Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-02 / 51. szám

1994. március 2., szerda HATTER Közös legelő magánkézben Nem voltak résen, ezért könnyen lehet, nem lesz, ahol legeljen a jószág Ibrány (KM - GB) — Ma­gánkézbe jutott a korábban közösen használt legelő az Ibrányhoz tartozó Nagyta­nyán. Az ott lakó emberek­nek — zömében nyugdíjasok és munkanélküliek — jósze­rével egyetlen jövedelemfor­rása a tejtermelés. így aztán a számukra „végzetes” kár­pótlási licit után, most két­ségbeesetten próbálnának valamit tenni, hogy tehenei­ket mégis csak legyen hová kihajtani Szent-György nap­ján. Nagytanyára Ibrányból vezet ki az öt-hat kilométer hosszú kövesút. A parányi falunak is beillő település végén az utol­só előtti ház a Gubik családé. — Leszázalékolt állatte­nyésztési dolgozói vagyunk annak a telepnek — int át a túloldalra, az egykori téesz te­lepre Gubik Jánosné, miköz­ben férjével együtt a házukba invitál. — Három, négy éve még mind a ketten ott dolgoz­tunk. Mintatelep volt az. Ezer birkát és legalább száz bikát tartott ott a tsz még legutóbb is. Most meg lehet nézni mivé lett. Nincs munkahely Két hónap híján 26 évig dol­goztak Gubikék a szövetkezet­ben, jártak át minden áldott nap az út túloldalán lévő mun­kahelyükre, a többi nagyta­nyasival együtt. Ennek fejében jutottak most októberben 2,2 hektár részarány-földtulajdon­hoz. Az ám, de a jószágnak le­gelő is kell. Az ugyanis semmi mással nem pótolható. Sem Gubikéknak, sem annak a má­sik tíz családnak, akiknél még eddig naponta tejet, s pénzt ad Nagytanyán az a huszonhét tehénke. — A tanya mellett, itt a szomszédban lévő 20 hektár legelő mindig közös haszná­latban volt — folytatja a be­szédesebb Gubikné —, a téesz tulajdonképpen ingyen ideadta az itteni embereknek. Annyit hallván arról, hogy mennyire segítik majd az állattartókat, nyugodtak voltunk a legelő fe­lől. Aztán egyszer csak híre ment, hogy az egyik ibrányi Lehet, hogy ez csak tavalyi emlék? ember kilicitálta egy kótaji juhásznak majdnem az egé­szet. Nekünk itt lakóknak most nem maradt semmi. Az­az még van vagy 6 hektár, de sajnos lesz még egy árverés is. Az igaz, hogy az ibrányi pol­gármesteri hivatalban ki volt függesztve, hogy a kárpótlási földalapban van és licitre kerül ez a terület is, de hát mi nem igen járunk be Ibrányba. A tanácsi rendszerben még két tanácstagot is delegált Nagytanya a nagyközség ve­zetésébe, de az önkormányzati választásoknál végül egy „na­gyon rendes” ibrányira adták a voksukat. Ennek az lett a kö­vetkezménye, mondják most a tanyán lakók, hogy az eltelt három év alatt igazából nem kaptak tájékoztatás a közös dolgokról. Úgy érzik, mintha egy kicsit elfeledkeztek volna róluk. Közöslegelő-álom Ibrányban, a most már város­házának nevezhető polgár- mesteri hivatalban Csongrádi Zoltánná jegyző úgyszólván mindent tud már a nagytanyai tehéntartók gondjáról: — Felmerülhet a kérdés, hogy a régi községi legelőket miért nem szereztük meg. Az önkormányzatoknak azonban a törvények nem adtak erre lehetőséget. Amikor a kárpót­lás elindult, arról sem volt szó, hogy kárpótlási jegyet vehet az önkormányzat, amivel eset­leg így visszaszerezhetné eze­ket az eredetileg a közösség tulajdonában lévő legelőket. Ma már okosabbak vagyunk mindannyian, s tudjuk, hogy lehet vennünk kárpótlási je­gyet. így, most már jogos az a felvetés, hogy a település mel­lett lévő megmaradt legelő­darabra az önkormányzat lici­tálhatna. De az is igaz, hogy ezeket az embereket korábban is tájékoztattuk, hogy a rész­aránytulajdonaikból, vagy ép­pen a kárpótlási jegyeikből ve­gyenek legelőt. Itt bent a falu­ban a legelők szinte mind ib­rányi állattartók tulajdonába kerültek. Magad uram... Ezek szerint élelmesebbek, vagy inkább tájékozottabbak voltak az Ibrányban bentla­kók? — merül fel a kérdés az állattartók problémája nyomá­ba eredő krónikásban. — Nem is így fogalmaznék, mert a kérdéses licit előtt vala­mennyi tanyasi gazdával be­szélt az alpolgármester. Fel­hívta a figyelmet, hogy licitál­ni kell, mert egy idegen is elvi­heti akár az egész legelőt. Ne­hezen látják be az emberek, de tény: egyre inkább abba a helyzetbe kerülünk mindany- nyian, hogy a sorsunkat más­képp, magunknak kell alakíta­Harasztosi Pál felvétele nunk. Nem várhatunk arra, hogy majd más megoldja helyettünk a gondokat. Bár is­merve ezeknek az embereknek a nehezebb helyzetét, csak azt mondhatom, egy kicsit ma-, guknak is áldozni kell azért, hogy a jövőjük biztosítva le­gyen. Ennek ellenére nem tar­tom kizártnak — bár ez a kép­viselő-testület döntésétől függ —, hogy az önkormányzat megkeresi annak a módját, hogy ezt a maradék hat hektár legelőterületet megszerezze a sörön következő árverésen. A nagytanyasiak egyelőre még egy másik megoldási va­riációról tudnak. Tanácsként kapták, s annak alapján pró­bálják most megszervezni, hogy a hat hektár maradék le­gelő kikiáltási árát képező 53 aranykoronányi kárpótlási je­gyet maguk vennék meg, s az­zal szállnának be a licitbe. Ha szerencséjük van, s idegen nem veri fel az árat, aranyko­ronánként akár 500 forintért is övék lehet a terijlet. Akkor viszont csak ezer forintot kel­lene áldozni egy tehén után. — Ez még nem lenne sok— mondják Gubikék. — Csak az a baj, hogy nekünk már na­gyon nehéz belejönni ezekbe a bonyolult kárpótlási, árverezé­si szabályokba. Az az igazság, megszoktuk, hogy mindig helyettünk in­tézkedett valaki. A ködlovasok éjszakája. Csillámló ezüst a part, gyöngyuszály-fényét vontatja maga után a Hold. Ezüstös haldoklás. A holdud­varban társzekerek, gőzölgő paripák. A felhő szorítja. El­nyelő mozdulataibanfuldokol még sokáig ló, lovas és a társzekerek. Csobban a víz. Kocsi hull a folyóba. Kivárja türelemmel, ahogy a víz zubog, elnyelődik minden, hogy onnan majd kiszabadulhasson. Es kisza­badul. Mégis. Jön a hegyről. Meglódult lépteit fékezni sem tudja, hogy legalább lekefélje a pil­lanat poros angyalait. De homályt keres. A házak ab­lakai bevillámlanak az éjsza­kába. Most jó lenne hanyatt dőlni a fűbe, a perjék, csen- keszek, gyujtoványfűvek kö­zé, és szívni a fodormenta il­latát. Valahogy elfeledni a szikéket, a mindent elnyelő sárgulást, s ami a léptekben emlékezteti rá. Végre a tér. Helótaként megcsókolná a pillanat láb­nyomát, hogy mégis nézheti a felhők bekebelezte Hold át­tetszőfényét. Játszani a kira­kókockákkal, amíg eldőlnek. Elzárni fiókja mélyére a bű­vös pentatón hangsorokat, és vizelni minden