Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-05 / 54. szám
A KM vendege________________ A gyermekvédő Tóth M. Ildikó Nyíregyháza (KM) — Nevelőszülők körében áll. Fejét finoman félrehajtja és mosolyog. Olyan, mint egy kamaszlány, pedig elmúlt negyvenéves. Neve hallatán sokakban kedves emlékek ébrednek. Nemes Gábomé a Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igzagatóhe- lyettese. Azon kevés emberek közül való, akiknek megadatott a türelem és a hallgatás képessége. Ajtaja mindig, mindenki előtt nyitva. Beszélgetésünk közben percenként belépnek a szobájába, csöng a telefon... Bocsánatkérő pillantásokat vet rám, de nem veszíti el a nyugalmát. □ Honnan ez a lelki erő? — Bukkan ki belőlem önkéntelen csodálkozással. — A gyermekkorból — mondja. — Többnyire az határozza meg, hogy milyen lesz felnőttkorban az ember. (Neki szép, vidám gyermekkora volt. Édesapja állomásfőnökként szolgált a MÁV-nál, állandóan költöztek, számos iskplába járt, sok barátja volt. Édesanyja otthon dolgozott, megteremtette a családi hátteret, így ő és két testvére semmit sem érzett meg a pénzgondokból. Kalandoztak, játszottak, otthon határtalan nyugalom, szeretet fogadta őket.) — Nagyon sajnálom, hogy ezt a színességet nem tudtam megadni a gyermekeimnek. Nekünk ugyanis mindig volt kertünk, a természetben éltünk — emlékezik. — A két fiam házgyári lakásba született, a kislányom is, hiszen csak most vettünk végre kertes házat. Hiába járunk kirándulni, az pótolhatatlan, hogy az ember fák, virágok, madarak, állatok között eszmél rá a világ szépségére. Zsóka néni, ahogy a gondozottak nevezik, kacska- ringós úton került a gyermekvédelembe. Tanítóképzőt végzett, fél évig. Mária- pócson volt gyakorlaton. Hívták vissza, de az akkor kicsi faluban nem tudta elképzelni az életét. Egy évfolyamtársával együtt Oroszlányba ment nevelőtanárnak egy leánynevelő otthonba. Esztendő múltán bevezették kísérletképpen az égész napos oktatást, első osztályt kapott. — Közben — ez a világ rendje — férjhez ment egy volt gimnáziumi osztálytársához, aki Debrecenben volt agráregyetemista. Megszületett az első fiúk (most negyedéves joghallgató), ám utána itthon nem kapott állást. Végül Oro- son, ahol édesapja állomásfőnök volt, kisegítő osztályt tanított, ezalatt elvégezte a gyógypedagógiai főiskolát. — Nagyon szerettem tanítani, pedig középsúlyos értelmi fogyatékos, epilepsziás gyerekek jártak az osztályomba — réved visz- sza a múltba. — Nyolc évet tanítottam itt, nehéz volt, embert próbáló, de nagyon szép emlékeket őrzök ebből az időből. Közben megszületett második fiúnk, és terhes lettem a kislányunkkal, aki most hatodikos. Balázs Attila felvétele A gyes után még következtek vargabetűk: két év a GYTVI-ben, majd a frissen megalakult megyei pedagógiai intézetben lett munkatárs (gyermekvédelemmel és gyógypedagógiával foglalkozott) két évig. Aztán — 1998 telétől — újra a gyermekvédő intézetben dolgozik. — Izgalmas feladatot ígértek, hogy vezessek egy szakértői csoportot, amely a szakmaiságát határozza meg az intézetnek. Úgy gondoltam, hogy amivel nem tudtam megbirkózni öt évvel azelőtt, most talán sikerül — magyarázza visz- szatérésének okát. — Közben találtam végre olyan