Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-02 / 154. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete Orr Lajos: Ablak Zagyva László: Dudás Háry Arabyan: Álom Szellemi Farkas József (Mottó: Mátészalkán élt egy nyomdász Mellár bácsi, híres mondása volt: „a nyomdász csak azt tudja kiszedni, ami le van írva és nem ami a fejben van! Ezen kis írásom majdnem tíz évvel ezelőtt született, akkor nem jelenhetett meg). Szatmár néprajzi szempontból átmeneti terület a Nyírség, Erdély, az Északkeleti Kárpátok vidéke között. A csűrök, aborák, tőkéskapuk, kandallók, az ártéri, folyók menti gyümölcstermesztés, az aszalók, a templomharangtorony-együttesek, a fa harangtornyok a szomszédos erdélyi, felvidéki tájakkal kapcsolják össze az Erdőhát, a Szamos és Tisza mente népét. A szatmári népélet tanulmányozása napjainkban segítséget nyújthat a kelet-közép- európai népek kultúrájának összehasonlító néprajzi vizsgálatához is, annak ellenére, hogy a felszínes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy az itteni magyarság viszonylagos zártságában őrizhette csak meg történetiségét és hagyományait. A táj a történelem folyamán „zártsága” mellett nagy nyitottságot is mutatott, s napjainkban jól példázza azt a gondolatot — amely különben az európai néprajz egyik alapgondolata is — hogy t. i. az országhatárok nem jelentenek kulturális határokat, különösen ott nem, ahol a hagyomány azonos etnikai zónában folytatódik. Különösen érvényesek mindezek a szakrális épületekre. A hagyományos falu képében a templomok központi helyet foglaltak el. A települések házai közül tornyos tömegeivel kiemelkedve a falusi közösségek vallási, társadalmi és kulturális életének központjai lettek. Ez a kép hosszú, történelmi folyamat eredménye, bár a török idők mérhetetlen pusztulást hoznak, újjáépítésük során — a falvak népének saját erejéből — kivirágzik a népi jellegű templomépítészet, s elterjednek a harangtornyok. Máig vitatott kérdés, hogy a négy fiatornyos haranglábak, népi építészetünk remekei Erdélyben vagy a Partiumban születtek. Gilyén szerint: „a partiumi karcsú harangtornyok az erdélyi zömök harangtornyok továbbfejlődését mutatják”, de a fejlődés Szatmárban a karcsúság irányába tolódott el. Igen jól tanulmányozhatók Szatmárban továbbá a malmok. A múlt században a Túron tömegével voltak a kallómalmok (mola fullonica), de számos őrlőmalom is működött. A Szamoson az ide-oda mozgatható tombácos hajómalmok is gyakoriak voltak. Szárazmalom pedig majdminden Már csak rutinból csinálta. Ugyanazokat a számokat jelölte be évek óta, egy forgalmas, unott napon a postai írópultnál. Miután tudta, milyen csekély az esély arra, hogy ötös találata legyen, abba is hagyhatta volna. Aztán, amikor túl volt a hét végén, és kiderült, most sem sikerült, mégis arra gondolt, az a negyven forint már nem oszt és nem szoroz, amikor úgyis mindenre kevés a pénz. Sokan álltak sorba az ablakoknál, hasonló egykedvűséggel, mint amilyet akkor érzett, amikor bejelölte a szokott számait. Régen eldöntötte már, mit tenne, ha sikerülne. Hányadát osztaná szét a gyerekei között, mennyit tartana meg ahhoz, hogy ember módjára élhessen anélkül, hogy nyugatra kelljen vándorolnia. Nem voltak nagy igényei, nem vágyott vagyonra. Bedobta a szelvény megfelelő részét, szokása szerint a nevét és a címét is ráírta. Az ajtót az orrára vágták, amikor ki akart menni az utcára, de hát természetes, amikor felhős volt az ég, sehogyan nem akart beköszönteni az igazi nyár, és túl jó kedve sem volt az embereknek. Az a legkevesebb, hogy rávágják az ajtót egy ilyen napon. Kint azon gondolkodott, mit vegyen vacsorára. Akkor már el is felejtette a lottót és hozzáfűzött reménytelen Dzsungelszilvás, valahol az ártéren szatmári faluban működött. A malmok asilumok, menedékhelyek is voltak, ahol lopni, káromkodni, duhajkodni, szeszes italt tartani tilos volt. Ma is vitatott a szatmári kettős udvarok és a csekei sírjelek kérdése. Fel-felidéződik összejövetelek során manapság is az 1910-es ökörítói tűz- katasztrófa emléke, ahol 312 ember, köztük 112 tizenhat év alatti gyermekember égett bele a beszegezett ajtajú csűrbe. A Szenke vizébe fulladt 12 penyigei leány bal- ladás históriája. Porcsalmán felidéződik Kiss Áron püspök úr alakja, Panyolán Szarka Boldizsár nagytiszteletű úrra emlékezünk, aki nagy barátja volt Győrffy Istvánnak az első magyar néprajzos professzornak. Milotán Milotai Nyilas István püspök úr emléke kísér, hogy Tiszabecsen Szabó Mihály tiszteletes úr lépjen elénk a Tücsökzene szatmári nyaraiból... Majd a rédelyes, elől — tornácos házak Móriczi világában a Galamb papné, a Fáklya Matolcsi tiszteletesének „Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott!” keserű kifakadása kísérnek, mutatva az utat a barátsággal hívogató templomudvarok hűvösébe, a parókiák kitárulkozó szereteté- be. Ilyen gondolatok zsonganak a fejemben — szívemben, amikor Mátészalkán a Szatmári Múzeumtól tisztelettel kalauzolhatom nyári vendégeinket a 132 kilométernyi szatmári autós körúton. A vendégeket és kíséretüket a Mélius Juhász Pétert is valaha befogadó vörös-fekete téglás csengeri templom bejáratánál Pótor Sámuel tb. esperes fogadja 43. szolgálati évében, s ahogy mondja méltósággal édesapjával, lelkészelődjével együttesen 83 évet szolgáltak a csengeri gyülekezetben. Amíg szemléljük a nyolcszögű tornyot, álmait. Apropó álmok... Újabban olyan furcsák voltak, hogy reggel, amikor felkelt, el kellett gondolkodnia rajtuk. Emberekkel beszélt éjszakánként, akiket soha életében nem látott azelőtt. Annyira valóságosak és élők voltak. Emlékezett minden szavukra, a ruházatukra. Annyira hihető volt, hogy léteznek, hogy néha fényes nappal is eszébe jutottak. Úgy, mint akik élnek valahol, akikkel akármikor találkozhat újra. Aminthogy találkozott is éjszakánként. Volt egy közöttük, aki különösen közelállt a szívéhez. A ruhája kopott volt, a haja ősz. Álmában a Napról mesélt neki. Azt mondta onnan jött. Állt a kopottas ruházatában, kezeit összetette, mint aki imádkozik, és egyenesen belenézett a Napba. Zsebei kincsekkel voltak tele, ezekből osztogatott. Meg is mutatta, mennyi kincse van, két doboz citrompótló, egy biztosítótű, egy százas, némi apró, egy kis tasak szalicil, egy zacskó savanyú cukor. Álmában embereket látott idegen folyosókon imbolyogni. Közöttük élt is, aki osztogatta a kincseit. Néha napközben is eszébe jutott ez az ember. Ahogyan odasietett valakihez, kivett a zsebéből valamit és nekiadta. Olyankor fényt látott körülötte. Különös, gyönyörű fényt, amilyet ébren soha nem tapasztalt. Lebegni látszott benne. Balázs Attila felvétele majd a főhajóban megcsodáljuk F. Bányai Asztalos István 1745-ben készített több mint 130 darab mennyezetkazettáit, melyek távoli reneszánsz hagyományokat őriznek, nagytiszteletű úr fellapozza előttünk a diófapáccal írt egyháztanácsi jegyzőkönyveket, melynek lapjairól elénk tárul a zivataros közel és távoli múlt. Nagyszekeresen a Hollandiát járt fiatal lelkész Csüry Lajos és felesége, meg három szép gyermeke fogad bennünket a Gőgő atak partján, a műemlékesek által rendbe ozott és nagyiramban újjáépülő és szépülő templom előtt, ha a munkálatokkal elkészülnek belül is, Szatmár talán legszebb helyreállított műemlék templomegyüttese lesz. A parókián a családias fogadtatás a lelkész világot járt modernségével párosulva a jövőt sugárzó reménységet sejteti. Vámosoroszi lelkésze Inczédi Márton nagy, súlyos betegségéből felépülve, korát feledtető dinamizmussal, szeretettől áthatott tisztelettel fogadja a látogatókat. Mögötte gyülekezete magva, a bemutatkozás és férfias kézfogások után a népes gyülekezet a templomba vonul, ahol ősi zsoltárok fakadnak fel ajkukon, az izgalomtól akadozó szavak helyett. A templomból kijőve talán az utolsó háborítatlan erdőháti parókia udvarképe fogadja a látogatókat, s a nagy diófa alatt megterített asztalokon friss sütésű búzakenyér, kürtös- kalács, paprikás szalonna kínáltatja magát. A gyülekezet és a vendégek hamar egymásra találnak, s a megeredő beszéd során kibomlik a küzdelmes múlt és elárad mindenkin a jövőt féltő reményérzet. Egy igazi békebeli szatmári nyári délelőttön megérez- tünk valamit a szatmári ember belső világából, habitusából. Hétfőn teljesen véletlenül tudta meg a lottószámokat. Ugyanis szokás szerint, mert úgysem hitt benne igazán, nem is figyelte, eltalálta-e a számokat? Annyi éven át megszokta, hogy ekkora szerencséje úgysem lehet. Valaki sorolta a lottószámokat hétfőn a munkahelyén, és amikor hallotta, először nem akart hinni a fülének. Az ő állandó számai voltak. Szédülést érzett, hirtelen kiabálni szeretett volna, hogy akkor őneki ötöse van! Csak egy pillanatig tartott, aztán elmúlt. Kerített egy újságot, megnézte benne. Igen. Az ő számai. Valahol azért számított is erre. Voltak, akik azt mondták, ha véletlenül egyszer ötösük lenne, talán bele is bolondulnának az örömbe. Amikor ellenőrizte, hogy tényleg az ő számait húzták ki, nem érzett semmi ilyesmit. Olyan sokszor beosztotta már azt a pénzt. Földi értelemben egyáltalán nem számított vagyonnak. Legfeljebb lehetőséget biztosított az emberhez méltó élethez. Pontosan tudta, mennyit ad a gyerekeinek, és mennyit tart meg magának. Viszont tűnődni kezdett, mit kell ilyenkor csinálni? Még nem lehetett gyakorlata abban, mit tegyen akkor az ember, ha ötöse van a lottón és még csak neki van tudomása róla. Belefogott megint a munkájába, hogy egészen lehiggadjon. Míg dőlBÁN ZSUZSA: Majdnem szerencse TÁRLAT Stílusirányzatok "W“ 7" özép-Európa ötvöf / zőműhelyének is ne- vezbetnénk a Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelepet, hiszen a külföldről érkező vendégművészek magukkal hozzák hazájuk kultúráját, az otthoni hatásokat. A mostani tárlatunkon három egymástól eltérő művet mutatunk be. Orr Lajos légies könnyedséggel, fantáziával készítette el az Ablak című kisplasztikáját. Zagyva Lászó barokkos Dudás című munkája egészen más stílusjegyeket mondhat magáénak. Háry Arabyan Álom című művén pedig egy jóval korábbi művészeti kultúra érhető tetten. A városi galériában rendezett tárlat egyébként augusztus végéig tekinthető meg.
