Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-02 / 154. szám

1994• JÚLIUS 2., SZOMBAT Nyolcvanéves a cserkészcsapat Dr» Reményi Mihály A cserkészmozgalom Angliából indult el 1908-ban Baden Powell működése nyo­mán. Magyarországon 1910-ben Budapes­ten a Keresztyén Ifjúsági Egyesület alakí­totta meg az első cserkészcsapatot. Me­gyénkben 1914. május 15-én az Evangé­likus Gimnáziumban dr. Leffler Béla, dr. Schárbert Ármin és Varga József tanárok szervezték meg az első cserkészcsapatot. Erről dr. Vietorisz József igazgató számolt be az 1914/15-ös értesítőben. Dr. Leffler Béla 1887-ben született Buda­pesten. Édesapja Leffler Sámuel a gimná­zium tanára és később igazgatója volt. Nyíregyházán az evangélikus elemiben és gimnáziumban kezdte tanulmányait, ame­lyet a budapesti egyetemen folytatott és magyar-német szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. Tanulmányai alatt az Eötvös Kollégium tagja volt. 1909-ben kezdett tanítani alma materében a nyír­egyházi Evangélikus Gimnáziumban. Ö is­mertette először Nyíregyházán Ady Endre költészetét. Az 1911/12-es tanévben a berli­ni Humboldt Egyetemen tanult. Doktorált. A debreceni egyetemen a svéd nyelv rend­kívüli tanára lett. 1919-ben vált meg az iskolától. Felesége Signe Liljekranz stockholmi leánygimnázi­umi igazgatónő volt. Hazánk stocholmi kö­vetségén sajtóügyi előadó és az ottani Ma­gyar Intézet igazgatója lett. A svédeket a magyar, a magyarokat a svéd irodalommal ismertette meg. Még ötvenéves sem volt, amikor 1936. november 8-án meghalt, Stockholmban. Dr. Schárbert Ármin 1887-ben a po- zsonymegyei Limbachban született. Édes­apja evangélikus lelkész volt. Tanulmányait a pozsonyi lyceumban kezdte és a buda­pesti egyetemen folytatta, ahol természet­rajz-földrajzszakos tanári oklevelet szerzett. Tanulmányai alatt ő is az Eötvös Kollégi­um tagja volt. 1910 és 1913 között tudo­mányos munkát végzett a vetőmagkísérleti és szőlőkutató intézetben. 1913. augusztus 6-án kapta meg kinevezését a nyíregyházi Evangélikus Gimnáziumba, ahol 35 éven át tanított. 1944 és 1948 között ő volt az egyházi korszak utolsó igazgatója. 1919- ben dr. Leffler Béla távozása után Zwick (Zsolnai) Vilmos és Benigny Andor taná­rok voltak segítségére. Varga József az intézet tornatanára volt, aki a csapat megalakulása után röviddel, az első világháború kitörésekor — 1914. július 28-án — katonai szolgálatra vonult be. Az olasz fronton az utolsó offenzívában — 1918. október 28-án — tűnt el, vagyis Cserkészavatás a nyíregyházi római katolikus templomban, 1990. március 15-én Balázs Attila felvétele hősi halált halt. Emlékét a gimnázium eme­leti folyosóján elhelyezett emléktábla őrzi, 14 hősi halott diákéval együtt. Alig alakult meg a csapat és kitört az első világháború. A cserkészek részt vettek a frontra induló katonákat ellátó vöröskeresztes munkában a pályaudvaron és a hadi kórházban, a ka­tonaotthonban a sebesültek gondozásában. A háború után 1920-ban a csapatot a Ma­gyar Cserkészszövetség 88. számú Szabolcs cserkészcsapat néven igazolta. Kezdetben a Sóstói erdőben portyáztak és dr. Schár­bert Ármin vezetésével eljutottak a Magas- Tátráig is. Ő 1924-ben — tízévi vezetői munka után — megvált a csapattól és Kozák István lett a csapat parancsnoka, aki az intézet rajztanára volt. ő vezette a csapatot 1931-ben bekövetkezett halálá­ig. Ezután Máczay Lajos vallástanárra várt a vezetői feladat. Az ő idejében zajlott le a IV. Jamboree Gödöllőn, jutottak el cser­készeink a svéd, lengyel, román cserkészek táboraiba és járták be Erdély útjait ke­rékpáron a háromszéki Zágonig. Cserkészeink az életben igyekeztek jó munkát végezni, ahogyan egymást köszön­tötték cserkészkorukban. Törvényük sze­rint testvérnek tekintették egymást, legye­nek akár kétkezi mesteremberek, vagy fő­iskolai tanárok. Most is tisztelegve állnak meg egykori parancsnokaik és cserkésztár­saik emléke előtt, akik igyekeztek em- berebb embernek és magyarabb magyarnak lenni. gozott, nyugodtabban tudott gondolkod­ni. Olyan is eszébe jutott, hogy elmegy az OTP-be, beszél az igazgatóval. Esetleg letétbe helyezi a szelvényét. Úgy döntött, meghallgatja még a rádiót, aztán jelent­kezik. Közben megebédelt, beszélgetett má­sokkal, és már túl volt azon, hogy kikia­bálja a titkát. Valami változás mégis tör­tént benne. Ugyanis már évek óta fáradt­nak érezte magát. De amióta megtudta, hogy ötöse van, furcsa, kellemes érzés ke­rítette hatalmába. Mintha megfiatalodott volna. A hátából kiállt a fájdalom. A feje egészen kitisztult. Olyan érzése volt, mintha valami kényeztetésben lett volna része, megmasszírozták