Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-06 / 106. szám
1994. május 6., péntek HATTER Kelet-Magyarország 3 Ahol ütközőpont az iskola Nyíregyháza peremén a pedagógusok feladata rendkívüli türelmet feltételez Kállai János Nyíregyháza (KM) — Szeretnénk a jobbik arcunkat mutatni. Persze, hogy azt szeretnénk. Csakhát, nem mindig sikerül. És ez gyakran nem rajtunk múlik. Nem csak rajtunk! így vannak ezzel talán a lélektelen tárgyak is. Esetünkben: egy iskola. Nyíregyháza „tizenhár- masa”. Nomen est omen, epéskedhetnéok. De minek? Ironizálás helyett vizsgáljuk meg a helyzetet alaposabban. — Nem nagy iskola a miénk, itt, a Huszár telepen — mondja Kozma Istvánná igazgató. A tantestület alig több, mint húszfős, a gyerekek létszáma sem éri el a másfélszázat. □ Teljes vertikumban tanítanak? Milyen a „felhozatal”, honnan, milyen körzetből és kiket iskoláznak be? — Egytől nyolcig vannak osztályaink. Elsőben negyedikben, ötödikben és hetedikben kettő-kettő évfolyamonként. Összesen tizenkét tanulócsoportot foglalkoztatunk. Ez látszólag nem sok. Csoportnyi bukott De ha azt vesszük, hogy egyik-másik évfolyamon a párhuzamos osztály azért alakult ki, mert épp egy csoportnyi gyerek bukott meg, akkor mindjárt érthetőbbé válnak a gondjaink. A tanulóink többsége innen, a telepről jár iskolába, de akad néhány távolabbról érkezett diákunk is. Az pedig nyilván köztudott: a nyolcvan százalékot meghaladja a cigány tanulók aránya. ö Amint látom: annak ellenére, hogy szép, nagy az iskolaépület, mégsincsenek helybővében. — Négy helyszínen folyik a tanítás. Tizenkét tantermünk van. A főépületben, az emeleten lakások vannak. Azokra a helyiségekre is szükségünk lenne. Épp most zajlik az átvételi procedúra. Az önkormányzattól húszmillió forintot Óra az iskola legszebb tantermében kaptunk a lakások „kiváltására”. Ha minden elrendeződik, felújítjuk a felső szintet, tantermeket alakítunk ki. Tornatermünk, hál’ Istennek, van, sőt, színpadunk is. □ Milyen eredményeket könyvelhetnek el az oktatónevelő munkában? A bukottak igen magas aránya mennyire nyomja rá a bélyegét az itt dolgozó pedagógusok napi tevékenységére? — A gyerekeink — kivétel nélkül — sokszorosan hátrányos helyzetűek. A szülők jelentős része hosszabb-rö- videbb ideje munkanélküli. Sok a beteg, rokkantnyugdíjas apa és anya. A rengeteg szociális probléma negatív hatása a tanulás eredményességében is megmutatkozik. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom: aki itt tanít, többszörös erőbedobással kell, hogy végezze a munkáját, gyakran a minimális sikerekért. Persze, azért nekünk is vannak a középfokon továbbtanulóink, különböző területeken kimagasló tehetségű diákjaink. Tehetségek is A közelmúltban lezajlott kulturális, szaktárgyi és sport seregszemle ezt fén>esen bizoTárca M egszületett a rendőrségi törvény. Biztosan sok mindent szabályoz, ami eddig nem volt pontosan körülírva, remélem nem lesz alkalmam alaposabban megismerni. Annyit azért kihallottam a sajtóból, hogy újra engedélyezik a magándetektív szakma gyakorlását, — úgyhogy ha valaki ezután egy idegen nő után koslat, mondhatja otthon, hogy csak nyomoz. Ettől már csak egy ugrás a magánrendőr engedélyezése. Ha erre a törvény nem nyújt lehetőséget, sürgősen