szabályra, mely ront, vagy magasztal. Élni. Az ujjongás nehéz, nem húszast. Valami aprót. Drá­gább a párizsi. Es minden más. Az élethosszabbítás is. Mint akit nem lejmoltak le eléggé, szintetikus anyagok, vásznak között, az anyag Út az éjszakában jön magától. Urémiától gyöt­rődve csak néha enged kipat­tanni. Mögötte mindig ott a zátony. Valami nincs a téren. To­vább kell menni, keresni. A zátony kicsi, csak egyedül fér el a fékpadon, földhöz szíja- zott reménnyel, hogy nem az ég viszi el. Az infúzió lassan csöpögő elixirjeit' bevilágít­ják a kontroli-lámpák, a mo­nitorok lüktetését nem láthat­ja. De hallja a csipogást, ahogy a gépek végzik el helyette azt, amit neki kel­lene. A képtelenséget. Jó lenne beleszagolni a dűlőútak sárga pitypangjai­ba, a virágzó bodzatányérok illatában repülni el. Itt a lejmolós. Csak egy szétszakadt tárházában, a limlommá váló harmóniá­ban. Mi dolga a földdel? Ide­geket feszítő görcsök rán­gatják felé. Mi dolga a tér­rel? Fáival együtt esendően terpeszkedik. A tér befogad, nem kérdezi ki vagy, ki vol­tál, ki szeretnél lenni. Mi dol­ga az emberekkel? Nem tölt­hető ki az, mi fölötte lebeg. Kevés a nyelvi képzelőerő, a megnyilatkozás. A gondolatok sugaras csil­lagcsapata harácsol benne. Mi dolga a szerelemmel? Most egyszerre mindenbe szerelmes. Száradó szájjal a vízimádók szavait mormolná leginkább. A széttört álmok, a sugarakba besüppedő láb­nyomok, melyek nem az égbe visznek. Csak ki ebből a for­gó,ketyegő időből. Égett szagot érez. A meg­pörkölt disznót látja, ahogy a szalma lángja viszi a lelkét fel az égig. Mert neki van lel­ke, röfögő lelke van, még ha a test visítja is ki azt, ami fáj nagyon... A meglódult léptek tovább csüngetik lefelé. Egyre sza­bálytalanabbak. A hegy nem tud mást. Aki ide feljött, le is megy egyszer, mielőtt végső magasságába indulna el. In­nen csak lefelé van, a gépek vértisztító áramába való me­nekülés, ha újra fel akar jön­ni. Gyerekek térnek ki. Ku­tyák szaglásszák körül. Ta­lán dögszaga van, azért vizs­latják hosszasan. Talán le is vizelnék, akár egy fát. A perc le akar járni. Vagy elég egy pillanatnyi heccre, hogy megdob­ja e tétova keringést? Jó a hecc, áthidalja a zűrzavart, elhiteti a rendét, s a csikorgó csontok között ahogy súrlód- nak a molekulák, őszi dal zendül hárfahúrokon és szín­telen virággal szórja be a sötét égboltozatot. Tavasz a földeken Nábrádi Lajos Ó riási költségre kell számítani azoknak, akik idén növényt vagy gyümölcsöt termeszte­nek. Márciustól ismét emelték a benzin árát, a víz­díjak magasra szökéséről hetekkel ezelőtt beszámol­tunk lapunkban. Gazdasági szaklapokban olvashattuk, hogy a földeken — a sza­bolcsi homokon is — a felére csökkent a műtrágya felhasználása. Természete­sen a magas árak miatt. Szakemberek megbízható információi szerint a vegy­szerek, permetszerek ára a közeli hetekben, hónapok­ban 25-30 százalékkal is növekedhet. A ráfordítás költségei az égbe szöknek, ugyanakkor a termelői, il­letve a felvásárlási árak „földszintiek” maradnak. A Számadás című szak­lapban olvashattuk: egy szatmári új gazda öt hektár földjét harmincezer forin­tért szántották fel és boro- nálták el. A múlt ősszel. A tavaszi szántás csak drá­gább lehet. A