Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-18 / 142. szám

1994. június 18., szombat HÁTTÉR Tettek vagy (csak) ígéretek A nyíregyházi egészségügyi főiskola sorsa nem múlhat harmincmillión... Nyíregyháza (KM - K. É.) — Közel négy esztendeje an­nak, hogy Nyíregyházán, a Debreceni Orvostudományi Egyetem részeként egészség- ügyi főiskola kezdte meg működését. Az intézmény, melynek létrejöttét akkor és azóta is fontos országos és megyei érdekek indokolják, az akkori megyei és városi vezetőkkel kötött egyezség­nek megfelelően a Sóstói úton lévő, egykori pártiskola épületébe költözött. Az akkori felelős vezetők az egészségügyi főiskola igaz­gatójának, illetve a DOTE il­letékeseinek azt ígérték, — és annak idején úgy tűnt, ígéretü­ket komolyan is gondolják —, hogy folyamatosan megterem­tik mindazokat a feltételeket, amelyek a főiskola működésé­hez szükségesek: tanügyi, ok­tatási feltételeket, valamint ad­ják a kollégiumhoz szükséges épületet. Komolytalanul Az egyezség része volt az is, hogy amikor az indulásnál az egészségügyi főiskola vezetői ideiglenesen átvették az újon­nan megépített, örökösföldi, kifejezetten főiskolai célokra szánt, s jelenleg is általános iskolaként funkcionáló épüle­tet, azonközben szerződésben ígéretet kaptak arra, hogy 1993 és ’95 között újra cserél­nek, vagyis, visszakapják azt, ami eleve az övék volt. Ma­gyarán: a dinamikusan fejlő­dő, s ma már közel félezer hallgatót befogadó főiskola megkapja azt, ami eredetileg is neki adatott. Erről ma már szó sincs, he­lyette van: e pillanatban 320 hallgató, 450 frissen felvételi­ző, akik bizonyítják a főiskola sikerét, s akiknek révén szá­mos új évfolyam kívánkozik a falak közé. Ugyanakkor nincs elegendő tanterem, előadó, oktatási helyiség, s a helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint­hogy 15 oktató számára még annyi hely sincs az egykori pártfőiskolai épületben, hogy Az egykori pártiskola épülete, amely az induláskor még elegendőnek bizonyult, ma azonban igencsak szűkös a közel félezer hallgató számára Elek Emil felvétele egy széket letegyen, de ez idő szerint nincs hol leülnie hat tanulócsoportnak sem. Igaz ugyan, hogy a lehetőségekhez mérten a megye és a város közösen, menet közben igye­kezett a jelentkező, éppen ak­tuális problémákat orvosolni, a szándék azonban kevés. Hely egy széknek Bár megvan a 120 hallgató el­helyezését garantáló kollégi­um, s a mostani végső, szorult helyzetben a két önkormány­zat meg is ígért 15-15 millió forintot, amit az épület elke­rülhetetlenül szükséges felújí­tásához adtak, s amit köz­gyűlési határozatok is rögzí­tenek, a pénz azóta sem ér­kezett meg a címzettekhez. Ami már csak azért is súlyos probléma forrása lehet, mert a főiskola, komolyan véve az önkormányzati ígéreteket, sa­ját erőből már el is kezdte a bővítési munkát, a tetőtér-be­építést, a folytatás azonban komoly veszélyben forog. Az első ütemet várhatóan augusz­tus 15-re befejezik, s kezdőd­hetne a második. Csakhogy erre nincs pénz. Márpedig ha nincs pénz, az oktatókat és a hallgatókat szeptembertől nem fogják tudni elhelyezni. Külö­nösen súlyosbítja a helyzetet, hogy bár a július elsején indí­tandó második ütem tervezett befejezési határideje decem­ber 31., a ma még távolinak tűnő határidő késleltetett kez­déssel végképp nem tartható. Ha ugyanis a nyáron nem si­kerül a tetőszerkezetet meg­erősíteni, a különféle szakipari tennivalókat, a munkák nehe­zét elvégezni, akkor a tanév megkezdésekor, a hallgatók jelenléte esetén ez már vég­képp lehetetlenné válik. Sok pénz vagy kevés a 30 millió? A kérdésre nehéz is meg könnyű is a válasz, amit súlyosan befolyásol, konkré­tan mire is kell a szóban forgó összeg. Ha egy intézmény fej­lesztéséhez, korábbi, mega­lapozott ígéretek betartásához, közel félezer főiskolás emberi körülményeinek megteremté­séhez, akkor túlzás nélkül mi­nimálisnak tekinthető. Mert igaz ugyan, hogy a nyíregyhá­zi egészségügyi főiskola szá­mára átadott, s egy jóindulatú cserealapként felajánlott volt pártiskolai épület a debreceni orvostudományi egyetem ke­zelői jogával állami tulajdon maradt, ebben az épületben azonban olyan felsőfokú egészségügyi, illetve szociális szakemberek juthatnak diplo­mához, akik zömében a megye területén helyezkednek majd el. S ha az ember egy kicsit előbbre néz, s magában még azt is hozzáteszi, hogy ezek a diplomások egy olyan város­ban és megyében folytatják majd áldásos tevékenységü­ket, amely az egészségügyi és szociális szempontokat figye­lembe véve az országban a leghátrányosabbak közé tar­tozik, akkor nem hogy har­minc millióval, de ennek sok­szorosával sem lenne szabad ilyen hosszas huzavonába, bi­zonytalanságba keveredni. Kinek az érdeke? Akkor egyszerűbb és hatáso­sabb lenne a korábban beígért, s számos hivatalos határozat­ban is szereplő összeget a cím­zetteknek mielőbb átutalni, s nem húzni az időt, nem koc­káztatni a gyanút, hogy a mos­tani felelősök a pénzátutalás­sal azért érnek rá, mert úgy vé­lik, a problémákat megoldják, ha tudják, az utánuk jövők... A betonkolosszus egyet­len szürkeség. A haj­nali ég kiröppenő, le­vegőtlen sikolya, mely szorít­ja a tüdőfákat, a hörgők tán­ca oxigénért, nem hagyják nyugodni. Lelép hát. Nézi a kalászos búzatáblát, a pipacsmezőket, a kéklő bú­zavirágokat. Micsoda kap­csolat. Ahol búzaszál hajbó­kol, ott terem búzavirág is, meg pipacs, meg konkoly. Hogy megtűrik egymást, hogy vágynak egymásra. Nem vesznek el egymás elől semmit. Jut napfény, jut leve­gő. Többszörösen páros kap­csolat. Hogy tudja így meg­oldani a teremtő? E végtelen harmóniát tanulhatná az em­ber is. Bulcsú is ezen töpreng, meg azon is, hogy miért ide­gen az ember a panelben? A közelség, az egymásrautalt­ság miért taszít, miért nem hoz össze, és alakít ki har­móniát? Egy kutya baktat tétován. Leül a búzatábla szélére. Ta­lán a pipacsokat nézi, vagy az embert, aki itt idegenke­dik? Igen, a kutya. A panel foglya ő is. A bekényszerített, a szomszédi, az együttélési viszonyt elmérgesítő szegény kis pára. Mert ugat (hiszen azért kutya), meg a lépcső­házba piszkít. És nem tud tel­jes életet élni. Foglya a vá­rosnak, a családnak és a pa­nelnek. Bulcsúnak is volt egy macskája valamikor. Képes lett volna a negyedik emeleti ablakból leugrani, ha a ga­lambok odaszálltak, kiélni fúrják a falat, vagy kalapál­nak. A panel így közvetít, sa­játosan, egyfajta kapcsolatra törekedve: „Ha belém zártak fogadd el törvényeimet, fo­gadd el szeszélyeimet!" — hallja a szürke kolosszus ki­nyilatkoztatásait. S ezek oly igazak és oly könyörtelenek. egy kicsit vadászó ösztöneit. Es megmozdul valami a bú­zatáblában. Megy a kutya parancs nélkül, ösztöneire hallgatva. Bulcsú is menne. Jó ez a reggeli hűvös. A Nap suga­rainak simogatása, s a lucs­kos ság, mely átjárja a cipőt, beissza a nadrág szára. Nem számít. A természet így simo­gatja meg azt, aki képes azo­nosulni véle. Megint