Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-14 / 138. szám
1994. június 14., kedd HATTER Túlnézni a szoba falán Strassbourgban vette át a kitüntetést Vincze István megyei főépítész Vincze István főépítész Elek Emil felvétele Balogh József Nyíregyháza (KM) — Az épület-értékvédelem, a műemlékvédelem, a környezetalakítás szakterületének legnagyobb elismerését vette át a napokban Strassbourgban dr. Vincze István megyei főépítész, a Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Önkormányzat terület- és településfejlesztési osztályának vezetője. Ezt a kitüntetést először adományozták magyar építésznek. Hogyan jutott el Nyíregyházáról Strassburgig egy 46 éves építész híre, egyáltalán milyen indíttatás kell ahhoz, hogy valaki az építészetet válassza szakmájául, élethivatásául? — Nem mondhatom, hogy véletlenül kerültem ebbe a szakmába, némi fertőzöttséget talán a szüleimtől is kaptam. Apám ma is naiv festőnek számít, elég sokáig tanított képzőművészetet. Tulajdonképpen amikor ő főiskolára járt, és rajz szakot végzett, akkor mint diák én segítettem rajzkészségemmel anatómiai és egyéb részletek megrajzolásával. A művészetek felé valahol ezen a csatornán indult el egyfajta vonzódás. Hogy építész lettem, az egy kicsit a véletlen műve. Eredetileg Németországban szerettem volna tanulni vegyészetet, mégis itthonmaradtam, bár közölték velem, hogy az egyik legjobb felvételi az enyém volt, de csak hármat vihetnek ki az országból. Nem rám esett a választás. — Ekkor jelentkeztem az építész szakra. Itt ismerkedtem meg igazából ezzel a szakmával. Meg is szerettem, de soha nem az épületekben is megnyilvánuló építészet, hanem mindig a tágabb környezet érdekelt. Ez már az egyetemen is megnyilvánult, a településtervezési tanszék felé vonzódtam, ott is diplomáztam és azt az elvet vallottam, hogy először egy tágabb környezethez kell érteni és amikor az ember ezt már jól tudja, akkor lehet ezen belül a további szakmai kérdésekkel is foglalkozni. Dolgozott Vincze István Budapesten egy tervezőintézetben, ahol különböző ipari létesítményeket kellett tervezni, de ez nem állt igazán közel a szívéhez. Nyíregyháza főépítésze lett. — Itt kezdtem el foglalkozni azzal a kérdéssel, hogyan illeszthető egy építész munkája az adott építészeti vagy természeti környezetbe, s itt már némi befolyást tudtam gyakorolni ennek az alakítására. Mindig egyfajta követelmény- rendszert szerettem volna felállítani az építészekkel szemben, amikor azt észleltem, hogy sokszor önmagáért az épületért dolgoznak, mintha a környezet nem is lenne. Akkor tudtuk ezt majdnem követelménnyé tenni, amikor a megyei tanácson szakértői bizottságokat állítottunk fel. Utólag, amikor ezek a bizottságok megszűntek, nem egy helyről hallottam, polgármesteri hivatalokból is, hogy tulajdonképpen visszasírják, mert nekik ez egyfajta szakmai segítség volt. A főépítész ma is azt vallja, valamilyen szakmai, társadalmi kontrollnak az építészetben is működnie kell. — Sajnos ma mindent szabad, amit a pénz diktál és a szakmai követelmények egyre kevésbé érvényesülnek. Mindig a nyugati példákra hivatkoznak, de ha valaki ezt egyszer komolyabban vizsgálná, rájönne, hogy Nyugaton sokkal szigorúbb feltételeket szabnak az építkezéseknél is. Gondolom sokan voltak kíváncsiak már arra is: miből gondolja a főépítész, hogy amit ő mond, az a jó. Egy időben szóba került, hogy építészeti kritikusokat képeznek az országban. Ez meghiúsult, így az építész ma a saját munkájának kritikusa is. — A mások véleményének elfogadása szubjektív, mint