volna, kipihenhette magát. Érdekes átváltozás volt. Ügy érezte magát, mintha már a kezében lenne a pénz. Csak a tudat, hogy megvan rá a lehetősége, ennyit változtatott rajta. Valahogyan egye­nesebben járt. Örült, hogy a gyerekeinek is adni tud. Munka után, amikor végig­ment a megszokott utcákon, amikor ta­lálkozott ugyanazokkal az emberekkel, akikkel ilyenkor szokott, arra gondolt, hogy talán eljut Floridába. Megpróbálta elképzelni, hogy ott sütkérezik a tenger­parton. Homok. Aztán a tenger kéksége és végtelensége. Újra meg újra sodródó hullá­mok a part felé. Látta, ahogyan ott állt, és nézi a vizet. Parttalannak tűnik, ahogyan áll az állandó ismétlődő hullámok előtt. Végtelenség. Szabadság. Amikor úgy érzi az ember, csak egy parányi része az egész­nek. Szerves része ugyan, de a végtelenség­hez képest teljesen mindegy: élve, itt, vagy holtan, másképpen. Érezte, milyen lehet a napsütés a floridai tengerparton. A fényét és a melegét. Ment a megszokott utcákon, akár egy börtönfolyosón, ahová az élete kötötte. Kö­szönt ugyanazoknak az embereknek, akik annyi év alatt vele öregedtek és fáradtak, Eltelt egy nap ma is. Zömmel arra gon­dolunk, mit fogunk vacsorázni. Arra, hogy meg kell mosnunk a hajunkat. És mi lesz este a tévében. Kicsit túlköltekezett. Olyant engedett meg magának, amit máskor nem szokott. Dehát elméletileg gazdag már. Nemsokára megkapja a pénzt, és telik akár Floridára is. Éppen ette a gazdag vacsorá­ját, amikor bemondta a rádió, hogy nem volt ötös találat a lottón. A következő hétre átvitt nyeremény összege... Megint kétel­kedett abban, hogy jól hall. Kicsit meg­akadt a torkán a libamáj. Mi az, hogy nem volt? Amikor az ő számai a nyerőszámok. Mi az, hogy nem volt ötös? Most tényleg úgy érezte, mindjárt megbolondul. Ivott egy pohár vizet. Ettől lecsúszott a libamáj. Meg csökkent a vérnyomása kicsit. Visz- szaült az asztal mellé, gondolkodni akart, amikor hirtelen maga előtt látta azt az em­bert. Akit úgy megszeretett álmában. Mo­solygott rá szépen. És körülötte minden ra­gyogott. A postán állt, ahol ő a múlt héten bedobta a kitöltött szelvényét. Ott volt az egyszerű faláda. Egyik felére az van írva: hulladék. A másikra: totó-lottó. Egyetlen faláda az egész, felül hét hasí­tékkal. Állt az az ember a ládánál, és mo­solygott vételen szeretettel és megértéssel. Rámutatott arra a hasítékra, amelyik alatt a „hulladék” felirat volt. És akkor eszébe jutott. Az a felhős, kedvetlen nap, amikor rutinszerűen kitöltötte a heti lottóját, és beledobta a ládába. Abba a felébe, ahová a hulladékot dobják. Talán soha nem for­dult velő elő, csak most az egyszer. Nem forgott körülötte a világ, mert még mindig látta azt az embert. Még mindig mosoly­gott rá, és belenyúlt a zsebébe. Ő tudta, milyen kincseket őriz, azt is, hogy most ad­ni akar neki valamit. De már nem volt rá szüksége. Nem fájt a háta, nem érezte fáradtnak magát. Tudta, hogy túlköltekezett a liba­májjal, de szintén elmosolyodott, mint az az ember a kopottas ruhájában. Megtudott valami olyan fontosat, amit csak a Bib­liában lehet olvasni, de azt sem értik sokan. Vállat vont. Még mindig tudta, milyen az a fény Floridában a tengerparton. De ami most őbenne volt, azzal nem ért fel sem a tengerpart, sem a föld megannyi gyönyö­rűsége. Minden, ami pénzért megvásárol­ható, csak visszfénye lehetett annak, ami a szívéből sugárzott akkor. Nyugodtan megágyazott magának, és úgy feküdt le aludni, mint akit senki töb­bé nem bánthat. MÚZSA Böröndi Lajos: Még látni még látni a fákat az elhomályosuló kertet de már nincsen visszaút végérvényesen este lesz és sötét a poharakban is bealkonyodik virraszt az elfeketedő csöndben és őrzi volt álmait a szív Ferenczes István: Vitézi ének A Felcsíki táncokból Vörös a Hold, mint a rózsa, vérrel nyíló égi bomba felszippantott kardot, dolmányt, arcán szárad most a kapcánk, hej, legények, hej, vitézek, meddig láttok, hova néztek, kantár nélkül, zabolátlan Európa kapujában, tűz-fenyőkkel nyírerdőben, derékig sziklamezőben medvehátú csontok vagytok, kőút felett lúdtalpaitok, rajta jártok, rajta háltok, gebeszellőn nyargálásztok, szíveteken nincsen páncél, imaszíjra fűzött a szél... Lassú ködök poroszkálnak, körbefognak, körülállnak, vérrel felkent janicsárok ütnek részt a napvilágon Allah s Jézus verekedik, hitetlen a hívőn fekszik — halottaink annyian vannak, csontra csontból várat raknak, hitnek, szónak, menedéknek, vasszívünkhöz nehezéknek... Hej, legények, marok népség, fegyverünk a meztelenség... Mégis, mégis bírni kell még! Urbán László grafikái

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom