Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-10 / 109. szám
1994. május 10., kedd HÁTTÉR A türelem demokráciája Állampolgár kontra önkormányzat • A telekkönyvben kert, a szerződésben ház Amiből sohasem elég Elek Emil illusztrádója Szőke Judit Ibrány (KM) — Takaros kis ház Ibrány város legeslegszélén, csalhatatlan falusias környezetben. Mindössze 32 négyzetméter. Hamarosan jön a gáz, szívesen lecseréli majd az olajkályhát és a folytonégőt a fiatal házaspár. Meg aztán hiába új a ház, már bővíteni kellene. Kicsi négyőjüknek. Lenne is miből, ha az önkormányzat a javukra döntött volna... Az események még 1992-be vezetnek vissza. A fiatal házaspár — idevalók különben, Erdei Tiborné ápolónő, most gyeden van, a férje targoncás a téeszben — vett egy házat. Vagy egy ingatlant, melyen ház volt épülőben. Vagy mit is? Itt rejlik a probléma gyökere. A telekkönyvben ugyanis kertként szerepel, az adásvételi szerződésben a lakóház szó olvasható, s a folyamat elindulását jelző, a család által az önkományzathoz benyújtott támogatási kérelem lakásvásárlásra vonatkozott. Márpedig, ahogy később a jegyzőnőtől, Csongrádi ZoltánnéióX megtudtam: a támogatás odaítélési összege szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy valaki építkezik vagy házat, lakást vásárol. Nyitogatja az aktát. Ami jár, az jár A helyi képviselő-testület az egészségügyi-szociális és lakástémákkal kapcsolatos döntési hatáskört egy 10 fős bizottságra ruházta át. Ok nyilván a saját rendeletük szerint bírálják el az elsőlakásos kérelmeket, méghozzá külön az építést, melyhez 150 ezer forint és a vásárlást, melyhez a jövedelmi viszonyoktól függően 30-tól 60 ezer forintig terjedő, vissza nem térítendő anyagi segítséget szavazhatnak meg. Ráadásul egy évben két időpontban foglalkoznak az ilyen ügyekkel: április és szeptember közepe körül. 1992 őszén a házaspárnak 30 ezer forint támogatásról született határozat. Ezt ők akkor s azóta sem hajlandók elfogadni, „ami jár, az jár” alapon, fellebbeztek azonnal. A pert megnyerték. Mivel most meg az önkormányzat fellebbezett, másodfokra került az ügy. Ott is nyertek. Ekkor már 1994. februárját írtak. A bíróság hatályon kívül helyezte tehát az önkormányzat képviselő-testületének határozatát. Azaz új eljárást kell lefolytatni. Ez a hivatalos szófordulat semmi mást nem jelent, minthogy minden kezdődik elölről. Közben persze indulatok itt is ott is keletkeztek, ám a jegyzőnő személyesen nem találkozott még a panaszos párral, nem is ismerik egymást. A házaspárt hívtam én is egy asztalhoz a polgármesteri hivatalba, de azt kérték, találkozzunk náluk, mert ők már nem is szívesen mennek arrafelé. Irattár a konyhában így hát a konyhaasztalon lapozzuk a magánirattárat. Sérelemnek, igazságtalanságnak értékelik, ami velük történt. Nem értik, milyen érdeke fűződik ahhoz bárkinek is, hpgy ne kapják meg a pénzt. Úgy érzik, a kezdet kezdetén a szükséges felvilágosítást nem kapták meg. Ok naív állampolgárok, ügyvédi képviselethez is csak a másodfoknál folyamodtak. A pénzre pedig most is nagy szükségük lenne — melynek az értékállósága senki előtt nem lehet kétséges. Levélírónk nem érti, hogy akkor most kiért is van általában az önkormányzat, kinek az érdekeit, jogait kell védenie? Miért kell neki a bírósághoz futkosni, s a javára szóló bírósági határozatok birtokában még mindig várnia? Építés vagy vásárlás? Csongrádi Zoltánná is időrendi sorba szedi a történteket. Nincs sok pénzük ilyen célra, mindhárom, lakással kapcsolatos támogatási formára átlagban három millió jut. A kérelmeket, a közpénz elosztását a pénzszűke miatt különösen körültekintően, felelősségteljesen bírálják el, helyszíni szemle, saját erő, hitelképesség, garanciális elemek, miegymás. Leszögezte, hogy a kérést végül is teljesítették. Kértek, kaptak, miért fellebbezték meg? A házaspárnak megítéltek 30 ezer forintot. Sajnálja, hogy ezt nem fogadták el. Elismerte, hogy az építés és vásárlás a konkrét ügyben jogi határeset. Ők az adásvételi szerződést vették a döntéshez alapul, melyben hiányolja a vételárról szóló szakasznál a hivatkozást az önkormányzati támogatásra. Amíg valaki nem kapja meg a használatbavételi engedélyt, addig építkezik. De akkor meg miért emlegették mindenütt a vásárlást? Tulajdonképpen — foglalja össze a jegyzőnő a történteket — a határidő és a körülmények szerencsétlensége folytán jutott az ügy oda, ahová jutott. Mégpedig — s ez már az én véleményem — holtpontra. Nem volt optimális a beadás határideje, ha a jogi irodától a papírok korábban ideérkeztek volna... Az idő... Mert bizony, a bizottság tíz tagja egy kérelem miatt külön nem fog összeülni! Aki a jogorvoslatot vállalja, tudnia kell, hogy az időigényes út. Kérdésemre, miszerint akkor jár-e a családnak a pénz, a jegyzőnő a választ határozottan megtagadta, ugyanis nem tagja a bizottságnak, az elnöknek meg szuverén joga a döntés. Rosszindulatról szó sincs. (Egyébként nem jellemzőek az ilyen problémás ügyek az ibrányi polgármesteri hivatalban.) S ugyancsak őt idézem: a demokrácia, mely nemcsak az állampolgárt védi, hanem a testületeknek is ad jogokat, mindkét fél részéről türelmet kíván. / skolaszüneti nap délutánja. Lakásunk gyerekszobájában fél tucat kisebb- nagyobb nebuló nyűszög. Az enyémek ,mellett rokongyerek, meghívott osztálytárs és szomszédfruska alkotja az alkalmi csapatot. Odakinn reggel óta vigasztalanul esik, a társaság így egész napra a négy fal közé szorult. A délelőtt még problémátlanul eltelt a tévénézéssel és a különböző társasjátékokkal, most, ebéd után azonban már láthatóan (és hallhatóan) az unaloműző rendetlenkedés az egyedüli program. — Gyerekek, csináljatok valami értelmeset! — nyitok be a lármás helyiségbe. —Például mit? — néz rám az egyik kifőtt arcú, borzos hajú apróság. —Mondjuk... vetítsetek!— vágom ki hirtelen jött ötlettel. — Vetíteni? Hogy? Mivel? — húzzák el a szájukat többen is értetlenkedve, de mivel nincs más javaslat, végül ráállnák a dologra. Előveszem az egyik szekrény mélyéről a rég használt diavetítőnket, s a filmeket. Az pék alatti szöveget is, megmutatom, milyen tempóban és hogyan kell a forgatógomb segítségével váltani a képeket. — Kinek adhatom át a heutóbbiak között még egészen régi, papírdobozos is akad. Az érdeklődés első jelei akkor mutatkoznak a kompánia tagjain, amikor elkezdem hangosan olvasni a címeket. Nem is megy vita nélkül annak eldöntése, mit kívánnak megnézni és milyen sorrendben. Aztán lepedőt feszítünk ki vetítővászonnak, elsötétítünk — ami újabb izgalomra ad okot —, majd elmagyarázom, hogyan kell befűzni a filmet. Míg az első mesét levetítem, olvasva közben a kélyemet? — nézek szét a következő film előtt a félhomályban. Az eddigi nézők, legnagyobb örömömre, tolongva ajánlkoznak a feladatra. Nem tudok dönteni, így sorsolásra kerül sor. Az utódomnak még egyszer elmondom, mire ügyeljen, de ő a türelmetlenségtől már se lát, se hall. Rábízom hát egykettőre a dolgokat, s magára hagyom a társaságot. A vetítés jó ötletnek bizonyult. A gyerekek felváltva kezelik a gépet, s olvasnak. Míg cémavékony hangjukat, suttogó vitáikat hallgatom, harmincéves élmények elevenednek meg bennem. A video és a szuperfilmek mostani világában talán elképzelhetetlen a mai fiatalok számára, milyen élmény volt nekünk annak idején egy-egy diavetítéssel töltött este. Nem pusztán a filmeknek volt ez köszönhető (bár kedvesek számomra mais), hanem például annak, hogy együtt volt a család, s szerephez, feladathoz jutva bizonyíthattuk egymás előtt ügyességünket, olvasni tudásunkat. M ás családokban is így ment ez, vendégségben járva tapasztaltam elégszer. S míg az utolsó, ismerős régi film kockái derengnek a szomszéd szobában, arra gondolok: milyen kár, hogy e szép közösségi szertartás kimegy lassan a divatból. ABajmagocska Cselényi György olitikusokat és „egyszerű” embereket is JL igencsak bosszant, ha a világban Magyarországnak rossz hírét keltik. Nem a gondjainkat akarjuk takargatni, hanem az fáj, ha valami, nagyítóval is alig látható „bajmagocskából” óriást csinálnak. Magyarán „rátesznek egy lapáttal", s csak azt mutatják országnak, világnak. Úgy érzem, az ilyesmi elleni szóbeli hadakozás nem igazán eredményes, de tudom, mégis meg kell tenni, hiszen mindenki nemigen