Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-25 / 148. szám

1994• JÚNIUS 25., SZOMBAT Egy vers hármas születésnapjára Gyóni Géza 1884. június 25-én született a Pest megyei Gyón községben. Apja, Áchim Mihály evangélikus lelkész volt. A költő szülőfaluja iránti szeretetből vette fel a Gyóni nevet. Szarvason, Békéscsabán és Pozsonyban végezte tanulmányait, közigaz­gatási tanfolyamot hallgatott Pesten, majd újságíró Dabason, Sopronban és Sza­badkán. Főként a Soproni Napló szer­kesztőségében töltött évek voltak számára jelentősebbek. Ekkor már két önálló kö­tetet tud maga mögött. És ekkor jön a világháború előjátéka, a Bosznia-Hercegovina anexiója, az európai feszültség, s a részleges mozgósítás. Gyóni is bevonult. Korneuburg majd Szarajevó következett. Itt írja az egyik legtöbbet em­legetett költeményét, Cézár, én nem me­gyek címmel. 1912-ben jelentette meg Sop­ronban. Kihallgatta miatta az ügyészség, később számos per témája lett. ... küldj hamar pretóriánust, Üsse szét a dacos fejet, De bitangul a mészárszékre, C é z á r, é n nem megyek. Aztán mégis ment... Az ő életébe is be­leszóltak a szarajevói pisztolylövések... 1914. augusztus 1-jén Gyónit is elvezény­Gyóni Géza portréja lik a galíciai Przemyslbe, ahol a várat kö­rülfogó erődítéseken dolgozott és harcolt. Október 6-án éjjel két óra tájban éles fénynyaláb lobbant a várostól jobbra eső magaslaton, s szinte ugyanabban a pil­lanatban megszólaltak az ágyúk. Przemysl vára mint eleven célpont állott az ellensé­ges ágyúk előtt. A várban lévők minden fedezék nélkül állták a rettenetes tüzet. A megelevenedett pokol borzalmait fokozta az elesett várvédők halálhörgése, a sebesül­tek jajveszékelése. Közben az ellenség elérte az erődöt, áttörte a gyalogsági állásokat, szétvágta a drótsövényt, s a támadók ezrei készültek rohamra a ködös hajnalon. Irtó­zatos kézitusa kezdődött. Ennek az éjszakának hatására születik a háború borzalmait megrázó erővel ecse­telő Csak egy éjszakára című költemény. S a vers elindult hódító útjára. A körülzárt várból repülőgép vitte ki a nagyvilágba. Több nyelvre lefordították. A legnagyobb elismerést a költő halála után érte el ezzel a versével Angliában. 1934-ban Sir Bemard Pares londoni egyetemi tanár elnökletével nemzetközi pályázatot hirdettek olyan háborúellenes költeményre, amelynek szer­zője maga is részt vett a világháborúban. Az első díjat Gyóni Géza Csak egy éjsza­kára küldjétek el őket! című költeménye nyerte el. A korabeli híradások szerint nagyszámú hallgatóság előtt maga az el­nök olvasta fel a verset, s a világirodalom egyik kimagasló gyöngyszemének nevezte, amely sokat tehet még a békemozgalom érdekében. A díjat azonban nem tudta a költőnek átadni — Gyóni Géza ugyanis ti­zennégy esztendeje a krasznojarszki hadi­fogoly-temetőben nyugodott már. A vers ma is aktuális. A költő, akinek „véres harcok verték fel hírét, de csak a béke katonája volt”, ma is üzeni a nyug­talankodó világnak: Istenem, ne többet! ÍRÓJEGYZET A megtalált hely hatalma Amikor — úgy e század közepe táján — a felsőbb, ámbátor nem felsőbbrendű, poli­tikai hatalom betiltotta a kávéházakat, a régi Budapest ráérős középosztályának e sokat emlegetett intézményeit, talán nem is tudta, milyen hatékonyan formálta át a magyar irodalom egész lelkialkatát. Jóval hatékonyabban, mint célirányos lépéseivel, a nemkívánatos írók elhallgattatásával, könyveik betiltásával, a kiadók, a lapok átszervezésével. Ahogy megszűntek a helyszínek, ahol a két világháború közöt­ti időszak csakazértis irodalmának nagy­vonalú elbeszélései, regényei, egymással fe­leselő lírai életművei megszülettek, elapadt az irodalmi termés. A régi kávéházi szerzők visszavonultak saját remetebarlangjukba, és elhallgattak, vagy magukban beszéltek tovább. Az irodalom folyamatossága azonban nem szakadt meg. A felszínen tobzódó, kitenyésztett propagandairodalom mögött felütötte fejét a szocialista eszpresszók füst- szagú, furcsa szegénylegény-költészete. Az egész várost, lehet, az egész országot be­hálózó egyenpresszók tenyérnyi aszta­lokkal, kényelmetlen vasszékekkel beren­dezett hámló vakolatú, olajszagú lam­bériával díszített labirintusa kitűnő rej­tekhelyét nyújtott az oltalmat kereső íróembernek. Az álmos és nyúzott presz- szóslányok szivarvégből főzött kávét szol­gáltak fel, a lódenkabátos, svájcisapkás futóvendégek eszeveszetten szívták a ka­padohányt, és úgy füstöltek, mint a kémény. Amikor a tülekvő város kivetette magából a meditálásra, kritikára hajlamos szemlélőt, a presszólabirintus befogadta, egy látókörön kívüli zugban ott várta a lopva remélt nyugalom versnyi, novellányi szabad kortya. És most, már nem tiltotta be senki, ennek is vége szakadt. Alig van presszó szerte az országban, ahol néhány