Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-12 / 60. szám

1994. március 12.

Három folyó ölelésében laknak

Szondi Erika

A Szamos folyó jobb partján a torkolathoz közel található az alig nyolcszáz lakosú kis szatmári település. A legrégibb idők óta lakott ez a vidék. íratlan emlékek bizonyítják, hogy a Szamos, Túr, Tisza élő és holt vizeivel körülvett kiemelkedő tereprészeken biztonságos helyeket találtak az erre járók telepeik kialakításához, védelmet a folyók, mocsarak, megélhetést az erdők, vizek, később a vízpart jó földnek művelése adott.

Nem túl régen még hatalmas gulya legelt az Öcsi földön kora tavasztól késő őszig. A gazdák kéthetente megnézték őket, sót vittek nekik. S csodák csodája a behajtás idején minden szarvasmarha megtalálta azt a kaput, ahol haza kellett mennie. A dús legelőre hajtották ki nap mint nap a fejőstehenet, hogy estére dagadó tőggyel hazatérve friss tejet fejhessenek a családnak. Volt mit vinni a csarnokba is, és a tejpénzből tisztesen megéltek az emberek. Nem így az utóbbi néhány esztendőben. Néha már 2-3 hónapig sem fizették ki a tej amúgy is nevetségesen alacsony árát. A gazdák türelmesen vártak egy darabig, aztán lassanként kiürültek az

A SZERZŐ FELVÉTELE

istállók. A valamikori 400- 500 tehenet számláló csordából mára még a fele sem maradt meg.

— Nem nézhetjük tétlenül tovább ezt a szomorú helyzetet — mondja Nagy László polgármester. — Elhatároztuk, tejfeldolgozó üzemet építünk, ami a napi háztartásban szükséges tejet, túrót, tejfölt előállíthatjuk. Pályázatok útján szeretnénk előteremteni a 18 milliós beruházás nagy részét. A tervek szerint nyár közepére elkészül az üzem, munkát adva 12 munkanélkülinek. A

környező területeken felvásárolt tejet is képes lesz feldolgozni, napi 4—6000 literes kapacitásával.

A gyümölcstermesztés hagyománya is hosszú múltra tekint vissza. Az ártéri területeken termett a híres dió, a kormos alma és a nemtudom szilva. A dióbél kelendő cikk volt a távoli nagyvárosi piacokon is, a kormos alma akkor volt a legfinomabb, amikor megcsípte az első fagy az ág hegyén.

A nemtudom szilvából készített pálinka ízét aki egyszer

is kóstolta, soha nem felejti el. Aranyló sárga színét, zamatát a Noszó zsíros földjének köszönhette. A panyolai szilvapálinka tiszta és erős. Akárcsak a panyolai ember.

Ezzel a termékkel is tervei vannak a polgármester úrnak. — Az elterjedt kifejezés: szatmári szilva szerintem helytelen. Nevesíteni kell, hogy valóban fennmaradjon termelőjének neve, származása. Ha van kecskeméti barack, miért ne lehetne panyolai szilva címkével ellátott pálinka is. Régóta tervezzük egy palackozó üzem építését, ahol az itt termett jóféle pálinkát üvegekbe töltenénk. Biztos vagyok benne, hogy országos, de akár világhírre is szert tehetne kis falunk e termékével.

A szilvábó’ azonban nemcsak jó pálinka fő, de lekvárként és aszalva is kiváló csemege. Valamikor egyetlen csa Iádnál sem múlhatott el nyár aszalás, ősz pedig lek\ főzés nélkül. Az aszalás gyománya újra feléled.

ha- Modem aszalóberendezés is épült már a faluban.

Ha egy gyermek úgy nő fel, hogy nem ismeri az aszaltszilva ízét és a belőle készített habart ételt, nagyon sokat veszít. A lekvárfőzés is a gyermekek számára volt igazi mulatság. Reggeltől estig, estétől reggelig kavarták a szilvát hatalmas üstökben, és amikor félfővésében volt, jöhettek a lurkók kistányérokkal ciberét enni.

