csak el sem akartak engedni... — Természetesen ismét kerestünk támogatókat, mert — talán mondanom sem kell — a fejenkénti befizetésekből nemigen futotta volna mindenre. A kézműves foglalkozások jellegéből fakad az anyagigényesség. Itt produktumok születnek: textilre, bőrre, szőnyegfonalra, gyöngyre, és még sok-sok „apróságra” van szükség. □ Igaz is: mivel, milyen munkálatokkal teltek a napok? Munka éjjel-nappal — A népi kézműves — már- már kihalásra ítélt — mesterségek metódusait ismerték meg és sajátították el a táboro- zóink. Batikoltak, nemezmunkákat készítettek, gyöngyöt fűztek, szövőkereten dolgoztak; tetszetős tarisznyák, szőttesek dicsérik a kezük munkáját. És akár hiszi, akár nem: a munka töltötte ki a rendelkezésünkre álló idő nagy részét. Még a szálláshelyen is, késő éjszakába nyúló beszélgetések közepette, ki-ki a „művein” igazított, csiszolt... Merthogy: a ki- kapcsolódáson kívül elsősorban a szakmai fogásokat eltanulni jöttek Vásárosnamény- ba. □ Persze, gyanítom: azért voltak más programok is, nemcsak a kézműveskedés... — Természetesen. Sokan jöttek más megyéből, nekik igyekeztünk bemutatni, ami ezen a tájon szép és érdekes. A múzeumban pl. testközelből ismerkedhettek meg a világhírű beregi hímzésekkel. Ellátogattunk a naményi fafaragó táborba. Ennek inspirációjára szerepel a terveink között, hogy jövőre megpróbálunk kooperálni a faragóművészekkel, hogy a famegmunkálás fortélyaival kibővíthessük a mi kézműves táborunk tematikáját. □ Tehát: lesz jövőre is a mostanihoz hasonló szervezés? — Mi nagyon szeretnénk, csak legyen meg hozzá a pénzbeli háttér. Mert nem mi, az ötlet gazdái, hanem a táboro- zóink fogalmazták meg: az itt elsajátított kézműves technikákat óvodapedagógusként vagy tanítóként majdan át kívánják adni a gyerekeknek, a felnövekvő nemzedékeknek. Ne könyvekből... És hogy ez sikerrel járjon, szükségük van a módszerbeli változatosságra, a gyakorlatra. Arra, hogy ne a könyvekből tudják meg, hogy pl. miként születik egy batikolt blúz vagy egy mintás faliszőnyeg... □ Kik voltak a tábor szakmai „gazdái”? Mennyire voltak az egyes területeknek megbízható mesterei? — A helyi gimnázium rajz szakos tanárnője, Herczeg Pétemé volt az egyik irányító. Nagy Nikolett a fazekasmesterség (az agyagozás, korongozás), Márton Anikó pedig a szőnyegszövés rejtelmeibe vezette be a táborozókat. Ők, ketten, az idén szereztek szakmai bizonyítványt a nyíregyházi Népművészeti Stúdióban, így hát számukra is nagy kihívás volt az egész „oktatós- di”. Becsülettel helyt álltak. Rájuk szintén számítunk a jövőben. Balogh Géza « emmiben nem értek V ugyan egyet Önnel, de KJ mindent megteszek azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa. Ha jól emlékszem, a nagy francia gondolkodó, Voltaire nevéhez fűződik a fenti mondás, s minduntalan eszembe jut, mióta csak megkezdődött a harc a rádió és a televízió birtoklásáért. Gondolom, nem vagyok egyedül, mikor újból meg újból bedőlök az éppen hatalmon lévők Ígéreteinek, ismét meg ismét elhiszem azt, hogy a tolerancia, a megbocsátás kora következik, hogy aztán néhány nap elteltével megdöbbenjek a saját naívságomon. S megdöbbenjek azon a gátlástalanságon, ahogy megpróbálnak az orrunknál fogva vezetni minket. Az ma már minden normálisan gondolkodó ember előtt világos, a rádiós, tévés elbocsátások mögött mindenkor politikai okokat kell keresnünk. így volt ez akkor is, amikor vagy három éve elűzték Pállfy G.-t, s Chru- dinákot, amikor elüldözték Cselényi György A buszmegállóban morgolódnak. Megáll a jármű, kinyiinak az ajtók, de felszállni csak az elsőn szabad. S mutatni kell a bérletet, vagy megváltani, s lyukasztani a jegyet. Ha az ember moziba, színházba megy, vagy vonaton utazik, oly természetes, amikor kell, megmutatja jegyét, bérletét. Az autóbuszokon valahogy mégsem, tudunk ezzel megbarátkozni. Sőt, megalázónak érezzük. A sofőrök gyakran mosolyogva biccentenek, s köszönik, látják, van jogunk a járaton utazni. Még egyszer sem vettem észre, hogy valaki bérletét feltűnően, gyanakodva vizslatták volna. Mégis, az egész eljárást, új módit, valahogyan sértőnek tartjuk. Nyilvánvaló, az intézkedésnek megvan az oka, talán a takarékosság, meg a bliccelés megakadályozása... Világos: ha nem akarjuk a tömegközlekedés ösz- szeomlását, el kell viselnünk. Bizonyosan már vannak olyan városok, ahol ezt