képzést, ami erre a szociális munkára felkészít. A Kossuth egyetem szociológiai tanszéke szervezte ezt a szociális munkás szakot. Akkor indult itt az egészségügyi főiskola is, felkértek tereptan árnak, vagyis én foglalkozom a gyakorlaton lévő hallgatókkal. □ Itt az intézetben összesűrűsödik a világ minden gondja, baja. Hogyan bírja elviselni? Tűnődve mosolyog. Vallja be, hogy valójában igen esendő, mert érzékeny, mindenre rárezdül a lelke? — Ehhez nagyon jó technikákat tanítottak az egyetemen. De nem tudom eléggé meghálálni a szüleimnek a nyugodt, boldog gyermekkort, amiből így feltöltődtem. És ha nem lenne ugyanilyen családi hátterem, mint amilyen van, nekem ez nem sikerülne. Én az anyósomat is édesanyámként szeretem... Bár a férjem más alkat, mint én vagyok, remekül kiegészítjük egymást. Ha már nem bírom a sok bajt elviselni, a családhoz menekülök. Amikor tanítottam, megtanultam, hogy az ajtó mögött hagyjam minden problémámat. Nem hozom ide, sem az ittenit nem vissza oda.» □ Szabad ideje van? — Kevés — sóhajt. — Kirándulással, olvasással töltöm, színházba nagyon szeretek járni. És főzni, a gyerekeim nagyon hálásak azért, ha ünnepek előtt együtt főzünk, sütünk. Apróságnak tetszik, de rajtuk látom, mennyire kívánják, hogy együtt éljenek — és ne csak együtt legyenek — a szülőkkel. Nem a drága játékok, ruhák kellenek nekik, azok csak pótlékok, ha hiányzik a szülői szeretet. A gyermekeink például sosem lázadnak fel, ha valamire nincs pénz, mert sokkal értékesebbet, érzelmeket kapnak tőlünk. Ez az, amit tudatosítani kellene a szülőkben, és akkor nem volna ennyi beteg lelkű és szomorú fiatal. Az ölés művészei Karádi Zsolt „Ha egy nő teljes InSI mértékben fiigget- len, abba szeret be" le, akibe csak akar” — nyilatkozta a spanyol film szent fenegyereke, Pedro Almodovar 1989-ben, a Kötözz meg és ölelj! című munkája kapcsán, amikor az Amerikai Filmszövetség X- szel jelölte meg az alkotást. Az X azt jelenti, csak felnőtteknek! (A bizottság nehezményezte a testiség merész ábrázolását...) A nyíregyházi Váci Mihály Művelődési Központban a napokban kezdődött a rendező oeuvre-jét bemutató sorozat, amelynek első darabja az 1986-ban forgatott Matador volt. Ebben a történetben is van meztelenség, azonban a szexualitás itt olyan bizarr história mozgatója, amelyben a szerelem kizárólag a halálban élhető meg: a vak szenvedély misztériuma csak a pusztulás szépségében oldódhat föl. A kielégülés a halált reve- lálja; a pusztításban kiteljesedő szexualitás rettenetes kísértéssé torzul. Az Almodovar és Jesus Fer- rero forgatókönyvéből készült többszálú, végül egyetlen motívumba torkolló történet fő színhelye egy torreádor-iskola, ahol Diego Montez (Nacho Martinez) tanítványait a bikaviadalok rituáléjára készíti fel. Jobban mondva a sebesült állat legyőzésére, ledöfésére oktatja őket. Az ölés itt mesterség, sőt művészet lesz. A torrérók között matadornak lenni (aki a fölajzott, sok ebből vérző jószágnak megadja a kegyelemdöfést) kitüntetés és megtiszteltetés. Nem mindenkiből lehet az, csak abból, aki „nem fél a félelemtől”. Angel (Antonio Banderas), a főhős is ilyen akar lenni. A szerény, anyja által zsarnoki módon nevelt, tiszta tekintetű fiú, aki az