látogathat el hozzánk, a valóságról saját maga meggyőződni. Meg egyébként is, a legtöbb dolog nézőpont, tisztesség, tárgyilagosság kérdése. Hogy a magyarországi életet nyugaton és másutt sokan mégsem tartják any- nyira tragikusnak, arra számos apró jel utal. A napokban például örömmel töltött el egy nyugdíjas svájci üzletember Nyírtasson tett nyilatkozata. Louis Bischof ugyanis egy ruhát, cipőt, játékot és egyebet tartalmazó segélyszállítmány átadásakor elmondta, hogy a svájci Mount Mun- telierben az emberek szívesen adakoztak, de megkérdezték, miért nem Romániának, vagy Jugoszláviá- nak gyűjtenek, hiszen tudtukkal Magyarországon nincs gond, ott az embereknek elég jól megy. Erre Bischof úr azt válaszolta: mindenütt van szegény ember, még Svájcban is. Különben is Nyírtasst már Mount Muntelier testvérfalujának tekinti. Kedves gesztus. Tehát ez egy pici jele annak: Svájcban már rengetegen tudják: élnek tőlünk rosszabbul is. Örülök annak is, hogy évente milliók utaznak hazánkba. S aki az itteni valóságról a saját szemeivel győződik meg, az már — gondolom — ha Magyarországról elferdített, rossz in- dulatú, a tapasztalataival ellentétes propagandát hall, még ha nem is szól ellene, azt „az egyik fülem, sós, a másik paprikás, nem hallom, hogy mit dumálsz” alapon kezeli. Hogy a rólunk kialakult kép javításában még bőven van tennivaló, azt az is mutatja, hogy nemrég egy olasz turista Dunántúlról lelkesen telefonált haza rokonainak, barátainak, hogy jöjjenek bátran, mert semmiféle olyan járványtól, megbetegedéstől nem kell tartaniuk, aminek a nyomor a legfőbb táptalaja. A férfi azt is kérte honfitársaitól, élelmet ne hozzanak magukkal, mert itt mindent lehet kapni. Szódavizet is — nyugtatta meg őket. Vizsgára éretten Kállai János A közhely szerint: életünk minden pillanatában vizsgázunk. A megméretést, a mások kimondta ítéletet-minősítést vagy értékelést mégis nehezen viseljük, legyen bár mögöttünk évtizedes tapasztalat, rutin, tornyosra halmozódott ismerettömeg. A szellemi-gyakorlati elszámoltatás konkrét szituációjában — mint amilyen a néhány nap múlva a gimnazistákra, szakközepesekre ráköszöntő érettségi — bizony remegni kezd a láb, izzadnak a tenyerek, összeszorul a gyomor, és a siker pontosan a drukk miatt nem adatik meg, vagy nem úgy, mint ahogyan megálmodtuk. Ha már kimondatott: maradjunk egy-két gondolat erejéig az érettséginél! Ősi „intézménye” ez az oktatásnak. Tudjuk, megújulásra szorul, ismerjük a hibáit, hallunk a sokak szerinti semmitérőségéről, de jobbat, mást mindmáig nem találtak ki helyette. Az idén csak a mi megyénkben több, mint négyezren próbálkoznak megbirkózni vele. Száz- huszonöt tanulócsoportban 3551 nappalis, huszonnégy csoportban pedig 538 leve- lezős diák. A gimnazisták száma rekord nagyságú: 1680, s nem sokkal marad el tőle a szakközepeseké sem. Ok 1579 diákkal képviselik az iskolatípust a vizsgaringben. Hozzájuk sorolhatók a technikus képesítőre jelentkezettek, szám szerint kétszázkilenc- venketten. Nagy számok, sok-sok előkészítési, szervezési feladat az iskolákban, az irányításban, a lebonyolítás zavarmentességéért felelősök körében. És feszültség, és idegeskedés: jaj, nehogy történjen „valami”! A maturandák és a matu- randusok többségének sohasem kellett még ez idáig számot vetni önmagával: vajon mennyi és milyen minőségű nyomot hagyott szellemi és testi mivoltában a középiskolában eltöltött négy esztendő. Most, hogy elérkezett az óra, a diákok jelentős része — mivel jóformán semmi vizsgaismerettel nem rendelkezik — amolyan vakrepülésre számíthat csupán. A tájékozatlanságból fakadnak aztán a szélsőséges kinyilatkoztatások: az egész érettségi procedúra fölösleges színjátékká degradálá- sa, vagy ellenkezőleg: misztifikált magasságokig emelése. edig a legegyszerűbb J-A az lenne, ha ki-ki va- JL lóban éretten foglalná el a helyét május 16-án a vizsgatermekben. Nem puskázna, nem súgna, nem uzsonnázná le a magyar írásbelit, nem röhögné ki a felügyelő tanár székhez lán- coltságát, hanem csak tenné a dolgát. Úgy, amint fel- nőtthöz, mi több: emberhez illik. j. Antal Attila: Állóképek a vásznon