régebben bevezették, s beBánót, meg Mestert, s így van ez most is, mikor eltiltották a Híradó és a Hét gárdáját műsoraiktól. A politikai tisztogatók persze nem csak gátlástalanok. de szemérmesek is, nem merik szembe mondani a kirúgott újságírónak, hogy te, apukám, gyökeresen mást hangoztatsz, mint mi, ezért takarodj, kitalálták ehelyett a szakmai alkalmatlanságot. A leglátványosabban Csúcs Lászlóék éltek e módszerrel, amikor több mint száz rádiós talpára kötöttek útilaput a kora tavaszon. Sokakkal együtt otromba, botrányos tettként értékeltem lapunkban mindezt, de megnyugtató megoldást nem tudtam adni, mert már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a két intézményben semmi remény a kompromisszumra: az a tábor, amelyiknek politikus gárdája hatalmon van, vagy hatalomra jut, mindent megtesz azért, hogy megszabadul- jón a másiktól. Érzésem szerint ez történt, s ez történik most is a rádióban, a televízióban. A tolerancia, a közszolgálat jegyében. vált stb. Nekünk, Nyíregyházán, még bizonyosan idő kell a megemésztéséhez. Érdekes, a becsületesen utazók érzik magukat leginkább sértve. Az is kellemetlen, hogy a buszra feljutottak általában megállnak a vezetőfülke közelében, s alig-alig akarnak odébb menni. Ezért leszállás előtt ki-ki kénytelen a tömegen keresztülverekedni magát, eközben bosszankodást, rosszalló nézést, meg egy- egy szúrka-piszka megjegyzést is elszenvedni. S újabban ezt sem az állampolgári fegyelmezetlenség, hanem a Szabolcs Volán számlájára írjuk. Sajnos, Magyarországon sikk a törvények, rendeletek, s egyáltalán a másik fél kijátszása. Tudom, a becsületkassza megvalósítása talán illúzió. Az utazási díj lerovása egyelőre nem bízható csupán az emberek lelkiismeretére. Mindezek ellenére előbb-utóbb hátha található egy olyan megoldás, amelynél az emberek nem azt mondanák: ja..aj, jön a busz, keresem, s felmutatom a kuldusflepnit... Mert nem az, hiszen már igen drága... Tárca A mikor tüntetésről hallunk, mindenkinek szitkozódva vagy némán vonuló embertömeg, esetleg rohamrendőrök és könnygáz jut az eszébe. Pedig a hétköznapi, csöndes, mondhatnánk szelíd tüntetések sokkal, de sokkkai gyakoribbak. Ha alaposabban megfigyeljük embertársainkat, a szomszédokat, rokonokat és ismerősöket, ráfogunk jönni, milyen sokan tüntetnek közülük, valami mellett vagy ellen. Erzsiké néninek nem sokkal a háború után vitték el lágerbe a férjét, s többé soha nem látta. Vacsora előtt jöttek érte, szinte szó nélkül kísérték ki a kiskapun, csak azt engedték meg, hogy még egyszer utoljára körüljárja a portát, melyen minden az ő szorgalmát, ügyességét dicsérte. Telt-múlt az idő, de Erzsiké néni, aki akkoriban természetesen még mindenkinek csak Erzsiké volt, türelmesen várta a férjét, pedig hirt sem hallott felőle. Aztán egy napon a szomszédok észrevették, hogy rózsát ültet, de nem ám a kiskertbe, nem is egyenes sorokba, mint ahogy mások teszik. A rózsatövek sora a kiskaputól indult, a ház ajtajánál elkanyarodott a disznóól felé, megkerülte az istállót, aztán a kertkapunál újra az utca felé fordult. Ettől kezdve ősztől tavaszig minden idejét a rózsái között töltötte. Ápolta, gondozta, óvta őket, de meg is hálálták, mert hamarosan egész lugassá fejlődtek. A gyönyörű vörös virágok előtt senki sem tudott úgy elmenni, hogy néhány percig ne gyönyörködjön bennük. Kíváncsi volt persze mindenki, vajon miért képez a lugas ilyen különös alakzatot, de ha firtatták, Erzsiké sohasem válaszolt. Hanem egyszer maga a párttitkár állította meg, mondja már, miért épp így ültette ezeket a rózsákat. — Tudni kellene azt magának — válaszolta neki és sarkon fordult. Az idő múlt, de a rózsa lugas nem változott. Ha egy tő kiszáradt, a szorgos háziasszony még abban az évben újat ültetett helyette. Mást nem engedett hozzányúlni soha, csak a gyerekeknek adott, ha virágot kértek. Erzsikéből lassan néni lett, az ereje egyre fogyott. Egy napon aztán teljesen leesett a lábáról, gondozó, ápoló kéz nélkül maradt a rózsalugas. Leveleit valamilyen relytélyes gombabetegség támadta meg, egyre fonnyadtak, sárgultak. Már a permetezés sem segített, néhány nap múlva kiszáradt az egész. A következő reggelen Erzsiké nénit is halva találták. A faluban azt suttogták, boszorkányság van a dologban. Orémus Kálmán Szelíd tüntetés Bajnokjelöltek Elek Emil felvétele — Flepni a buszon