Ma már mindez lassan történelem. A nagy szilvást kivágták, csak egy-egy portán találhatók még meg a régi fák.

— Azt hiszem ebben is lesz változás hamarosan. — folytatja a beszélgetést Nagy László. — Több gazdától hallottam,

hogy visszakapott földjén újra szilvást szeretne telepíteni. Azt írtam korábban, erős ember a panyolai. Testi és lelki értelemben is igaz ez az állítás. A kemény mezőgazdasági munkához komoly fizikai erő kell, de a! lelki erő talán még fontosabb a nehézségek átvészelésében. Valóban hatalmas lelkierő kellett ahhoz, agy az itt lakó a nes árvízkor vé-' gignézett, hogy pünkösd tiszteletére sütött kenyerét a víz; veti ki a kemencéből, hogy. végignézze miként pusztítja el' két keze munkáját az ár. Tóvég, Mezővég, Szamosvég, Csonkavég utcáinak lakói sokat láttak, sokat tapasztaltak.

A romokból a hetvenes, években újjáépült a falu. Az' utóbbi négy évben gáz és tele-! fon vezetékkel, új utakkal gazdagodott.

A politikai fordulatok, a tér-; mészeti katasztrófák a megélhetési nehézségek ellenére,; bár lélekszáma csökkent, ám nem veszett el ez a település, ....

Megtartotta lakóinak hite, tenniakarása, embersége. S a három folyó kitartóan öleli körbe a tisztaság és az örökkévalóság szimbólumaként.

V a r6;$ á g u n <3ize I le é p fc>

n

Szabadság és szerelem az élet

Nagy István Attila

etőfi Sándor 1847. január elsején szabályosan felkiált, s mintha a maga számára is fölfedezés lenne, úgy. szakad ki belőle a néhány sor: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.”

Szabadság nélküli szerelem? Csak a társadalmi viszonyok által nem korlátozott, gúzsba nem kötött ember képes átélni a szerelem gazdag érzésvilágát. Másfelől a szerelmi szabadság, ami ugyan következménye az előbbinek, mégis sokkal nagyobb mozgástérrel rendelkezik, hiszen végső fokon az egyéni cselekvések tághatárú közegében zajlik, adhatja meg a szabad ember számára azt a pluszt, ami nélkül az úgynevezett személyes szabadsága nem lehet teljes.

Ancsel Éva: „A szerelemnek mint humánus képességnek és szükségletnek, mint történelmileg kiküzdött, sajátosan emberi örömforrásnak még csak nagyon rövid története, néhány ezer éves múltja van. S akárcsak az emberi nem képességeinek mindegyike, ez sem vált, nem válhatott még minden ember birtokává. Ezt is a jövőben kell még tömegméretekben elsajátítanunk, ha társadalmi akadályait eltávolí- tottuk.

Amit ma a szerelemről tudunk, az pedig nem immanens, elvont lényege, mert ilyen nincs, hanem meghatározott történelmi-társadalmi viszonyok alapján kialakult terr mészete: ahogyan a nem teljes emberi élet körülményei között megnyilatkozott, nagyon sokféle korláttól körülvéve. „Odakint” és „idebent” emelkedő korlátokról egyaránt.