maga az ítélet is, hiszen az, hogy nekem valami tetszik vagy nem tetszik, azt bárki mondhatja. De ha már azt is meg tudja az ember fogalmazni, valami miért nem tetszik, mondjuk, mert annak rosszak az arányai, nem jó a homlokzati architechtúrája, nem jó a település adott szerkezete, ez már több annál, minthogy valami nem tetszik. Én igyekeztem mindig megfogalmazni és megindokolni a véleményemet, vagy a döntésemet. Nézegetjük a Strassbourgban kapott kitüntetést, s közben az vetődik fel: vajon miképp tudja befolyásolni ma egy főépítész a települések arculatának formálását, ha nincs semmilyen jogköre hozzá, ha a hivatalnak — a megyei ön- kormányzatnak — sincs például hatósági jogköre. — Mindenki érzi: ez így nincs jól. Várható, hogy visz- szatér valami, ami nem jár direkt irányítással, mert a pénzelosztó szerep most is irritálja azokat, akik ebbe beleszólhatnak. De a szakmai tanácsadás, vagy egyfajta kötelező egyeztetési rendszert középszinten, mégis fontos lenne. A múlt rendszerben sem sikerült tökéletes megoldást találni, pedig akkor már elég jó szintet ért el az adott ágazatirányítás, például azzal, hogy a főépítészeti rendszert ki akarta alakítani. Fontos dolog a települések önállósága, de szükség van arra is, hogy garanciákat keressünk, hogy ne mehessen el rossz hányba a település államigazgatási irányítása. Végezetül arra keressük a választ: helyrehozható-e még, amit a települések képén elrontottunk? — Sok helyen vannak helyrehozhatatlan dolgok, de nem ez az általános. Még időben lennénk ahhoz, hogy sokat lehessen javítani. De helyrehozni csak akkor lehet valamit, ha ehhez kialakul egy rendszer, aminek minden alkotóeleme úgy működik, ahogy kell. Rájöttünk már sokan, hogy a településrendezési tervek jelenlegi szisztémája sem jó. De azt, hogy ezeknek hogy kell kinézni, azt még eddig senki nem tudta megmondani. Sokkal rugalmasabb, nyitottabb, egyszerűbb rendezési tervet kellene készíteni, ami az életnek szól. Ezt elfogadják, miközben a másik oldalon keresik azt a millió garanciát, ami megköti a kezeket. És ez egy lehetetlen helyzetet. Mert ha valami rugalmas, akkor nem lehet száz oldalról bebiztosítani a változtathatatlanságát. Valahol a nyitottság és a túlszabályozás között kell megtalálni az optimális megoldást. Sajnos az életben ez nem így van. L ehetséges-e védelem, ellenszer a gépkocsi- tolvajok ellen? A barátommal történtek talán választ adhatnak korunk egyik izgató kérdésére. Ot ugyanis már-már az őrületbe kergette a tudat, hogy az egyik reggel arra ébred: hűlt helye a sok éves nélkülözéssel vett nyugati kocsinak. Mint oly sok embernek, természetesen neki sem maradt pénze garázsra, de még bérelni sem tudott a lakása közelében. Az előző kocsival, a Trabanttal nem volt gondja, a régi viszonylag olcsó Casco-biztosítás a lopás általi kárra is vonatkozott. De a mostani kocsira, a tízéves Golfra csak úgy lett volna hajlandó Casco-bizto- sítást kötni a biztosító, ha előbb beszerelted a kocsiba a riasztókészüléket. S ha ez megvan, akkor jöhet az új Casco, ami havonta úgy kétezerbe került volna. — Ilyen kiadást már nem tudtunk vállalni — mondta csöndes rezignáltsággal a barátom. — Maradt a saját őrzés. Egyszemélyes őrző-védő kft-t alapítottam magamnak. A lakás ablakából figyeltem a házunk előtti parkírozóban „alvó” kocsinkat. Éjfél előtt nemigen feküdtem le, de néha éjszaka is felriadtam egy-egy gyanús zajra és ugrottam az ablakhoz... így ment ez hónapokig. Barátom egész lényét átjárta ez a védő, figyelő reflex. Lassan minden házbeliről — akarata