órára megfelelően rossz kávét, és hozzá némi összefüstölt magányt talál­hatna az arra rászoruló, ahol olvasni lehet, vagy papírra vetni néhány megjegyzést, amelyet az ember valamely lapban kíván­na megjelentetni. A város mint egy mó­kuskerék forog velünk, és nem léphetünk ki ebből a forgásból egy pillanatra se. A hamburgerárudák, a pizzériák csit- logó-villogó tükörfalai között a sietős vendégnek az étkezésen kívül másra nincs se módjuk, se idejük. Senkinek eszébe se jut újságot, könyvet elővenni, gyanús fel­jegyzésekkel bíbelődni. A vendégek jól- nevelten bekapják nemzetközi szendvi­csüket, aztán sietve odébbállnak. Talán nincsenek is ennek a világnak saját tör­ténetei, ízei, ösztönei, bizonytalansága, mintha önmaga sem létezne. Az író, mert maradt még egynéhány e kiveszőiéiben leledző emberfajtából, két­ségbeesetten szaladgál a városban, és a helyét keresi. Valahol meg is találja majd. Egyelőre fogalmam sincs, hol, annyit azért tudok, egészen biztosan nem a hambur­gerárudákban. Balázs Attila illusztrációja dozott, vagyis mindig szebbnek mondta a valót, mint én láttam. Legjobban meglepett azonban, amikor ellenkező előjellel hazu­dott: egy valóban csinos nőről azt állítot­ta, hogy varangyosbéka. Ez a nő nem jött fel a teraszra, hanem a vendéglő és a ten­gerpart között húzódó sétányon lépkedett, vagy pontosabban azt mondanom: ringott, akár egy vízreszállt madár a hullámokon. Jó két óra múltán, amikor már esteledett, felállt az öreg, s a hozzá siető pincér vál­lára helyezte tapogatózó kezét. — Máris? — kérdezte a pincér őszintén csalódott hangon. — Gyorsan röpül az idő, amikor ilyen szép nap után vagyunk — mondta az öreg, és pénzt ejtett az asztalra. — Alighanem ezen a délutánon láttuk a legtöbb szép nőt, ha jól sejtem. — Egészen bizonyosan — mondta a , pincér, és a kijárathoz kísérte a vak öreget. Ekkor magasba emeltem a kezem, és jó hangosan, magyarul mondtam: — Fizetek! Miközben hozzám jött a kissé hajlott hátú, őszülő pincér, semmilyen elváltozást nem láttam az arcán, ezért meg is jegyez­tem: — Meglep, hogy nem lepődik meg, amiért magyarul beszélek. — Ön már a harmadik magvar nálunk a szezonban — vonta fel a vállát. — A fehér botos bácsi szintén magyar? — kérdeztem. — Talán — felelte, miközben a számlá­mat firkantotta. — Gondolom, tudja — mondtam gú­nyosra húzott száj szöglettel —, hogy min­den szavukat értettem. — Ha ön is magyar, akkor az termé­szetes. — Nem tekinthetem azonban ter­mészetesnek, hogy valótlanságokat mon­dott az öregnek. A pincér most először jól a szemembe nézett, és elkomolyodott. — Azt mondom neki, amit hallani sze­ret. Mi, akik látunk, sok csúnyaságot lá­tunk, hát miért ne kíméljek meg ettől egy vak embert? Jót cselekszem vele, mert szép­nek láttatom a világot. Az imént a sétányon elhaladt, ringó járású hölgy most visszafelé jön, és ha­ladtában üdvözlést intett a pincérnek, aki visszaintett. — Ismerik egymást? — kérdeztem őszin­tén csodálkozva, majd miközben bólin­tott a pincér, hozzáfűztem: — A maga által felkonferált női együttesből az egyetlen, aki valóban csinos és bájos, maga pedig csúnyának minő­sítette. — Az a nő — biccentett a ringó csípejű személy után — látszatra olyan, akár egy angyal, valójában azonban ringyó. Nem hazudtam róla. Igazán jól ismerem, ugyan­is a feleségem. Lesétáltam a vízhez, és hosszan gyö­nyörködtem a sűrűsödő estében mindin­kább homályosuló semmiben vagy min- denségben. MÚZSA Gyóni Géza: Csak egy éjszakára... Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk; Mikor a láthatatlan magja kél a ködnek, S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Gerendatöréskor szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát, S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák; Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap a vén Visztulának. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Az uzsoragarast fogukhoz verőket. Csak egy éjszakára: Mikor gránát-vulkán izzó közepén Úgy forog a férfi, mint a falevél; S mire fölédre omlik, ó iszonyú omlás, — Szép piros vitézből csak fekete csontváz. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben, S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem... Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakító csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe’, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet. Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, Hogy kiáltaná bőgve: Krisztusom, mi kell még!? Krisztusom, mi kell még!? Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!? Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent: Magyar vérem ellen soha-soha többet! — Csak egy éjszakára küldjétek el őket. (1914. november 4. után)

Next

/
Oldalképek
Tartalom