Ebből aztán az következik, hogy a szerelem napjainkban csaknem az egyetlen olyan „cselekvési” forma, amelyben az ember önmaga megfogalmazásában a legmesszebbre juthat. Leegyszerűsítve: szeretni nem muszáj senkit, az érzést nem lehet kötelezően előírni. Agyba lehet bújni nélküle, a testet be lehet csapni, de az érzést nemigen. Mennyi baj, tragédia forrása volt már, hogy mást mondott az ész és mást suttogott az érzés! Csakhogy nincsen testetlen érzés. Először fizikai mivoltában szólít meg bennünket a másik, még akkor is, ha ez csupán egyetlen pillanat és nem tudatosult felismerés. Megmozdítja a képzeletünket, kiváncsiak leszünk az emberre, a személyiségére, a hangjára, az őszinte gesztusaira. A tudatunkban régóta, folyamatosan él valamilyen határozott elképzelés arról, hogy milyennek kell lennie annak, aki megragadja a képzeletünket. „Rég álomhős vagy éjjelemben” — tör ki a vallomás Tatjánából Anyeginhez írott levelében. Az ő lelkében az Anyeginnel való legelső találkozás „beazonosította” az érzést: ez a szerelem.

A valóságban azért sokkal bonyolultabb a dolog. De csak akkor, ha egyáltalán megvan az emberben a vágy megismerni a szerelemben a partnert

és önmagát is. Persze ez egyáltalán nem veszélytelen. Feltételezi, hogy az ember valamelyest képes kilépni önmagából. De mit jelent ez? Azt, hogy átkerülünk egy másik ember vonzáskörébe, s közben megfeledkezünk arról, korábban velünk kezdődött a világ. Eredendő magányunkat egy másik ember magányába oltjuk, s ezáltal mindkettő megszűnik. Szép, szép. De nem csupán a költészet visszfénye csupán, a valósághoz pedig nincsen köze? Éterien tiszta, elvont, eszményi. A hétköznapokban élve vajmi kevés lehetőségünk van arra, hogy felemelkedjünk a költészet tiszta világába. Elvonja figyelmünket, energiánkat a munka, a család, a hivatal, megaláznak az élet kicsinyes harcai. Elhomályosul a kedvesünk arca, s a mienk is ráncokba gyúródik.

Azt mondjuk, hogy nem kellenek az álmatlan éjszakák, nem hiányzik a gyomorremegés, a nyugtalan várakozás. Ma már fárasztana a lázas készülődés, a lassú séta a parkban, idegesítene a markolászó tenyér, az állandó éjszakai hozzábújás, a kisajátítás megannyi önző mozdulata. Elmúlt, vége van. Vagy cinikus félmosollyal: egy gonddal kevesebb.

Pedig hihetnénk Juhász Gyulának, aki élete végéig nem tudott megválni a nagy szerelem igézetétől: „Ne hidd, szívem, hogy ez hiába volt / És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! / Mert benne élsz te minden félrecsúszott / Nyakkendőmben és elvétett szavamban”. Csak hiányzik belőlünk a bátorság, a szembenézés komolysága és méltósága azt mondani: itt dobog a mellkasomban ma is a régi emlék. Ehelyett szidjuk a fiatalokat, jó esetben nem értjük meg őket. S azt mondjuk: erkölcstelen a mai világ, önző és felszínes, nem ismeri aZ érzelmeket. Ahelyett, hogy megtanítanánk őket felismerni az értékeset és a talmit, elkerülni a csapdákat, amelyek rájuk még jobban leselkednek, mint ránk akkoriban.

Nem tudjuk, de a lelkünk mélyén irigykedünk rájuk, mert fiatalok, szabadabbak, s könnyebben megkapják, amire mi sokáig csak sóvárogva gondoltunk. ,férges kicsi öregurak” lettünk, hiába mondogatjuk, mégsem tudtuk magunkban eltemetni a vágyat, s ezért most a fiatalokra haragszunk.