a panel. Pedig ő halkan, piciny sóhajokkal él, mégis ránő e szürkeség, be- bábozza, bárhová menne nem ereszti. Félelmetesen felnagyít, és össze tipor. Tud vele élni? Sohasem fog tudni együttélni vele. Már nem rez­zen fel, ha leesik valahol egy tárgy nagy robajjal. Akárha Kimondatlan érvek és mégis meghajlik előtte bárki. A búzatábla csendes szu- szogását figyeli. Áhítat har- mónikázik benne. Hangokat csalnak ki belőle. „Sebaj bú­zaszál, szőke leányt ringat­tál, barna legényt ápoltál...” A nép hangjának szabad szárnyalását hallaná, de he­lyette zeng a basszusgitár, hangjait rezegted a hangfal másnak is, hogy szinte recseg az idő a hangerőtől, megva­lósítva egy tizenéves ábránd­jait. S ha nem, a zenegép nem tehet róla. De közelhoz a panel, ha széttörik a nyomócső, és min­denki ázik. Kivételek így is akadnak. Mindig van valaki felül és alul... Újabban, mint­ha lakói jobban összetarta­nának. Mert megnőtt az áramszámla, meg a vízdíj. Drágább a gáz, meg a közös költség. A panelt nem lehet nyújtani, kikönyökölni az ol­dalán. Lakói együtt örülnek, vagy búslakodnak. Kínosan összetartottak. Legalábbis abban, hogy ne lehessen már még szürkébb, mert nem jut felújítási költségre, meg sem­mire sem. Mintha körbekö­tötték volna egy hatalmas nadrágszíjjal és folyamato­san új lyukakat vágnának rá, hogy összébb szoríthassák. Mi ehhez képest, ha valaki ropja a táncot, mulat, vagy veszekszik az asszonnyal, ne­tán megveri. Majd elcsitul mindenki és olyan piciny fi­gurává töpörödik, mint Bors­szem Jankó a népmesében. A panel is nézőpont kér­dése, mert valakinek még az sem jut. Csak a sóvárgás még egy ilyen, az emberi alkotás színvonalát nem éppen megdicsőítő szür­ke kolosszusért is. Most itt a búzatábla és a pipacsmező a nyár összes ígéretével és álmaival. Leg­szívesebben leheveredne a szélébe és nézné a szürke fa­lakat, s megfogná ezt az el- tekergő, gyorsan szerteszét vándoroló időt. Végkielegites Réti János ■.\'.'A\V/AW//A’.VAV.W7.'AV.'.*A'M^V.V.X\’W.SV.WAl.V.'.WA’MV.V.,MVA y—-y lsejével, amint azt hí- rül vehettük, megkez- JL-J dődik a meg nem vá­lasztott, illetve újra már nem választott képviselők végki­elégítésének kifizetése. Nem kevesebbet, mint hat hónap­nyi bérük összegét 1994. de­cember 31-el bezárólag. Az intézkedést az Alkotmánybí­róság nem tartja alkotmány - ellenesnek, tehát mehetnek az urak a pénztárhoz. Tessék???!!! — kapja fel fejét az Átlag Választópol­gár a hír hallatán, vagy ol- vastával és ezúttal sem akar hinni a szemének, elfogad­ni, amit a saját fülével hall. Végkielégítést? ?? Mert? ? ? Persze, ha az Átlag Vá­lasztópolgár honatya lett volna az elmúlt négy évben, az más, akkor jogosnak, mi több természetesnek tarta­ná azok pénzzel történő vi­gasztalását, azaz KIELÉ­GÍTÉSÉT, akiknek képvise­lőként eljött á VÉG, de gya­logos polgárként vala­hogy nem érti a dolgok lo­gikáját. Ugyanis szerinte végki­elégítés akkor járna a kép­viselőknek, ha országunk­ban egyszerre és váratlanul megszűnne a parlament és helyette valami más, pél­dául tízmilliós, digitalizált cserépszavazás működne a jogalkotásban. Ilyen eset­ben a szegény szenátorok ÖNHIBÁJUKON KÍVÜL, pusztán a technika fejlődé­se miatt maradnának mun­ka és kenyér nélkül. Oké, adjanak nekik valamennyit, hogy amíg felocsúdnak, ad­dig is át tudjanak menni az ABC-be. De az érvényben lévő já- ték(?!)-szabályok szerint pontosan ennyi időre vá­lasztottuk meg őket. Nem fél évvel, de egy nappal sem továbbra! Vagyis akkor mi jár nekik december 31-ig? Továbbá: mindegyiknek, aki most nem került be, le­hetősége volt rá, hogy beke­rüljön. Vagy nem jól tu­dom? Csak ahhoz vagy egyénileg a környezetük­ben, vagy politikusilag a pártjukban úgy kellett vol­na négy évig — bocsánat a kifejezésért — muzsikálni, hogy mi még álmunkból fel­riasztva, de ha kell, víz alatt, vagy ejtőernyőn ring­va ég és föld között is rá, vagy rájuk adjuk a voksun- kat. Nem kívánok tovább él- celődni! Ha egyetlen konk­rét példát hozna az Alkot­mánybíróság arra nézve, hogy végkielégítést kapott bárki is, akinek a saját „hi­bájából” nem újították meg a határozott időre szóló szerződését, megnyugodnék és nyilvánosan megkövet­ném az összes végkielégítet- tet. De ha ilyen gyakorlat nem található az elbocsátá­sok mára igen gazdaggá és színessé vált példatárában, akkor szeretném remélni, hogy az érintettek, miután kielégítették őket a végből kifolyólag, találnak valami nemes célt, aminek megva­lósítására, vagy támogatá­sára felajánlhatják a kapott összeget. Legfeljebb azok­nak, akik közülük végképp nem tudnak mit a tejbe aprítani, felmentést adunk. Meggykínálat Mattié Csaba A zt azért ne gondoljuk, hogy a német meggytermelők tap­sikolnak akkor, ha a magyar meggytermés 80-90 száza­lékát a nyakukba akarjuk önteni akár friss exportként, akár konzervként. Ugyan­úgy zohorálnak a honi ter­melők is, amikor importáru­val elöntik a hazai kereske­dők a magyar piacot. Az egyik megoldás az évek óta tartó meggyhábo­rú békés lezárására az len­ne, ha a magyar boltok pol­caira kirakott meggybefőt­tekből évente elfogyna 10- 12 millió üveg. Akkor egy deka meggyet sem kellene exportálni, mert a hazai fo­gyasztás lefedné a meggy­termést. Mindez azt jelenti, hogy kb. mindenkinek 1 üveg meggybefőttet kellene évente megvásárolni. He­lyette évente kb. 500 ezer üveg fogy el, tehát ez az út nem járható. Marad az export, amely­nél bármennyire szeretnénk az 1991-es árakat és az ak­koriban aggódó tekintő, tö­mött pénztárcával járkáló német vevőket újralátni, er­re az idén aligha lesz lehe­tőség. Ilyen volumenű ex­portnál pedig akár egy igen szoros meggyes összefogás ellenére az árakat a Közös Piac és azon belül is első­sorban a német vásárlók alakítják ki. A hírek szerint a minimálár kedvezőbb po­zíciót jelenthet a felvásár­lásnál, mint tavaly. Ebből az árból kell visszaszámolni a felvásárlás, a feldolgozás (pl. energia, üveg, cukor, lapka, munkabér, szállítás) költségét, a viszonteladói kör forintjait és ami marad, az a termelőé. Honi árakról még baráti beszélgetéseken is óvatosan szólnak, hiszen 7-10 nappal az igazi meggyszezon bein­dulása előtt még mindenki kalkulálgat, számolgat, ol­vasgatja forintjait. A terme­lők abban reménykednek, hogy a felvásárlók kínála­tában nemcsak kedvező árak, hanem azonnali kész- pénzfizetés szerepel, hiszen a korábbi évek tapasztalata alapján a halasztott fizetés­ből számtalan bonyodalom származott és ezen főleg csak a termelők buktak. A feldolgozók a szerződéskö­téseik alapján vásárolnak meggyet, hiszen a raktárra termelést már régen elfelej­tették. Náluk főleg a terme­lés finanszírozása jelenthet gondot. A sorompó jelenleg nyit­va áll a magyar friss meggyexport előtt, kérdés, hogy milyen áron és med­dig, ugyanis tavaly június végén teljesen váratlanul, egyik pillanatról a másikra leállították a kamionokat. Törő István Mi: ■ ' . Panel és búzatábla

Next

/
Oldalképek
Tartalom