aréna atmoszférájára áhítozik, Diego osztályába jár. Soha nem volt még nő az életében, de görcsösen vágyakozik utánuk. Egy este aztán, hogy bebizonyítsa, ő is férfi, miközben mestere szavai jutnak eszébe („A nőkkel úgy kell bánni, mint a bikákkal: le kell rohanni őket”) megerőszakolja a szomszédban élő Évát (Éva Cobo), aki Diego menyasszonya. Másnap följelenti magát a rendőrségen. Az esetből bírósági ügy kerekedik: a fiú védelmére Maria Cardenal (Astumpa Séma) ügyvédnő készül. Ez idő tájt Diego tanfolyamáról eltűnik két lány: valószínűvé válik, hogy meggyilkolták őket. Angel magára vállalja a szörnyű tettet. A végén azonban kiderül, hogy Diego oltotta ki növendékei életét. A szimpla krimialapötletből ellenben viszo- lyogtató pszichodráma lesz. Maria hosszú évek óta bálványozta Diegot, aki sebesülése óta már nem lép a küzdőtérre. A nyomozás közben az ügyvédnő eljut a férfihoz. Feltárul a titok: a matadorok királya olyan hatást gyakorolt rá, hogy a gyilkolás neki is szenvedélyévé vált. Megölte szeretőit, mint Diego; egyesülés közben nyakszirten döfte őket kalaptűjével. (A film elején van egy pár perces jelenet, amelyben a bika ingerlésének jelenetei rákopírozódnak egy szerelmi előjáték képeire, majd az állat kivégzése a férfi leszúrására. Akkor még nem ismetjük a nőt, aki viharos orgazmusát a már halott férfi öléből nyeri). A mű s a nyomozás Maria és Diego pusztulásával végződik: szeretkezés közben a nő megöli kedvesét, ő pedig szájába veszi az előkészített revolver csövét... — Még sohasem láttam őket ilyen boldognak! — mondja a későn érkező Angel megpillantva a vérbefagyott, egymást ölelő tetemeket. Almodovar szerelem és halál évezredes toposzát dolgozza fel újra. A filmben nemcsak a direkt jelenetek erotikájára épít, hanem úgy tűnik nála, mintha a bikaviadal mint műfaj is hordozna szexuális jelentéstartalmakat. Ezt a képzetet nagyban erősíti a fentebb említett képsor, ahol Maria maga válik matadorrá... A mű teijengős cselekményvezetése, melodramatikus felhangjai ellenére felkavaró mozi. (Bizonyára Freud sem nézné megindultság nélkül...) Luis Fernandez kamerája előtt indulatok és vágyak parázsla- nak, az érzékiség vibrálása, a bujaság fanatizmusa, az öldöklés mámora, a perverzitás kéje és gyönyöre a borzongató végzet hatalmává sűrűsödik. Az 1949-es születésű, Felix- és immár Cesar-díjas Almodovar sem beszél másról, mint évszázadok jelentős művészei. Eros és Thanatos örök egymásra utaltságát emlegeti. Vásznán a véres egzaltáció, a fülledt deviancia percekre képes katartikussá nemesedni. És ez nem kevés. Könyvespolc Anne Mc Caffrey: Pegazus nyergében Horpácsi Sándor Néhai, idős kollegám mesélte, hogy az anti-antivilágban a könyvkiadók ládaszámra küldték a könyvet a vidéki újságoknak. Természetesen Nick Cáriért is. Ennek az volt az „ára”, hogy a lapok néhány sorban írtak a termésről, azaz reklámozták. Dicséretes szokás, amit érdemes lenne felújítani, mert ma már, az irodalmi, a tudományos folyóiratok se kapnak recenzens példányt. Vegye meg a szerző, ha írni akar róla. Márpedig a szerző is szegény ember... Ez lehetne akár magánügy is, holott nem az. Napilapjainkból kiszorult a könyvkritika. A kortárs irodalomé is, de főleg a bevezetőben említett könnyed, szórakoztató könyveké. Magyarán pontosan annak a könyvmasszának nincs kritikája, amit a legtöbben vásárolnak, mert úton-útfélen ebbe botlunk bele. Mintha le is néznénk ezeket a műfajokat, a krimit, lektűrt, bestsellert, sci- fit, pedig ez utóbbit Trethon Judit, Anne Mc Caffrey Pegazus nyergében című regényének fordítója is ajánlja, reklámozza a tévében. Bevallom eddig nem tudott meggyőzni, sose vettem ( mert nem telt rá) sci-fit. Annyi adósságom van még Horati- ustól Thomas Maimig, amit még nem olvastam el, vagy elégszer, hogy sajnálom a sci- fire az időt. De most ott találtam ezt ákönyvet a karácsonyfa alatt, s ha már ott volt, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Igaz, kicsit becsapott a cím, mert mást ad, mint amíg ígér. Nos, egyáltalán nem irodalomról, magas művészetről szól a cselekményes, fordulatos regény, hanem a parafe- noménekről, s egyáltalán a pa- rajelenségről. Okos emberek majd megfejtik, hogy miért éppen a tudományok századának a végén jött a divatba, nőtt meg a mohó kíváncsiság, eme jellegében inkább romantikusnak nevezhető témák iránt, hiszen ezeket korábban az egyházak is óvatosan kezelték, a tudomány meg kifejezetten periférikusnak tekintette. Volt is valami igazuk, hiszen maga a látható, tapintható valóság is éppen elég titkot rejt, kutatni- valót ad. Bepillantani a jövőbe? A tudomány előrejelzései vigasztalanok, fenyegetőek. Mit tehet ezekhez a jós, a horoszkópkészítő? Megcélozza az esetlegeset, a véletlent. Sokakat szórakoztat ez, még több embert felcsigáz, izgalomba hoz. Engem személy szerint nem így foglalkoztat a jövő, nem fizetnék például egy jósnőnek, hogy mondja meg meddig élek. De hogy Anne Mc Caffrey könyvéről is essék szó egy mondattal jellemezném: jellegzetesen amerikai termék. Egy autóbaleset révén Henry Darrow, a csillagjós olyan tudás birtokába jut, amelynek révén hatalmas üzletet, sőt iparágat indíthat be. Összegyűjti, megszervezi a parafe- noméneket, hogy szolgálataikat — jó pénzért — a társadalom rendelkezésére bocsássa. Erről szól a regény maga: a közdelemről, ahogyan kiépült a központ, ahogyan elfogadtatják a törvényhozással, s magával a társadalommal, amely idegenkedik, fél tőlük. A végén persze — hollywoodi recept szerint — minden jóra fordul, a világból lassan kiiktatható a rossz, a meglepetés, a baj. No, nem mind, mert nem minden parafenomén (a regényben Tehetség) egyszersmind jó, azaz etikus ember, a Jó szolgálatában működik. De ez már a sci-fi szakma fogása: a figurák ugyan sablonosak, papírmasé ízűek, de állandó mozgásban vannak, azaz az élénken mozgatott cselekmény pótolja az emberábrázolást. Durvábban fogalmazva: a sci-fi nem bekapcsol, hanem kikapcsol. Figyelmünket eltereli a valóságtól, a fantázia világába emeli. Nem tiszta víz, de a szomjat ez is oltja, mint a Cocacola, ilyen, olyan szénsavval dúsított pancsok. Feledhető, felejthető, hisz tucatáru. (Édesvíz K., Budapest, 1993). ÚJ FILM: Félelembe zárva (The Fear inside). Március 3* árt volt a 97 perces színes amerikai pszichotriller magyarországi vidéki premierje. A főszerepekben: Christine Lahti (képűnkön), Dylan McDermott, Jennifer Rubin. Rendezte: Leon Ishaso Flamex felvétel .. „ Äl