— Végre vége van egy több évig tartó kapcsolatomnak — mondja a telefonba a hölgy —, azt sajnálom, hogy nem előbb történt. Most tudom igazán, hogy nem én voltam, akinek a teste belevetette magát a hosz- szú szeretkezésekbe. Felkavart minden találkozás, már előtte remegett a gyomrom, s nem törődtem semmi mással, csak azzal, hogy az övé lehessek. Telték az évek, s egyre inkább azt kellett tapasztalnom, hogy nem érdekelte más, csak az, hogy hetenként egyszer velem lehessen. Nem értett meg igazán. Mióta vége, tudom, hogy nem én voltam vele, hanem valaki más, mert az én világomnak csak kicsi része a szex. Fontosabbnak tartóm a tartalmas, a másikra teljes lélekkel odafigyelő társas viszonyokat. A test és a lélek együttes harmóniáját. Huszonötéves vagyok.

A titkámőképző-tanfólyam szervezőjét arról faggattam, hogy él-e még az a korábbi gyakorlat, hogy a főnök igénybe vette a titkárnő egyéb szolgálatait is, nem csak a gépelést. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy ma a leendő munkáltatók számára ugyan nagyon fontosak a hölgyek testi adottságai, de viszonyt nem akarnak létesíteni velük. A gépírókisasszonyok vagy titkárnők nem abba a kasztba tartoznak, mint a főnök. A vezető nem engedheti meg magának, hogy ne a vele azonos társadalmi rétegbe tartozóval kezdjen kapcsolatot. Újfajta kasztosodás ez, ami persze nyomokban ezelőtt is fellelhető volt.

Napjainkban annak lehetünk tanúi, hogy a felébredő szerelem már eleve ott nyújtogatja pici ágacskáit, ahol kell. Már nem nagyön szükséges a szülők válogató figyelme, amely eldönti, hogy a nagykorú gyermek kit válasszon majd, ezt megteszik maguk a fiatalok. Senki se ellensége magának, lehet az önigazolás egyik forrása, másrészt a vagyon, az életkörülmények eleve kijelölik a fiatalok mozgási lehetőségeit. S mindenki onnan választ, ahol él.

De az érzéseknek ugyanúgy megvan a maguk története, élete, sorsa, mint bármi másnak. A lázas szavak megkopnak, kihűlnek. Megváltozik az ember. A szív nem ugyanazt a ritmust dobogja, s ami igaz volt valamikor, mára már semmivé lett. Át kell értékelni, alakítani a korábbi kapcsolatot. S mit tegyen, akinek a csönd dermeszti a szívét, aki-1 ben végtelen szomjúság él a szeretet után, de már nem képes megölelni azt, akinek a vágyát adta, akihez álmodozó éjszakákon odabújt, s azt suttogta: vigyázz rám, kérlek!

S mi a helyzet a szabadsággal? Petőfi ldvánságának másik felével? A szabadság története minden bizonnyal egy idős az emberiség történetével. Gazdagodása párhuzamos a világ megismerésének fejlődésével: minél többet értünk meg abból, ami kívül és belül zajlik, annál szabadabbak vagyunk.

Az első pillantásra tetszetős az elmélet: van benne költői lendület. Csakhogy világmegismerő gesztusaink személyi-! ségünk foglyai. Érdekeltek va-; gyünk az eredményben, ezért, nem biztos, hogy tárgyija-; gosan tudjuk megítélni a fel-, táruló ismereteket is. Nem vagyunk tehát szabadok.

Amikor párt választunk magunknak, ugyanezeket a csapdákat próbáljuk átugrani. Azt szeretnénk, hogy sikerüljön, ezért nagyon gyakran elhitetjük magunkkal: megtörtént. Pedig dehogy. S akkor még nem is beszéltünk arról,. hogy párkapcsolataink kiala-; kításában nem pusztán az. eszünkkel döntünk.

Az elhatározásainkba bele- < játszanak az ösztönök is, a! vonzódások, a testi kényszerek, amelyek azonban titokzatos módon átszűrődnek rajtunk, egész lényünkön, és igazolják a döntéseinket. Nincsen más, csak akit kiválasztottunk. Akivel szabadság és szerelem az élét.

Ä ‘K§(et-94aßyarorsz0ß Hétvégi meíícKlete \ Q