Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
1994• JUNIUS 11., SZOMBAT Mámára várva .. WRgX&mSgi 88B8@88S w r , Hideg, szeles, esős hétvégét jósol a meteorológia. Most, péntek délelőtt azonban még semmit sem érzékelni ebből, legfeljebb a hidegfrontra érzékenyebbek kóvályognak lepermetezett szúnyogokként az ugornyai strandon. Bezzeg a szúnyogok...! Kutya bajuk, rá se hederítenek a frontra. Akkorákat csípnek, mint egy-egy vaskosabb pőcsik, s any- nyian vannak, hogy az már a legedzettebb strandolóknaíc is sok. A szúnyog sok, az üdülő vendég kevés. De hát nem is csoda, hiszen igencsak a nyár elején járunk még, június harmadikát írjuk, éppen hogy elkezdődött a szezon. A máskor zsúfolt Tisza-parton ma legfeljebb kéttucatnyi fiatal hűsöl, a vízbe is legfeljebb térdig merészkednek. Hideg még a folyó, jó, ha tizenöt fokos. Fizetni persze így is fizetnie kell annak, aki a vízhez akar menni, hiszen bekerítették a Tiszát, a kapuban álló őrt pedig egyáltalán nem érdekli, hogy valaki fürdeni, vagy csupán nézelődni akar. A máskor selymes homokkal fedett pa- lajt most vastag, félig már megszáradt iszap borítja, mezítláb szinte lehetetlen átgázolni rajta. Heverészni, napfürdőzni sem lehet persze, hiszen ki az a bolond, aki belefekszik a sárba. Annál már az is jobb, ha beülünk a parton lévő éttermek, presszók, fagyizók valamelyikébe. Mondjuk az Aranyhomokba... Az Aranyhomok talán a legöregebb épület a parton, hosszú ideig az volt az Étterem. így, nagy betűvel, lévén az egyedüli vendéglátóipari egység. Nem volt akkor még ilyen hangzatos neve sem, a vendégei viszont sorban álltak üres asztalért. Most tökéletesen kihalt. — Nem kezdődött meg az idei szezon még — legyint a főpincér, Filep Gábor, akin olyan az öltözet, mintha csak skatulyából húzták volna elő. — A vendéget illik vasalt, fehér inggel fogadni — nevet. — Talán inkább várni. Hiszen amint látom, nemigen tolonganak. — Tavaly ilyenkor bizony már javában jöttek..., sajnos, eddig az időjárás kimondottan pocsék volt. Esett, meg esett, a Tisza pedig még néhány napja is itt volt a lábunk alatt. — Megindul azért, ha apránként is az élet — biztatja falubelijét Szabó István, aki biztonsági őrként szolgál a parton. Amúgy csendesek itt az éjszakák, betörés, rablás nemigen fordul elő, de azért jobb vigyázni. Ezért is alkalmazzák őket a fogadótulajdonosok. Ha kevés is még a vendég, lassan megindul az üdülőfalu vérkeringése. Kinyitott majd’ minden üzlet, a léggömbtől a rántott szeleten át a legdrágább Amstel sörig mindenhez hozzájuthat az ember. Az étlapokat átböngészve azt látjuk, hogy a legtöbb helyen kétszáz forintból már egészen tisztességes ebédet fogyaszthatunk, csontlevest, rántott húst, s még a kávé is belefér. A gondok inkább a szállással vannak, mert azok bizony eléggé borsosak, egy kis szűk faházacskáért ezer-ezerötszáz forintot is elkérnek éjszakánként. — Ez igaz — erősíti meg az iméntieket Nyilas Mihály a Kis Matróz étterem gazdája. — De azt sem lehet figyelmen kivül hagyni, hogy másutt legalább ennyibe, ha nem többe kerül egy-egy bérelt ház, mint itt. Ráadásul Ugornya azért még mindig Ugornya. Nyilas Mihály egy aprócska büfével kezdte az ugornyai ténykedését, majd épített egy nagyobbacska