Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-02 / 154. szám
1994• JULIUS 2., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete L az ad Sony összeállt egy csavargóval, engem, meg az utcára löktek” Éjjeli menedékhely A párás, ködös erdei ösvényeken különös alakok tűnnek fel hajnalonta. Nem, nem őzek, borzok, vaddisznók. Emberek. Mos- datlan, gyűrött arcú, szakadt emberek. Fázósan húzzák össze magukon kopott köpenyüket, szótlanul, mogorván baktatnak. Kezükben üres zsákok, nejlonzacskók. A városnak tart a furcsa menet. Néhány perc, s kiürül az erdő. Csak a bokrok alá terített nagykabátok, szétlapított papírdobozok jelzik, hogy az erdő lakói munkára indultak. Mennek, hogy kidobált üvegeket, cipőket, vasdarabokat gyűjtsenek..., hogy meglegyen a betévő korty, falat. Lehetetlen kideríteni, hogy Nyíregyháza legújabb „lakótelepén” mennyien élnek manapság. Ha nyakába venné az ember az erdőt, akkor talán-talán, de aki kicsit is ismeri az erdőlakókat, óva int attól, hogy csak úgy, szabadon kószáljunk a sűrűben. Hogy benézzünk a bokrok közé, a lombsátrak alá. Hogy megpróbáljuk számba venni, megszólaltatni őket. Fenevadak azok, szól az intelem, s a fenevadak kiszámíthatatlanok! □□□ Szép, fényes reggel, a körúton dübörgő forgalom. A Sarkantyú és a Kun Béla utcai házak közötti téren viszont béke honol. A parkban elvirágzott már a gesztenye, a lehullott szirmokon vadgalamb tipeg. A gesztenyefák alatt egy kócos, borostás férfi nézi a madárt, de az se lát, se hall, bogarászik gondtalanul. Kis híján rálépek, de ez már sok neki. Felrebben, tíz méterrel arrébb kezd el tollászkodik. A kócos ember halványon mosolyog, s megszólít. — Meg tetszene mondani, hány óra? Velem egy korú lehet, valahol a harminc és negyven között járhat, megdöbbent a kérő, már-már alázatos hang. Fehér ingemnek, kipucolt cipőmnek..., vagy kinek, minek szól ez a könyörgésbe hajló mondat? — Nyolc óra tíz... Vársz valakit? — tegezem le, jelezvén, hogy tőlem nem kell tartania. Isten útjai kifürkészhetetlenek, ki tudja, egyszer nem lesz-e a mi szavunk is ilyen meghunyászkodó. — Nem..., nem várok én senkit. Valami kátrányos, filter nélküli KGSTpiacos cigarettát szív. Kezében ócska, limlommal teli szatyor, mellette, a földön pedig egy púpos műanyagzsák. — Fél kilenckor nyit a méhes..., akkor még ráérek — mondja bizonytalanul. — Méhes...? — Hát Gyuri, aki átveszi tőlünk a vasat. — A zsákban is az van? — Emelje csak meg! — biztat. — Én már nem bírtam, azért is álltam meg pihenni egy kicsit. Nem is csoda, nézem a sovány, beesett arcát, ilyen girhesen egy zsák szalmát is nehezen bírhat el az ember. No de majd én..., majd én megmutatom! De bizony nem mutatok én semmit! Mert oly nehéz az a zsák, hogy mozdítani is alig tudom. — Én megmondtam — suhan át valami győzelmes mosolyféle az arcán. — Egy teljes motorblokk fedele van abban. A Volán kerítésénél találtam. — Hogy bírtad el idáig? — Húztam a földön — kacag az erőlködésemen, s teljesen megjön a bátorsága, mert azt mondja hirtelen: — Segíthetnél egy kicsit. Lopva nézek szét, látja-e valaki a diskurálásunkat, a kutya sem törődik persze velünk. Lehajolok hát, s most már ketten húzzuk, cibáljuk a dögnehéz zsákot. Később, megkérdem: — Aztán mennyit kapsz majd ezért? — Vagy kétezer forintot. Lehet, hogy többet is, mert van ebben két mázsa is tán így küszködünk már egy jó félórája mikor társam hosszabb pihenőt engedélyez Leülünk az útpadkára, szívjuk a büdös, tál pás cigarettát, mikor csendesen mesélni kezd. Nehogy azt higgyem, hogy mindig ilyen szerencséje van, a legtöbbször be kell érnie napi negyven-ötven forinttal. De azt se higgyem, hogy ő a csövesek aljából való. Van neki rendes otthona, még saját kutyája is. Kint, az orosi víkendházak egyikében lakik lassan már két hónapja, cserében vigyáz a vityillóra. — Volt nekem saját házam, de a rokonok eladták mire kijöttem a börtönből. — Hát börtönben is voltál? — meredek rá. — Nem kell félned, nem öltem én meg senkit. Akkor éppen a szakmámban dolgoztam, svarcban egy nyíregyházi mesternél lakatoskodtam, mikor rám fogta, hogy elloptam a műhelyből harmincezer forintot. így akart megszabadulni tőlem, csórótól, mert a lányának udvaroltam. — És hogy volt azzal a házzal? — Nagyapámék neveltek, anyám a franc tudja merre tekergett, s míg ültem, meghalt a két öreg. Az anyám testvérei meg eladták a házat nyomban. Mire kijöttem, nem volt semmim, senkim. Csak most nézem, hogy jobb oldalán az állán jókora daganat, mintha begyulladt volna valamelyik foga. Azon tűnődöm, betegkártya nélkül hová fordulhat egy hajléktalan, de ő megvigasztal. Nincs az ő fogának semmi baja, csak az állkapcsa van rosszul