Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-05 / 30. szám
1994. február 5, Új sztárok a színházban Verebes mindenkivel találkozott • Zeneszó a nagyszínpadon • Felkavaró élmények Szabó Tünde a Tangóban Nagy István Attila Könnyen ( Ál. lehet, hogy Y*'^V^£>/ erőszakolt\ J nak tűnik a párhuzam: félidejéhez érkezett a Móricz Zsigmond Színház ’93-’94-es évada. Szünet ugyan nincs, mégsem haszontalan visszaemlékezni a mögöttünk lévő bemutatókra. A színház világában természetes, hogy sikerek és kudarcok követik egymást. Még akkor is, ha egyetlen művész sem úgy kezd vállalt feladatának a megoldásához, hogy nagyot bukjon. Mindenki sikeres szeretne lenni. Az évad Verebes István bemutatkozásával kezdődött. Azzal, hogy színházunk fennállása óta először a direktor a nyakába vette a várost és a megyét, mindenkivel találkozott, akinek csak köze lehet a színházhoz. Mindent megtett azért, hogy az évad sikeres legyen, a színház újra az érdeklődés reflektorfényébe kerüljön. Nem cserélte le a társulatot, hanem — nagyon szimpatikusán — azt mondta: az itteni színészekből kell sztárokat csinálni. Szerencsére szervező lendülete később sem lanyhult. Az ő aktivitásának, hitének köszönhető, hogy ismét megkezdődhetett egy sajátos közös gondolkodás, amelyben a város minden polgára részt vehet. A havonkénti Művészkörök fokozatosan kialakuló törzsközönsége biztatás lehet a jövőre is. Verebes István első nyíregyházi rendezésében felvonultatott mindenkit és mindent, ami az átütő sikerhez szükséges. Az Othello koreográfiáját Ke- veházi Gábor készítette, a zenei kíséretet a Szabolcsi Szimfonikusok néhány tagja szolgáltatta. A színház megnövelt terét a T.I.V.I. Stúdió varázsolta még nagyobbá. Ünnepélyes volt a színház, s nemcsak azért, mert a nyitó előadásnak örülhetett a közönség, hanem ezt árasztotta magából a színpadkép is. Miért, hogy mégsem lehetett örülni a bemutató előadásnak? Talán azért, mert a műfajkeveredés oly mértékű volt, hogy egyik elem kioltotta a másikat. A balettbetétek visz- szafogták a tragédia lendületét, megtörték gondolati ívét. A nyíregyházi Othello — Safranek Károly alakításában —, nem volt igazán meggyőző. Visszafogott volt, de nem is közvetítette azokat az érzelmi hullámzásokat, amelyek Othello lelkében partot nem érően támadtak. A kisvárdai vár ódon falai között került először színre nyáron O. Hirson — Schwarz közös munkája, a Pippin. Már akkor tudni lehetett, hogy bekerül a kőszínházba is. Várható volt, hogy a várszínpadon felállított díszlet nem működik majd tökéletesen a nyíregyházi színpadon. Ott a nézők tökéletesen ráláttak, míg a kőszínházban csak egy-egy részletét kísérhették tartós figyelemmel. Ez jelentős mértékben akadályozta a teljesebb befogadást, a látvány élvezetét. Kár, mert az utóbbi évek (ha nem a színház eddigi működésének) leglátványosabb produkcióját vitte színre a társulat. Már az első percek után tudni lehetett, hogy kézben tartott, jó előadás következik. Pontosak voltak a belépők, dinamikus a mozgás, határozott az énekhang, jó a ritmus. Volt elképzelés a világításban — a későbbiekben is az előadás egyik nagy erénye —, kitűnő a díszlet. Mir a János munkája egyszerre adott teret a különböző „történelmi” időkben játszódó cselekményhez, s adott lehetőséget a fiatalos játékra. S ami talán a legfontosabbak egyike: élt, működött az egész színpad. Nem volt olyan sarok, amelyre ne lett volna érdemes figyelni, még akkor is, ha a szó, vagy az énekhang nem onnan érkezett. Nem arról van szó, hogy a mellék- figura „lejátszotta” volna a főszereplőt, hanem mindenki élt a színpadi térben. Úgy, mint a valóságban. A Nyitott ablak — Nóti Károly-Fenyes Szabolcs-Sze- nes Iván munkája — felkészült előadás. A polgári vígjáték iránti nosztalgia érthető érzés napjainkban, hiszen újra fel kell építenünk azt az életformát, amelyet néhány évtizeddel ezelőtt már olyan jól ismertünk. Bede Fazekas Szabolcsra igazán rátalált a szerep. A kicsit bugyutának tűnő altiszt zubbonya alatt érző és érzékeny szív dobog. Ezt sikerült Bede Fazekasnak nagyszerűen megmutatnia. Novotny