ABC-t, nemrég pedig megtoldotta az étteremmel. Az éttermet persze nem úgy kell elképzelni, mint mondjuk a nyíregyházi Koronát, szilárd fala tulajdonképpen csak a konyhának van, maga az étkező egy nagyobb sátor. Közepén egy hatalmas nyárfával. — Az a fa az étterem dísze..., hogyan vágtam volna ki!? Kap eleget így is a környék, amikor a Felső-Tiszára zúdul az a több tízezernyi ember. — Meg lehet határozni, kik okozzák a legtöbb kárt? — Nehezen... Bár én az újgazdagoktól félek a legjobban, azok, meg a csemetéik azt hiszik, nekik mindent szabad. A zsúfoltság mind nagyobb gond most már itt is, meg felfele a Tiszán, Jándon át egészen Tivadarig. Egyre többen vannak, akik milliós értékű motorcsónakokkal, vízimotorokkal száguldoznak a Tiszán, s nincs aki megfékezze őket. Márpedig azok a tízezrek, akik egy-egy nyári hétvégén elzarándokolnak a Felső-Tiszára, nem azért jönnek, hogy naphosszat az ordító motorokat hallgassák, hogy rettegjenek, mikor üti el gyermeküket egy-egy félőrült motoros. Hál’ istennek most még nincsenek sehol. Ma még csend van Ugornyán, Jándon, s a környék másik legfelkapottabb strandján, Tivadaron is. Igaz, a csodás homokpad víz alatt, a nyár pedig még csak amolyan kö- lyöknyár. Fénye már van, de meleget még alig ad. Az éttermek, a bisztrók, a talponállók azonban már itt is kinyitottak, kapkodhatja fejét az ember, hogy melyiket válassza. A nagy vetélytársat, Ugornyát sem lehet éppen valami tágas, szellős telepnek nevezni, de ami itt van...! Az még csak hagyján, hogy a vendégfogadók egymást érik, de ugyanez mondható el az egyébként igen szép víkendházakról is. Egymás hegyén-hátán, legtöbbjük ajtajához csak lapjára fordulva juthat el az ember. Az egyik legújabb vendégfogadónak Filep Károly a tulajdonosa. Tíz éve vannak jelen a parton, egy kis játékbazárral kezdték. Most övék a Calypsó büfé, s a Napfény panzió közvetlenül a parton. — Igaz, hogy Tivadar kisebb mint Ugornya, viszont itt sokkal tisztább a víz — mondja. — Éppen ezért keresnek fel bennünket sokan Debrecenből, Nyíregyházáról, s még a nyugati országokból is. Ami viszont hiányzik, az orvosi ügyelet, egy-két postaláda, s legalább egy telefon- fülke. Most ha baj van, az embernek át kell mennie Kisarba, de ott sem crossbar telefon várja, csak egy kurblis készülék. Pedig ott, ahol egy-egy hétvégén öt-hatezer fürdőző is megfordul...! >5Hová menjen hát a városi forgatagból halk vízpartra vágyó ember? — kérdezheti az olvasó. Nyolc-tíz éve még sorolhattuk volna a csendesebbnél csendesebb szakaszokat, most azonban egy kezünkön is megszámlálhatjuk azon helyeket, ahol nyugodtan hallgathatjuk, hogyan cseveg folyó, szól a fülemüle, s a homokban is vígan szaladgálhatunk, anélkül, hogy eltört sörösüvegbe lépnénk. Gulács alatt a Szilvásszeg, Tarpánál a Vargáé, a Gacsán-, s Badalai- szeg még ilyen. Igaz, oda nem vezet kö- vesút. De ez a szerencsénk..., addig hagyják őket békén. Kocsi kocsi hátán Tivadarban A szerző felvételei A KM VENDÉGE Lélekroppantó teher árnyékában Tóth Kornél in Ha elfogadjuk a hagyományos kínai természetfilozófia felosztási rendszerét, és férfi (yang), női (yin) princípiumokra osztjuk a világ minden jelenségét, akkor az ápolás mint cselekvés, illetve fogalom, egészen