összeforrva. — A Kocka Jani bandája pocsékolt össze. Bementem a korcsmába, s meglátták, hogy van ezer forintom. Mikor elindultam haza, utánam léptek... Azóta kaf- fog az állam egy kicsit. — Rágni tudsz vele? — Rágni..., hát mit kén nekem rágni? Egy liter tej, néha egy kis főtt disznófej. Nekem ennyi elég. No, de menjünk, mert már biztos kinyitott az ócskás Gyuri. A kis, roggyant házból átalakított telep azonban még zárva, csak mi ketten árválkodunk előtte, kint a járdán. Nem sokáig..., nekem mennem kell, de már egy biztos tippel a fejemben. Segítségemért kaptam: a sóstói úti felüljáró alatt kereskedjem! Másnap reggel nyűtt nadrágot, zárt cipőt húzok, mert isten tudja milyen utak várnak ránk, s szólok a fotóriporterünknek. Nem is a fényképező tudására van most elsősorban szükség, de a tegnapi barátom furcsán kaffogó álla figyelmeztető. Már jó órája bolyogunk a felüljáró alatt, lent a katlanban dübörögve húz el mellettünk a pesti, meg a moszkvai gyors, a tehervonatok egymást érik, de a beígért búvóhelyek sehol. Pedig itt kell lennie annak a két méter átmérőjű csőnek, ahol a kivertek meghúzódnak. Ám se cső, se hajléktalan. Csak egy vasutas, aki kulccsal, kalapácscsal ballag a sínek között, és gyanakodva nézi, hogyan bukdácsolunk a köveken. — Mostanában nem nagyon látom őket, el nem tudom képzelni, hová tűnhettek el — áll meg tisztes távolságra tőlünk. — A koratavaszon kettesével, hármasával jártak, de most vagy beljebb mentek az erdőbe, vagy találtak valami jobb helyet. Hirtelen jött segítőnk a kisvasúton szolgál, ám ismeri a felüljáró környékét is, elindul hát ellőttünk a széles nyomtávú sínek között, mert ő tudja, merre van az cső. Pontosabban nem is cső az, hanem egy széles betonáteresz, mely a sínek alatt megy át a túlsó oldalra. A magas pályáról le-leereszkedünk az erdőbe, de így sem találjuk a csatorna bejáratát, tökéletesen benőtte azt a tavaszi erdő. Kilométernél is többet gyalogolunk már, mikor azt mondja a vasutas, ő nem jön tovább, mert ha meglátják a főnökei, hogy letért az útvonaláról, őt úgy fenéken billentik... — Én még elmegyek a következő oszlopig — mondom, de alig teszek meg ötven lépést, váratlanul megnyílik az erdő, vékony csapás vezet a sűrűbe, s feltűnik egy szobányi tisztás. A földön letört, leveles ágak, egy-két szétbontott papírdoboz, s a legközelebbi fának támasztva két jókora karó. Az éjjel itt még alhattak. Kézbe veszem az egyik karót, megpiszkálok vele egy elhagyott fészket, s azon nyomban hátrahőkölök. A bokor túloldalán egy férfi áll..., szakadt, toprongyos férfi, s nálam is rémültebb. Másodpercekig állunk így, farkasszemet nézve, aztán leteszem a karót, s megszólalok. — Ne féljen, nem bántom. A férfi azonban csak áll, néz ijedten, s mikor mellém csörtet a gyanútlan fotós barátom, uzsgyi, be a sűrűbe... — Most elzavartad...! — förmedek rá, de ő csak legyint. Megtalálták a csövet, mondja, bent fekszik egy ember. Ott jöttünk el mellette, a vasutas talált rá visszafelé menet. Bent, az átereszben tökéletes sötétség, némi fény csak a be-, illetve kijárat környékén dereng, s valami rongyokon valóban egy férfi fekszik. Felül, nyomban cigaretta után kezd kotorászni. Végül a mienkre gyújt rá, s beletörődötten megszólal: — Akkor most bevisznek? Dehogy visszük, magyarázkodunk, mi csak beszélgetni akarunk kicsit. De akkor hozzunk neki egy üveg bort! Bor persze nincs, így aztán csak kelletlenül váíaszol- gat. Harmadmagával bérelte ő ki ezt a helyet, de a cimboráit nem látta már vagy öt napja. — Biztosan ráakadtak valami jó lelkű asszonyra — mondja bizonytalanul —, vagy pedig beköltöztek a gyökerek alá. Az erdő keleti felében néhány éve kivágták a fákat, a kiráncigált gyökereket pedig sorokba húzták. Szabályos kunyhókat lehet építeni azokból, ha pedig egy darab nejlon is kerül, fejedelmi lakosztályokká alakíthatók. — Volt nekem rendes lakásom is, csak az asszony összeállt egy csavargóval, engem meg az utcára löktek. Most mi van..., kilencvennégy? Akkor már majdnem tíz éve. — És télen...? — Télen...? Akkor hideg van. De olyankor bemegyünk a városba. Mindig van egy nyitva felejtett ajtó, egy-két rendesebb házmester. De mondják hát, mit akarnak!? Fényképezni? Lehet..., ha adnak egy százast. Gazdánk ezzel oldalra fordul, hogy az arca azért ne látszon, s int, hogy kattinthatunk. Később udvariasan a bejáratig kísér, és megáll a nap, s az árnyék határán. Tűnődik egy sort, hogy jöjjön-e kintebb, vagy maradjon, aztán szó nélkül visz- szafordul. Hármat ha lépünk, összezárulnak mögöttünk a bokrok. Senki sem mondaná meg, hogy pár lépéssél odébb egy másik világ... Egy teljesen más világ. Élet a csőben Harasztosi Pál felvételei