ellenére — olyasmiket is megtudott, ami igazából nem tartozik rá. A felesége tett néhány erőtlen kísérletet, hogy kizöka politikai helyzet konkrét megtárgyalása miatt. Sok mindennek szemtanúja volt még a barátom, de a belső nyugalma mégsem jött el. Egymás után érkeztek a hírek, mégpedig a közeli házak lakóitól, hogy megint itt jártak a kocsitolvajok. — Bevallom, éppen lett volna már annyi pénzünk, hogy beszereltessem a riaszkentse ebből a figyelő szerepkörből, de hiába. Félig viccesen már azt is megjegyezte: „olyan leszel lassan, mint egy három per hármas.” Néhány furcsaság mindenesetre kiderült a házbeliekről. A barátom által szentnek hitt asszonyka, az ötödikről, nem is annyira szent, mint inkább egy kikapós menyecske, mindig hajszálra éjfélkor érkezik a házibarát, amíg a férj kiküldetésben volt a fővárosban. De egy igen barátkozó házbeli úrról is kiderült egy és más: késő esténként fiatal fiúkkal érkezik haza. Valószínű nem tót, de éppen egy szakembertől hallottam, hogy ez sem százszázalékos. Az ügyes tolvajok a riasztón is kifognak. Kigondoltam már régen egy tervet, de nem tudtam, mit szól hozzá a család. Egyetlen biztonság lehet, Rex, a farkaskutya. A kocsiban fog aludni, vigyáz rá... Barátom itt hatásos szünetet tartott, talán azt várta, hogy tiltakozom a kutya jogainak megsértése miatt. De nem tiltakoztam. Sőt azt gondoltam, elvégre mindegy annak az ebnek, hogy hol alszik, legalább megszolgálja a drága pénzen vett kutyaeledelt. A nagy ötlet közreadása után hónapokig nem találkoztam a barátommal. Úgy gondoltam, végre megnyugodott, megtalálta a megfelelő megoldást, visszatért az éjszakai élete a rendes kerékvágásba. Nem ugrál ki félóránként az ágyból, nem hozza a frászt a feleségére, nem válik lassan alvajáróvá. Amikor találkoztunk, megkérdeztem rögtön, hogy szolgál az egyszemélyes védő-őrző kft. — Nem fogod elhinni, — kiabálta már messziről. — Ellopták, a múlt héten... Mivel nem épp túl bánatos képpel mondta, viccnek véltem. Szinte rutinszerűen kérdeztem: — Csak ellopták a kocsit? —A fenét a kocsit, Rexet, a kutyát. Reggel megyek kiengedni, futtatni a kutyát, hűlt helye, a kocsi bezárva. A rabló nagy kutyabarát lehet, gondosan becsukta az ajtót, majd a kutyával távozott... jr -r a ezt megírod — fern—M nyegetett mosolyogva JL JL —, úgy sem hiszi el senki. Mégis megírtam. Mert csak van ellenszer a kocsitolvajok ellen? De mi van ha nem minden tolvaj ilyen kutyabarát? Angyal Sándor A hogy mondani szokás: egyik szemem sír, a másik nevet, miközben szemügyre veszem az Országos Biztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség tájékoztatóját, amely szerint: amíg 1990 első negyedévében 16 ezren sérültek meg a munkahelyükön, az idén az első negyedévben csak hatezren. Végtére is minden oka megvan az embernek arra, hogy jóleső érzéssel nyugtázza ezt a kedvező változást, hiszen ahány üzemi baleset, ne adj ’Isten! haláleset, annyi tragédia, annyi családi szomorúság, kórház, hosszan tartó gyógyítás, majd rehabilitáció, rosszabb esetben leszáza- lékolás. A statisztika részleteiből az is kiderül, hogy a legtöbb, szám szerint ezer munkabaleset az idei első negyedévben a budapesti dolgozókat érte: viszonylag sok, 527 baleset történt Győr-Moson-Sopron megyében is... Itt óhatatlanul meg kell állni és elgondolkodni: vélhetően nem csupán a figyelmetlenségnek, az óvórendszabályok megsértésének a fájdalmas következményeiről van szó (bár az esetek azért erre vezethetők vissza), hanem arról is, hogy az említett két területen mintha kisebb volna a munkanélküliek