biztosan női jegyeket mutat fel majdnem teljes egészében. A magyar nyelv szép szót alkotott az ápolónő és az áldozatkész odaadást megtestesítő nővér összevonásával: az ápolónővér — bár az orvosi ellátásban a hivatali ranglétra alsó fokán áll — a beteg sok esetben hozzá fordul, ha bátorításra, vigasztalásra, egy kedves, megértő szóra vágyik. S ha ezt nem kell nélkülöznie a kórházüzemben, még a szükséges kellemetlenségek közepette is jobban érzi magát. A most divatos minőségbiztosítás elve is jórészt a beteg megelégedettségén alapul. Szilvássy Lajosné, a mátészalkai kórház ápolási igazgatója erre a hivatásra tette fel az életét. Nemcsak töretlen betegszeretete, türelme, hanem kollégái megbecsülése segítette hozzá, hogy negyedszázada intézetvezető főnővér, illetve 1991 óta ápolási igazgató. A napokban pedig a nővéreknek adható legmagasabb szakmai kitüntetést, a Pro Sanitate díjat vehette át a tárca miniszterétől. A nagykorúság határán rögtön a mélyvízbe dobták. Ko- csordon, a remény- vesztett betegek közt ismerkedett meg az ápolás testet fárasztó, lelket gyötrő mindennapjaival. Egy év után bekerült a szálkái kórházba, s igyekezett nemcsak ő maga ellátni a rábízott betegeket, hanem az ápolónőktől is a precízen, a lelkiismeretesen végzett munkát várta el. — Tiszta lelkű fa- luban, Tiszacsécsén Balazs nevelkedtem és azt a szellemiséget hoztam magammal Szatmárba a házasságkötés után — ezt a számvetést már önmagában megtette egy ideje. — A kiszolgáltatott, a fájdalmakkal birkózó, az élet fordulópontjához érkezett emberekkel még az idegen is tapintatosabban beszél. Hát még az, akinek hivatalból is így kell tennie! Otthon az ember mindenek felett való tiszteletét láttam, az időst meg- süvegelték, nem nyűgnek mutatta az ezerfelé kapkodó ifjabb generáció. Ezt az útravalót máig is boldogan gyarapítóm, hisz rajtunk is múlik, milyen érzésekkel távozik a kórházból a beteg. Ha egyáltalán távo- * zik. Szilvássyné, Ilike párás szemmel beszél arról a lélekroppantó teherről, amit a haldokló ágyánál átélnek a fiatal ápolónők. Különösen akkor rendül meg a hitük, amikor az utolsó Attila felvétele napok fájdalmait, szorongását nincs kivel megosztania a magára maradt embernek. Anyagi javait már rábízta a közelállókra, világi dolgait elrendezte és a legnehezebb órákban mégsem a családtagjai, hanem az intézmény ápolói jelentik számára a kapcsot az itt hagyni kénytelen világgal. Konkrét eseteket sorol, amikor az intézet temettette el az elhunytat és a végső tisztesség megadását az ápolónők tartották fontosnak... Éppen ez az átlagon felüli teher az, amit pénzzel nem lehet megfizetni. Korábban nem is nagyon törekedett a kormányzat. Szilvássyné szerint nem illik a mai viszonyok között a hivatástudatra apellálni. A pótlékrendszer már nagyon aktuális volt. Bár nem az asszisztens fizetését sokallja, hanem a nehézségek miatt hálátlanabb ápolói bért kevesli. Nem véletlen az elvándorlás, s a maradókra így kétszeres teher hárul. Ráadásul a szatmári térségben ápolónők tucatjai az egyetlen keresők a családban. A nehézségek sem tántorítják el a pályától legtöbbjüket. Adni, szeretni, ápolni — míg világ a világ, örök női tulajdonságnak számít. Napkelet • A KM hét végi melléklete
