Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-28 / 150. szám
1994. június 28., kedd HÁTTÉR Nem csak egy krajcár hiányzik Lánya minden portája beköthető a gázvezetékrendszerbe • Deficit Györke László Lónya (KM) — Az egy évtizedekkel ezelőtt elkezdődött folyamat — sajnos — kezd a végkifejlet felé közeledni. Éspedig a határra vetett falvak elnéptelenedése. A hajdani körzetesítési mánia is alaposan besegített, de Lányának, ennek a 929 állandó lakosú beregi településnek a sorvadása más okokkal (is) összefüggésben van. Vajon az úgynevezett rendszerváltás igazított-e ezen a tendencián? Vajon mit tesz annak érdekében a helybeli önkormányzat, hogy a fogyatkozás lelassuljon, netán megálljon? Objektív A választ a feltett kérdésekre a polgármesteri hivatalban Egyed János igazgatási eladó és Szigeti Csabáné igazgatási főeladó társaságában próbáljuk megfogalmazni. Annyi biztosnak tűnik, hogy az önkormányzat igyekezett a pályázati lehetőségeket maximálisan kihasználni annak érdekében, hogy Lónya lakhatóbb legyen. Nekik még akkor sikerült megvalósítani a gázprogramot — ’93 őszén fejezték be a kivitelezést —, amikor az állami támogatás az összes költségeknek az 50 százalékát állta. A község szociális-gazdasági helyzetére azonban jellemző, hogy még így is hitelt kellett fölvenniük. Az volt ugyanis a cél, hogy a falu minden lakóháza bekapcsolható legyen a gázvezeték- rendszerbe. Ez 400 portát jelent, s hozzájárulást — 30 ezer forintot — 158 lakástulajdonos fizetett be. Egyébként az önkormányzat szorgalmazta, hogy minden portán ott legyen a csonk. Ezzel is a település megtartó erejét igyekeztek megteremteni. Hiszen egyértelmű, hogy az a telek, lakóház többet ér, amelyen lehetőség van gázbekötésre. Ezzel együtt a sorvadási tendenciát legfeljebb kissé mérsékelni sikerült. Megállítani nem. Mi sem fejezi ki ezt jobban, hogy a lakóházak mintegy 13 százalékának jelen pillanatban nincs tulajdonosa, illetve rendezetlenek a tulajdon- viszonyok. Magyarán: nincs lakója. Az objektív okok között nem önmagában az eldugott- ság, az Isten háta mögöttiség áll az első helyen, hanem ami lényegében ennek egyenes következménye: a nagy arányú munkanélküliség. A földből többen próbálnak megélni. Vannak olyan vállalkozók — Király András, Laczkó Gyula, Nagy Zoltán, Szabó Gyula —, akik 40-100 hektáron gazdálkodnak. Ám a lónyaiak zöme — részint életkoruknál fogva, eszközök és tőke hiányában — inkább bérbe adja a visszakapott földet. A faluban sokan tartanak sertést. Na, nem azért, mert jól el lehet adni, netán nyereséggel felhizlalni. A ok nagyon is prózai: Lónyán nincs húsbolt. Aki friss húsra vágyik, vagy kénytelen utazni több tíz kilométert, vagy sertést tart. Amelynek tartása a mai tápárak mellett, biztos hogy ráfizetéses. Egyértelműnek tűnik, hogy hiányos ellátás is az egyik — ha nem is első számú — oka a fokozatos fogyatkozásnak. Közös iskola A település elöregedését mi sem fejezi ki jobban, hogy a csaknem ezer lakosra Lónyán mindössze 78 általános iskolás korú gyerek jut. Logikus tehát, hogy a szomszédos Mátyussal közösen működtetik a tanintézetet. Ám a közös iskolába is mindössze 102 tanuló jár. Még így is össze kellett vonni osztályokat. Szinte természetesnek kell tekinteni, hogy az óvodájuk is közös. A nem éppen nagynak mondható iskola fenntartása komoly feladatot jelent, hiszen az úgynevezett fejkvóta 41 ezer forint gyermekenként, Tárca miközben egy iskolás hely fenntartása 120 ezer forintba kerül. A különbözetet — természetesen — az önkormányzatnak kell előteremteni. Miből? Nyilvánvaló, hogy hitelből, mint ahogy tették azt a gázprogram esetében. Nem is csoda, hogy költségvetésük deficites: 9 és fél millió forint — nem egy krajcár — hiányzik. Komp Lónyát nyugat felől a Tisza, a másikról pedig az államhatár zárja be. Ä Tiszán csak kompon lehet átkelni. A vízállástól, az időjárási viszonyoktól függően. A másik irányba, kelet felé csak nemrég, 1989 óta lehet — kisebb-nagyobb I t r ágyott a fényre, a 1 / megvilágosodásra, a V segítségre. Tudta, hogy munkál már benne valahol, de még a vakfoltot