az ő alakításában szeretetre méltóan bumfordi volt. Bede Fazekasnak sikerült elkerülnie az ilyenkor erősen fenyegető veszélyt, hogy a hálás szerep foglyul ejtse, és a figurára rátegyen még egy „lapáttal”. Magyarul: nem játszotta túl a szerepet, a vígjáték műfaji keretei között is hiteles tudott maradni. A Krúdy Kamaraszínpadon az elmúlt hónapokban két jó bemutatónak is örülhettünk. Elsőként Mrozek egész estét betöltő darabját, a Tangót állította színpadra a társulat. Bodolay Géza rendezésében az első felvonásban az élet paródiáját, a másodikban a paródia életét láttuk. Természetesen az a dramaturgia, amelyet Mrozek megteremtett, saját műveinek is többféle értelmezését teszi lehetővé. A nyíregyházi előadás talán azt sugallja, hogy Artúr hiábavaló próbálkozásai után, amelyek a rend helyreállítására irányulnak, nincs más lehetőség, mint a hatalom diktatúrája. Mohácsi minden ízében korszerűsítette, új jelentésrétegeket írt Jókai Milton című drámájába. Akárhogyan is: félelmetesen aktuális lett. Nemcsak azért, mert mai parlamenti viszonyainkra utal több helyen, hanem azért is, mert azt a fájdalmas tanulságot közvetíti, miszerint a nép csak végrehajtja a forradalmat, de a „hasznát” mások fölözik le. Nevezhető ez értelmiségi széplelkűségnek, a tény attól még az marad: a világ az erőszakosaké, a törtetőké. A forradalomban nincs helye a morálnak. Szerencsére azzal a játékmodorral, amelyet Mohácsi János kialakított, nem először találkoztunk a Móricz Zsigmond Színházban. Ilyen volt már az Őfensége pincére voltam, az Ébren álmunk erdejében, vagy legutóbb a Tangó is. Most legfeljebb arra gondolhattunk, hogy a szereplők nagy száma a nagyszínpadot kívánja, mert a kevesebb több lett volna. A színház vezetése nyilvánvalóan sokszor gondolt az ifjúsági korosztályra, de csak az egészen kicsik számára született bemutató. Kettő is. A sanda bohóc című produkció, amely Füst Milán- Presser Gábor-Valló Péter és a rendező Várnai Vanda közös munkája, valószínűleg nem az az előadás, amelyet a gyerekek vártak. Ennek egyik csalhatatlan jele, hogy a gyerekek többször szembefordultak egymással, s megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat. Nem kötötte le őket a színpadi történés. Pedig a cirkusz világa még érdekes is lehetne, ha különféle gégék dúsítanák. A cselekményben hosszú üresjáratok sorvasztották a figyelmet, s az előadás messze elmaradt attól, amit a színlap műfaji megjelölése ígért: mesebohózat. Nem nagyon harsam fel a nevetés a nézőtéren. A művészeti szakközépiskola III. és IV. éves díszlet- és jelmeztervező szakos tanulói szabadjára engedték a fantáziájukat, és a színpadra álmodták azokat a rémeket, amelyekkel a felnőttek olykor az engedetlen gyermekeket riogatják. így született a Mumus színpadképe. Szép, látványos előadást láttunk. Színes, mesét idéző díszletet, különleges, fantáziadús ruhákat. A zene helyenként slágergyanús, a színészek jó- kedvűek. A Koldusopera a második „félidő” kezdetét jelzi. Reméljük, nem lesz kevésbé sikeres, mint az első volt. A közönség várja a szórakoztatást, de igényli a töprengésre késztető gondolatok megfogalmazását is a színháztól. Ez így van jól, hiszen a színház mindig is kötelességének érezte a valóság sokarcúságának a megmutatását. Horváth László Attila és Gosztola Adél a Nyitott ablakokban Balázs Attila felvételei Száz esztendő Nyíregyháza (KM - BE) — Történeti forrásokból, s mindenek előtt dr. Margó- csy József köteleiből világlik fel előttünk, milyen volt a régi nyíregyháziak élete. A história egy fejezetére most aktuális emlékeznünk: száz esztendővel ezelőtt kapott állandó kőszínházat a nyíregyházi publikum. A Nyíregyházi Műkedvelő Társulat Emlékkönyve szerint már 1848 előtt rendeztek itt színielőadásokat Nagy Sámuel tanító úr vezetésével a vakációzó diákok. A dokumentumokban olvashatjuk; kedvelt terepe volt a város a portyázó színtársulatoknak, kérvényezték az alkalmi fellépéseket a legkülönfélébb nagyobb városok színidirektorai a Felvidéktől Erdélyig. Az első állandó színház az akkor Zöldség téren működött 1873-tól, mondották