aránya az ország más részeinél. Felrémlik az emberben, hogy a félmilliónál több munkanélküli ténye is szépítheti az országos statisztikát. Gyanítom, Szabolcs- Szatmár-Beregben azon túl, hogy talán itt figyelmesebbek a munkavállalók, szigorúbbak a munkáltatók, azért is kevesebb a munkahelyi baleset, mert kevesebb a munkahely. Talán nem tűnik ez a megközelítés gonoszkodásnak, de aligha kételkedhetünk benne, hogy nagyobb a valószínűsége az üzemi baleset emelkedésének ott, ahol többen dolgoznak, mint ahol karcsúsításokkal felére, negyedére vagy tizedére csökkent a dolgozók száma. Kiváltképp „javítja” a baleseti statisztikát az országnak ezen a táján, hogy több üzem lehúzta a rollót, tehát így még a lehetősége sem forog fenn semmiféle üzemi balesetnek. Szomorú ez még akkor is, ha tudjuk: több esetben indokolt volt a kegyetlen döntés, hiszen az üzemek jórésze ráfizetést termelt. Most új idők új követelményeihez kell igazodnunk, s nem lehet már leplezni a kapun belüli munkátlanságot, csak azért, hogy kívül szebben fessen a statisztika. Am aki a kapun kívülre kerül, s a munkanélküliek keserű kenyerére szorul, nemigen gondolja végig ilyen ridegen mindazt, ami vele történt, hanem úgy érzi, kicsúszott talpa alól a talaj, amiért nem ő a felelős. Keserűségében mondta nemrég egy ismerősöm, bárcsak még ingázna erre a vidékre s innen a rossz emlékű fekete vonat, mert akkor legalább tudnánk, hogy dolgoznak az emberek. Erre az rímelne, hogy elviselnénk még azt is, ha mondjuk az üzemi balesetek tekintetében azért állnánk rosszabb helyen, mert nem vezetnénk toronymagasan a munkanélküliek számát tekintve. Ez az utóbbi azonban már méltatlan okoskodás, felejtsük is el... Azt viszont ne tévesszük szem elől (sem mi, sem azok, akik tenni tudnak érte), hogy munkahelyekre vágynak a megyebeli munkanélküli tízezrek; szeretnék bebizonyítani: azzal is megbecsülik a lehetőséget, hogy vigyáznak s igyekeznek megelőzni mindenféle üzemi balesetet. Kommevitá Könyvkiadásunk Bodnár István A z utóbbi néhány évben könyvkiadásunkról is olyasféle vélemény alakult ki, mint gazdasági életünk néhány területéről, vagyis, összeomlott, a szakadék szélén áll. Az idei könyvhét azt bizonyítja, hogy ez egyáltalán nincs így. Valóban, a régi nagy könyvkiadók közül több megszűnt ugyan, vagy átalakult, ugyanakkor rengeteg új kiadó jelentkezett kiadványaival. Voltaképpen tehát nem összeomlásról, hanem átalakulásról, könyvkiadásunk átszerveződéséről lehet inkább beszélni. Az idei könyvhét semmivel sem marad el a korábbi évek eredményeitől (legalábbis ami a kiadást illeti), sőt még színesebbé, gazdagabbá vált. Megjelentek a hagyományos kiadványok: a Körkép és a Szép versek. Külön érdemes megemlíteni, hogy a Balassi-évforduló több új Balassi-kiad- ványt eredményezett. Márai Sándornak két kötete is napvilágot látott, és megjelent az Amerikában élő Vass Albert Hagyaték című könyve is. Sok más érdekesség is található a könyvhét választékában Csoóri Sándortól Tornai Józsefig. Külön öröm számunkra Páskándi Géza Arpádházi Triptichonja, melynek egyik műve, a Szent László dráma megyénk egyik irodalmi pályázatára készült. Természetesen a gazdag választékból bőségesen válogathatnánk. Hiányozhat talán az olvasónak a már korábban megszokott ünnepélyesség, a látványos, figyelemfelkeltő megnyitók, az elmélyült író-olvasó találkozók sokasága. És még egy keserűség. Amennyire örülhetünk annak, hogy van miben válogatni, annyira szomorú, hogy a könyvek ára borzalmasan magas; egy valamirevaló könyv 7-800 forintba kerül. x Tárca