birtokolja. Még nem bír életre kelni. Mint egy csírázott palánta, alig dugva ki sziklevelét. Aki tudja, hogy hivatása van tovább örökíteni faját. Még pátyolgatásra szorul. Esetlenül hívja segítségül környezetét. A piciny gyermek, aki már műtétre vár. Még alig indult az életbe. Aki zsendülő, egyre táguló tudattal mar járja a pokol tornácát. így érzett Anti is, ahogy véradásra igyekezett. Hívták, sürgős. A kislányt menteni kell. Mikor is volt az első? Katonaként. Igen. Meleg kolbász és sör. Eszébe sem jutott, hogy életet menthet, csak a két nap szabadság, ami áldásos küldetésként jött. Hány ilyen két nap volt? Bizony elég sok. Ezek a két napok adták a töltést. Szép kerek szám is kerekedett már ki. Hatvan véradás. Annyi a vénahegedés a karján, hogy csak a fejét csóválja a nővér, amikor szórási pontot keres. Mint egy narkós. Micsoda különbség mégis?! Sokfelé járt, sokfelé megfordult. Érték örömök, járt a bánat iszapos mezsgyéjén, de ez az egy megmaradt. A véradás. Amikor az ember valóban a sajátját adja, testéből valamit, hogy egy másik élni tudjon... Nem fél a riogatástól sem: „Májgyulladást kapsz, meg écet!” rén, és valaki megereszt egy táviratot értük, hogy baj van, jönni kell. Villamos kerekei csattognak. Valami ütemet talál ki rá. Ismerős dallamok csengenek valahol mélyen, ahogy a hegy kettős kúpjátfigyeli. Mint valami kétpúpú teve. El elfojtja a dallam. Törő István Az önkéntes véradó Ezek sokakat eltávolítottak, no meg a termelőhelyek átalakulása. Kevesebb a kiszállás, a kisüzemek, káefték nem fogadják, sőt sokszor megor- rolnak azokra, akik ilyenre fecsérelik el a drága munkaidőt. Anti már csak ilyen maradt. Elmegy a főnökhöz, kunyerál, kéredzkedik. O akkor is adott, amikor a határon túli magyarokat kellett segíteni, nyolcvankilenc karácsonyán. Várja, hogy jöjjön a távirat. Mégis összeszorul a torka, amíg a borítékot tépkedi. Idős szüleire gondol, akik elfogynak lassan e nem éppen egyént, főleg nyugdíjast pátyolgató kor nehéz kenyeCsak a házak kongják vissza ismerős lépteit. És a tudományra gondol, melynek számtalan területén szinte emberi ésszel alig felfogható fejlődés ment végbe. Megdőltek öröknek hitt normák is. Mikor először adott akkor lépett a Holdra az ember. Azóta már magyar űrhajós is van, és beláthatatlan távlatokba kacsingat az ember az űr meghódításában. De ember teszi, s az embert éltető egyik legfontosabb alkotóelem a vér. És a vér mindig kevés... Először a pazarlás volt itt is. Mert volt mivel pazarolni, mint minden más javainkkal. Most meg nincs belőle, mert lassan visszaszorul az adakozás, mint a társadalom egyéb anyagi jellegű területein. Deresedik a haja már mire kimutatták, hogy vére nem akármilyen, ő a fenotípus, a panel. Számon tartják, mint valami kartotékot. O hús-vér ember, nem kartotékadat. Anti büszkélkedhetne is vele. De kinek?' Környezete csak legyint. „Én nem adok, nekem is kevés van. Adjon más”!—hallja. Csak aki így nyilatkozik, akkor tudja meg igazán, ha bajban van, hogy mit jelent a vér... Sohasem várt elismerést, mert minden felmagasztalást kárpótolt egy-egy üdvözlő lap a megmentéitől, a rászorulttól. A nővér ismerősen üdvözli: „O, már megint elment három hónap?” —mélázik el egy pillanatra. C sak addig izgul, amíg a tű a vénába nem ér, s az ütemesen kattogó műszer, s a tenyér markoló mozdulata közben meg nem telik a flakon. Aztán lehet elgondolkodni. Talán arra a piciny lányra is gondolni, akinek lassan csordogál e vöröses fekete élet, hogy élni tudjon, ha már így, erre a világra született. Nézőpont Külföldiek Kováts Dénes L assan már kínai negyed lesz Nyíregyházán is — jegyezte meg egyik ismerősöm — hiszen egyre többen vannak, egyre több üzletet nyitnak. Félő — tette hozzá — hogy ez a közbiztonságra is előbb- utóbb káros hatással lesz, ha megindulnak a maffiaszerű összeütközések, ne adj’ isten, leszámolások. Nem tudom, mennyire reális a meglátása, de némi igazság lehet szavaiban. Távol áll tőlem, hogy minden ide látogató külföldire „egyenruhát húzzunk", de tény: egyre több közöttük az, aki nem tisztességes szándékkal érkezik. Számos nemzet képviselői árulják megyeszerte portékáikat, ami nem is lenne baj, ha nem kapcsolódna hozzá bűnözés. De egyre többet hallani lopásokról, védelmi pénzek szedéséről, s a hírek szerint a nyíregyházi Casinó vendégkörének zömét külföldi állampolgárok teszik ki. Kérdéses viszont, hogyan tettek szert annyi forintra... Arról is beszélnek, hogy meglehetősen könnyű illegálisan fegyverhez jutni megyénk székhelyén, de a tapasztaltabbak már azt is tudják, hol kell érdeklődni, ha valaki drogot akar venni. Ezen jelek, jelzések eredményeképpen mind többen mondják: kár volt ilyen szélesre tárni hazánk (jelképes) kapuit, elkelne némi szigorítás. Félő, hogy a bűnöző külföldiek miatti ellenérzések általánossá válnak, hiszen az aggodalmak némileg megalapozottakk, nem légből kapottak. Hiba lenne azonban az általánosítás, mint ahogy honfitársaink mindegyikét sem lehet felelősségre vonni azért, mert akadnak jó néhányon, akik lopnak, betörnek, rabolnak, sőt, ölnek. Nem árt a figyelem, az óvatosság, de azért legyünk vendégváró, vendégszerető házigazdák. A többség ezt várja, ezt érdemli. Aki pedig nem, azt remélhetőleg mind jobban ki tudják szűrni a rendőrök, főleg, ha mi is segítünk nekik. A háborús emlékmű Lónyán. Sebestyén Sándor alkotása A szerző felvétele magszakításokkal — közlekedni reggeltől délután négyig. Ezt is nevezhetnők kompnak. Az államhatáron túl, Ukrajnában a szomszéd falu Harangláb (Dzvinkove). Hajdan mindkét település a Lónyay grófoké volt. Sajnos, a hatvanas években a faluvezetés — a korszellemnek megfelelően — nem tisztelte a környék néhai birtokosát, s az egykori kastélyát a tűzvész után lebonttatta. Pedig csak a tetőszerkezete égett le. Helyére egy mára kifejezetten otromba, salétromos falú művelődési házat építtetett. Habár, elképzelhető, hogy a kastély alighanem így is arra a sorsa jutott volna, mint a mán- doki. A korszerű csomagolás nélkülözhetetlen eszköze a papírtárca. A Nyíregyházi Tempó Business Kft. üzemében több mint félszáz különböző méretű tárcát gyártanak Elek Emil felvétele Talentumtörlesztés Kállai János M egyénk országszerte híres, sokszínű kulturális, művelődési életének egyre több rangos eseménye bizonyítja: gazdasági helyzetünk lazulni nemigen akaró szorításai közepette is van lehetőség művészi értékek teremtésére, megőrzésére, felmutatására. Vaján a napokban megnyitott, nemzetközi képzőművészeti alkotótábor kezdőnapján fogalmazódtak meg bennem az előbbi gondolatok. A tábornyitás alkalmát a szervezők —jó érzékkel — összekötötték a Vay Adám Múzeum képgyűjteménye „keresztmetszetének" a bemutatásával. A tárlatot köszöntő Gaál András, Csíkszeredái festő — aki maga is két alkalommal élvezhette már a vaja- iak vendégszeretetét—meleg szavakkal idézte fel az értékes kollekció létrejöttének kezdeti szakaszát. Az alkotóház 1965-ben létesült, Váci András — a költő testvére — kezdeményezésére. A nemes ügy elkötelezettje volt első perctől kezdve Molnár Mátyás, a múzeum egykori igazgatója. Kettejük önzetlen és aktív közreműködésének köszönhetően aztán megindulhatott a műtárgyak „áramlása” a vajai gyűjteménybe, mely 1966-ban még csupán harminchat darabot regisztrálhatott a jegyzékében. Több véletlen esemény is közrejátszhatott abban, hogy mára az egybehordott anyag tételszáma a sokszorosára növekedett, de a döntő momentum a két lokálpatrióta helytörténetet szerető és kutató magatartásában, szellemiségében és cselekedeteiben keresendőr. És még valamiben. A gyűjtemény ugyanis nemcsak ajándékozás és adomány ozás-hagyatékolás révén válhatott egyre értékesebbé. Az alkotóházban munkálkodott művészek — szép szokást honosítva meg — egy-egy festményüket, grafikájukat, kisplasztikájukat vagy szobrukat hagyták maguk után a vármúzeum művészeti kincsestárának gazdagítására. A va- jaiak szeretetteljes vendéglátását, az értékteremtő tevékenységet mindenben elősegítő gondoskodását ezzel viszonozták. Ha úgy tetszik: bibliai értlemben. Megsokszorozva talentumuk „erejét”, s visszaadva abból egy részt azoknak, akik bizalmukkal előre megajándékozták őket.