arénának, fabódénak, színkörnek. Számos híresség is megfordult ott, például az Operaház balettkara is vendégszerepeit 1888-ban. Gazdátlannak tűnik a korabeli színházi élet, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is sok illetékes és testület engedélye szükségeltetett ahhoz, hogy valamely vándortársulat ideiglenesen megtelepedhessen és előadásokat tarthasson a városban. Eközben mind aktuálisabbá válhatott a színjátszás felkarorendeltetésének. Eredetileg 610 személyes volt a színház, 10 páhollyal az emeleti szinten, s 12 földszinti páhollyal, a földszinten állóhelyekkel, amit később megszüntettek, s oda még két páholy került. A korabeli beszámolók szerint a legtöbb baj a fűtéssel volt, a hatalmas légteret nem tudták rendesen kifűteni, a szereplők berekedtek, a nézőtéren ülők megfáztak. A megnyitó napján Dobó Sándor társulata Komoróczy Miklósnak az erre az alkalomra írt Prológusát, Jókai: A szigetvári vértanúk című szomorújátéka, valamint Szigligeti: A csikós című népszínművének egy-egy részletét adta elő. Sajnos a hideg terem nem tudta tartósan becsalogatni a nyíregyháziakat, és márciusban már nem is voltak előadások. Áprilisban a debreceniek próbálták visszahódítani a közönséget, olyan neveket találunk a korabeli színészek között, mint Rózsahegyi Kálmán, Újházy Ede, Pethes Imre, majd a későbbi időkben játszott Nyíregyházán Márkus Emilia, Beregi Oszkár is. Számos megkülönböztethető korszakot feljegyez a színháztörténet a nyíregyházi kőszínházról, az egyik ilyen az 1922-től induló, amit Heltai Hugó neve fémjelez. Kuriózum a színház Az 1894-ben megnyitott kőszínház akkori képe Elek Emil reprodukciója lásának ügye, mint városi feladat. Magát az ötletet Somogyi Gyula főjegyző, városatya javasolta: kezdeményezésére alakult meg a színházépítő közösség, amiből 1893 áprilisában létrejött a Szín- házépítő Részvénytársaság. A város 10 ezer forinttal járult hozzá a költségekhez. Az Rt. igazgatósága: Somogyi, Lázár Kálmán, dr. Mes- kó László, Sütő József, valamint a város, a takarékpénztár és az evangélikus főgimnázium tanári karának egy- egy küldötte. Igyekeztek megnyerni azokat a polgárokat, akik „a magyar hazafias közművelődést előmozdítani, s különösen az eddig alkalmas helyiség hiánya miatt eléggé nem pártolt színügyet feléleszteni törekedvén nem riadtak vissza az anyagi áldozattól.” Éppen a városban működött a híres középületeinket megalkotó Alpár Ignác — a vármegyeháza, a Korona is az ő műve — aki felajánlotta egy tengerparti üdülőtelep számára készített színház tervét. Koroknay Gyula leírásából közkeletű: egy szigorúan összefogott épületet tervezett, a szárnyakon egy- egy tengellyel. (Majd az átalakítás során toldották meg még egy plusz tengellyel.) Kivitelező is rendelkezésre állt a Vojtovics és Barzó cég révén és a kőépületet 1894. február 6-án átadták életében, hogy a jeles rendezők között maga a későbbi névadó, Móricz Zsigmond is megtalálható: egy alkalommal ő rendezte itt saját művét, a Sári bírót. A korszak nagy színészegyéniségeivel is találkozhatott a nyíregyházi közönség: Darvas Lili, vagy Csortos is szerepelt a városban. A háború után a színházban is mindent elölről kellett elkezdeni, hiszen csaknem az egész berendezést széthordták. Rendszeressé az Állami Faluszínház (a későbbi Déryné) létrejöttével váltak az előadások, a falujáró társulat, valamint a debreceni színház bérelte ki az épületet. Az átépítése az 1950-es évek végén történt meg, s 1960-ban nyitotta meg újra a kapuit. A színháztörténeti jelentőségű 1981-es év új fejezetet hozott a város művészeti életében: megalakult a Móricz Zsigmond Színház első önálló társulata Bozóky István vezetésével. Az alapító művészek közül ma öten tagjai a társulatnak: Csorba Ilona, Máté Eta és Szabó Tünde, valamint Bárány Frigyes és Szigeti András. S a századik évfordulón mivel is köszönthetjük szín- társulatunk régi és új tagjait? A névadó egyik gondolatával: „A mi rendeltetésünk ébren tartani a fogékonyságot a kultúra üdítő és éltető hatása számára.” M TQ-íet-lMgyptarorszáp hétvé/ji metfétjtete 1 3