módosítani kell. Hiszen van egyetemi magántanár, magánénekes, magántervező, magánorvos... Na a magánrendőr nem ilyen lenne, mint ezek, de hogy szükség volna rájuk, az biztos. — A közrendőrök egyedül nem győzik. Persze nem a régi önkéntes rendőri státusra gondolok, a magánrendőr egyetlen ember szemmeltartásával lesz megbízva: magán tartja a szemét. Működési engedélyüket az illetékes rendőrkapitányság adná ki, feltétele a büntetett előélet, jó ajánlólevél lehet a többszörös visszaesés igazolása, és a börtönben eltöltött évek. Ezekkel van a rendőrségnek a legtöbb gondja: kiengedik, elkövetnek valamit, megint becsukják őket. Több munkát adnak, mint a többiek együttvéve. Mentségükre szolgál, hogy nem könnyű a társadalomba való beilnyította. A gyerekeink szociális gondozásáról pedig csak annyit: az iskola falain belül jó helyen vannak; ingyen« számukra a tanszer, a tankönyv, a napi négyszeri étkezés. Járnak is rendszeresen isko'ába, viszonylag kevés a hiáiyzás. A többség befejezi a nyolcadik osztályt,bár ez a ntgállapítás inkább a fiúkra nézve igaz. □ Kikből verbuválódott a tantestület? Egyáltalán: kik vállalják a detűsnek egyáltalán nem nevezhető feltételeket? Milyen nértékű a fluktuáció? — A legrégebben itt dolgozó kollégát« tizennégy évet húzott le a slepi iskolában, de az igazgatóhelyettes is tizenegy éve melyben van”. Nyolc pedagógus átlépte már a tizedik szolgálati évét a „tizenhármaiban”. Nem véletlenül beszdek szolgálatról. Itt máskén» hozzáállni a feladatokhoz...? Nincs értelme. A fluk- ttáció nem nagy. Természeteden vannak, akik nem bírják, egy-két év után továbbállnak. Akik maradtak, vallják: ezt a munkát nem lehet, nem szabad abbahagyni. És nem tartunk igényt senki „sajnálatára”. A segítségre, a támogatásra annál inkább! Mert, ha valahol a jelentést, és azonnal intézkedik: visszafogja magát és nem követi el azt, amit kitervelt. Aztán a bűncselekmény hiányában a nyomozást beszünteti. Itt nincs nagyokos főnök, aki mindenbe beleszól, az ügyek jönnek egymás Balázs Attila felvétele tenni kell, sokat tenni a gyerekekért, hát itt lehet! □ Milyen a kapcsolatuk a szülőkkel? Kapnak-e köszönő szót a gondoskodásért? Elismerik-e a munkájukat? — Kis kollektívánk egyik nagy előnye, hogy jól ismerjük egymást, összeszoktunk. Majdnem mindent tudunk a tanítványainkról, gyakran ellátogatunk a családokhoz. A szülők általában akkor jönnek hozzánk, ha valami baj van a csemetével. Sok türelemmel Ilyenkor, nem ritka, hogy a magas „C”-n kezdik, fenyegetőznek, követelnek, kiabálnak. Az elszabaduló indulatokra nekünk nem szabad sohasem hasonló vehemenciával reagálni. A türelem, a meggyőzés, az egyszerű szavak magyarázó ereje többet ér. Köszönet? Van részünk benne, csakúgy mint az igaztalan vádaskodásokban, pletykákban. Ütközőpont vagyunk a telepen, bár mi jobban szeretnénk a kultúra, a művelődés, a biztonságos oktató-nevelő munka szilárd váraként állni. Itt, ahol bizony még a talpon maradás „rutinfeladata” sem adatik meg mindenkinek. leszkedésük: ki alkalmaz priuszos embert manapság? Hát a rendőrség megtehetné. Magas fizetéssel. Ha többé nincs velük gondja, — megéri. A magánrendőr civilben dolgozna. Felszerelése: önvédelmifegyver, gázspré, rádiótelefon. Felkel, mint bárki más és teszi a dolgát, — mint a közrendőrök. Járőrözik. Azon a szakterületen, amelyet jól ismer. Ha szélhámos volt azelőtt,— a hiszékeny emberek között, ha betörő,—a zárak, falak, hátsó ablakok környékén. Mindent megfigyel, mindent előkészít, és aztán feladja magát. Este hazamegy, tükör elé áll, arcára irányítja az asztali lámpát és köp. A magánrendőr ezután megírja után sorban, a magánrendőr nagyfokú önállósággal rendelkezik. És akár 100 százalékos felderítési statisztikát is produkálhat. Időnként leesik egy kis jutalom, előléptetés. A visszaesésnek nincs sok értelme. A magánrendőrnek rendes munkahelye van, fizetéséből képes lesz megélni, nyugdíjas állás. Ha nosztalgiázni akar, néhány napig bezárkózhat otthon, vagy ha a kísértése nagy, előzetes letartóztatásba helyezheti magát. A magánrendőr leghatékonyabb eszköze a megelőzés. A magánrendőr szolgálati gépkocsit is kaphat, különösen ha előző munkahelyén közlekedési kihágásokban utazott. Nincs más dolga, csak cirkálni az utakon, — persze papírok, fényszóró, biztonsági öv rendben, — sebességtúllépés, szabálytalan előzés gondolatával eljátszadozhat, de mielőtt elkövetné, leáll a parkolóba, igazolja magát, kiszabja a bírságot és nagy kegyesen elengedi, hogy most az egyszer megúszta. Ezalatt az igazi szabálysértők százszámra megriadnak a rendőrségi autó puszta jelenlététől, és javul útjainkon a közbiztonság. Persze elismerem, hogy egyes bűnözők számára nehézséget jelenthet a magánrendőri hivatás gyakorlása. Például a nemi erőszaktevők, — most próbálkozzanak magukkal? Vagy a gyilkosok hogyan viselkedjenek magánrendőrként? M egmondom: ha valamelyik nem bír magával, rádión segítséget hívhat. A fegyverhasználatot az ő esetükben is szigorú szabályok írják elő. Csak önvédelmi célból húzhatják meg a ravaszt. Öngyilkosság esetén is csak lábra célozhatnak. Azt is csak vízipisztollyal. Nézőpont Messiásra várva Nyéki Zsolt ■j-v iennevaplus—min- denki tett?—zárja le A. V próbálkozásainkat szűk percenként a krupié a kaszinóban. A választások finisében is izgatottan leshetjük, jó helyre tettük-e tétjeinket. A különbség csak annyi, hogy a szerencsebarlangban azonnal és egyértelműen kiderül: nyertünk vagy veszítettünk, a választásoknál viszont várni kell az eredményhirdetésre. Am még ezt követően sem lehetünk nyugodtak afelől, hogy jól tippeltünk-e. Mert a politikai küzdelem utolsó összecsapásaiban romlott a pragmatikum-indulat arány az előbbi rovására, jobbító tervek helyett egymás gyenge pontjait, mint harci ebek egymás torkát elkapva dúlt a mindent eldöntő küzdelem. A gyenge pontok közöttpedig ott kísért a mindig hálás és kéznél lévő közel-távolmúlt. Talán kezdhetnénk mindjárt a törökökkel. Hogy is állunk most a gazdasági, kulturális kapcsolatok, a kereskedelem terén...? Mindegy azt is fel kell számolni, elvégre 150 évig pocsékolták szép hazánkat. S a pogány az oka annak is, hogy másfél évszázad után a nyakunkra hozták a felmentő osztrákokat. Apropó, Habsburgok! Velük is van számolnivalónk! Hogy Ausztria a harmadik legfontosabb kereskedelmi partnerünk? Kit érdekel, nem kell a schilling sem, hiszen levágták népünk nagyjait, s nyakunkra hozták az oroszokat. Hogy ez régen volt? Nekem az is régen volt, amikor három évvel ezelőtt megkaptam a diplomámat, s ezzel véget ért az egyetemi élet viszonylagos nyugalma. Azóta az élet és az idő új és új feladat elé állít nap mint nap. Emlékezni, persze hogy kell, de a múlt történéseinek tanulságait a jelen s a jövő eredményei érdekében kell levonni. Különben az egész csak borba fojtott tehetetlen kesergéssé, önmagunk el- siratásává zsugorodik, amikor egy-két dicső pillanat fölött könnyekig hatódva átkozzuk a sorsot, amiért megfosztott a jobb élet lehetőségétől. De megy a meccs! Mit meccs, egyenesen pankrá- ció! Aki megroggyan, kicsit meghúzza magát, majd új erőre kapva ismét támad. Néha becsúszik egy-egy szabálytalan fogás, ütés, néha egy-egy sutyiban becsempészett segédeszköz is felvillan (amit csak a vak nem lát meg). S hogy a közönség jól szórakozik, kellemesen érzi magát? Kit érdekel! Pedig a pályán kívül állók lassan elbizonytalanodnak, s azt sem tudják, kit buzdítsanak, kinek szurkoljanak. S közben lassan elfogy a pattogatott kukorica és a kóla. Mindenki tett? Kommentár Pajkos lövöldöző Cselényi György j—j gy iskolában valamely lyik 13 éves gyerek— 1—J nem éles lőszerrel— megsértette padtársa arcát. A sebet össze kellett varrni. Remélhetően mindezeknek nem marad nyoma. Az emberek többsége az ilyen hír hallatán először dühös lesz. De ha a történteket és a körülményeket higgadtan végig gondoljuk, rájövünk, tulajdonképpen vagy senki sem tehető érte felelőssé, vagy egy kissé mindenki. Úgy érzem, inkább ez utóbbi igaz. Uton-útfélen elnézem a gyerekeket. A játszótéren és másutt, a mozgásigényük nagy részét karatemozdulatokkal és kődobálással elégítik ki. Jó-jó, ezek többnyire megmaradnak a játszás, vagy az edzés szintjén, nekem mégsem a sportot, hanem a tévében látható erőszakos jeleneteket juttatják eszembe. Az élet szinte minden területén dúl a harc, a küzdelem, ami valamilyen formában átragad a gyerekre is. A lövés körülményeiről érdeklődvén megtudtuk: a szóban forgó iskolában közel ezer gyerek tanul. A pedagógusok száma hetvenhét. Eddig semmilyen gond nem volt. Az osztályba, ahol a sajnálatos esemény történt, jól nevelt gyerekek járnak. A lövő és a sérült gyerekkel sem volt semmi baj. Ha a nevelők a tanulóknál az oktatási intézménybe nem való tárgyat látnak, megteszik a tőlük telhetőt, de a gyerekek motozására nincsenek felkészülve. S bizony megszívlelendő az a vélemény is, hogy a szülők jobban megfigyelhetnék, a gyerekük mit vásárol, mi van nála, vagy mit tesz a táskájába stb. Ez nem a felelősség áthárítása, mert megfelelő kapcsolat, s kölcsönös bizalom esetén az apánál és az anyánál a gyereket más aligha ismerheti jobban. Ez persze nem jelenti azt, hogy a fiú, vagy kislány a távollétükben nem tehet olyat, amit később valamennyien nagyon megbánnak. Ezt tette a társát arcul lövő tanuló is, akinek a szülei is odáig voltak. Mivel az életünket és testi épségünket egyébként is annyi, de annyi veszély fenyegeti, ezért azt hiszem, valamennyi felnőttnek és a gyereknek nagy szerepe van abban, hogy legalább játékból, csínytevésből, vagy felelőtlenségből ne okozzunk egymásnak bajt. Mert ki ne emlékezne például a saját diákéveiből olyan szituációra, amikor egy hajszálon múlt, hogy valakinek véletlenül, játékosságból, vagy „pajkosságból" nem okozott sérülést?