forint leg­utóbbi leértékelése érzéke­nyen érintette azokat a ve­gyigyárakat, amelyek kül­földről hozzák be az alapa­nyagukat. Minden össze­függ mindennel. S a föl­deken gazdálkodók joggal panaszolják: őket majdnem minden pénzügyi intézkedés kedvezőtlenül érinti. S a piacon a túlkínálat miatt legfeljebb pár fillérrel ad­hatják drágábban termé­keiket. Ördögi kör. Ezért is maradt parlagon megyénk­ben tavaly több tízezer hek­tárnyi föld. Jónak tűnő, némileg biz­tató hírekkel is szolgálha­tunk. A kormány a tavalyi­nál jóval több támogatást ad a gazdálkodóknak. A Nyíregyházi Konzervgyár jogutódjaként működő kft. idén nagy mennyiségben vesz át a termelőktől alapa­nyagot. A traktorakciók után versenyhelyzet alakul­hat ki a szántást vállalók között, a szántási, betaka­rítási díjak csökkenhetnek is. A permetezések idejének optimális megválasztásá­val permetszer takarítható meg. Az ügyes gazdák tal­pon maradnak. S reméljük: a tavasz végén, a nyár ele­jén a tavalyinál kevesebb lesz a parlagföld megyénk­ben. Készül az ebéd Tiszabercelen a szakmunkásképzőben Elek Emil felvétele Kommentár ■ Visszaállíthatatlan Balogh József Á llítsák vissza a halál- büntetést — jelent meg az utóbbi napok­ban többször is lapunk ha­sábjain is. Tulajdonképpen több mint természetes, hogy nagy bűncselekmények ide­jén, mindenkit megrázó csa­ládirtások után elgondolko­dik az ember: rendjén van-e hogy eltörölték, vajon nem lenne-e nagyobb visszatartó hatása, ha kötéllelfenyeget­né a jog és nem a szabadulás reményével kecsegtetné az elkövetőt. Magam is azt tartanám igazságosabbnak, ha a gyilkosok életükkel fizetné­nek az általuk kioltott éle­tért, ám a büntetés visszaál­líthatatlan. A napokban ol­vastam egy interjút, amely Kabódi Csaba egyetemi ad­junktussal készült, aki meg is indokolta, miért. . Azt mondta: Magyaror­szágon az Alkotmánybíró­ság hatáipzata törölte el a halálbüntetést, az Alkot­mánybíróság határozatai ellen pedig fellebbezésnek helye nincs. Sőt. A testület a saját határozatait sem vizs­gálhatja felül. Egyik dön­tése szerint pedig olyan tárgyról, amely alkotmány- módosítással érne fel, tilos népszavazást tartani. A döntést tehát alaposan kör- bebástyázták. Ha a parlament mégis kiküszöbölné valahogy az alkotmányellenességet és visszaállítaná a halálbün­tetést— mondta a jogtudós —, akkor egyrészről szem­bekerülne azzal, hogy a ma­gyar kormány az emberi jo­gi konvenciót a hatodik jegyzőkönyvvel kiegészítve fogadta el, amely tiltja a halálbüntetés alkalmazá­sát. Másrészről akkor az Alkotmánybíróság azon az alapon mondhatná ki az al­kotmányellenességet, hogy az ellenkezik a vállalt nem­zetközi kötelezettségekkel. Az aláírt egyezményt egyébként öt évig nem lehet felmondani. Vagyis a halál- büntetés gyakorlatilag visz- szaállíthatatlan Magyaror­szágon. A törvény még a rend­szerváltoztatás előtt szüle­tett. A parlament egyértel­műen az Európába tartást akarta vele deklarálni, s egyelőre ez a vége. Hogy mi lesz, ha letelik az öt év, nem tudni. De tény: az emberi jogok deklarációját aláíró országok közül 130, vagyis a többség a szándéknyilat­kozat aláírása ellenére is alkalmazza a halálbünte­tést. A­I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom