Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-05 / 30. szám
Ä íKcíct-flfagí/arorszáf] üétvé/ji tneftéítfete j 15 Barangolás Kállai János yírbogdány feN lől közelítve Kéket, keresztülhajtva a Ló- nyai-csatorna hídján, csakhamar elhagyjuk a falukezdetet jelző táblát. Hosszan vezet az út a településen át. Mint később megtudom: a főutca mintegy hat kilométer hosszon kanyarog a szelíd lankákon. Bizony, gyalogolhat egy jóízűt, aki a „szalag”-község túlsó végéről igyekszik a vasútállomásra,. hacsak nem ka-, paszkodik fel az épp arra haladó helyközi buszjáratra. Szép az idő, szilaázik a télies, január végi nap, kicsinyke meleget adván az utcára merészkedőknek. Valamivel mozgalmasabb a megszokottnál a délelőtt, nem nehéz eligazítót találni, hogy megmutassa: merre van a polgár- mester rezidenciája. Takaros kis ház, jól láthatóan nemrég újították fel. Nincs itthon a „gazda”, Medgyesi István polgármester, de Halász Erzsébet jegyző készségesen áll a rendelkezésünkre. Gyorsan tervet készítünk: merre lesz érdemes csatangolni, mit érdemes megnézni a hét évszázadosnál öregebb faluban. — Igencsak „régiek” vagyunk, hiszen az első okleveles említés a községről 1268- ból származik — mondja Erzsébet —, a falunév pedig nagy valószínűséggel a kék színnel hozható összefüggésbe,. . No, ezt illetően aztán még sokféle magyarázatot hallottam jártomban-keltemben. Az egyik legérdekesebbet közülük Bobik János könyvtáros mesélte. — Sokak szerint valaha itt röpködött a Rétközben egy különös, kék tollú madár (talán a boldogság madara?), ő hullajtottá el a tollát, ebből eredhet a Kék elnevezés. De hogy még cifrább legyen a történet----teszi hozzá a könyvek hivatott őre —, amikor a szárnyas elpusztult, a nyakát Gégény- ben (gége), a testét Pátorhán (potroha) veszejtette el, Dogé neve pedig a kiszenvedéséről tanúskodik. Hát, ennyit a legendáról, mert hiszen mostanság hiába meresztgetjük a szemünket, aligha fedezhetjük fel a kéki „kékeket”. A boldogság emlegetése helyett pedig inkább a boldogulás nehézségeiről esik szó. A társközségi kapcsolat Demecserrel ugyan megszűnt 1990-ben, de az önállóság útjára lépés sem volt egyszerű dolog a kétezer körüli helybéli lakosnak. — Most azért sokkal jobban tudjuk szolgálni a polgárok érdekeit, mint 90 előtt — jegyzi meg Halász Erzsébet. A „leválás” óta szépen gyarapodtunk. Jól felszerelt orvosi rendelőnk van, és van gyógyszertárunk is. A régi iskola négy tanteremmel és tornateremmel bővült. Művelődési ház ugyan nincs, de a könyvtár egyre jobban betölti a kultúr- centrum szerepét. Vezetékes víz, gázszolgáltatás, a telefonkábelek is a földben vannak már. Százhetvennyolcan befizették a hatezer forint hozzájárulást. A terveinkben szerepel egy közösségi ház megépítése. Igényli a nép, csak egyelőre nincs rá pénz, mint ahogyan sok másra sem. Közel hetvenhárommillió a költségvetésünk, amiből tizennyolcmillió hiányzik a kiadások fedezetére. Mindenben lefelé kell „szorítani” magunkat. A pénztelenség, a munka- nélüliség. Akárkit kérdezek, előbb-utóbb erre tekeredik a beszélgetés fonala- — Jó ez az Önkormányzat — mondja a hetvenkét éves Hajdú Jö- zsefhé. Segítenek a szegényeken, ahogy tudnak. Szükségünk van a támogatásra, mert én például nem kapok nyugdíjat, pedig dolgoztam eleget a téeszben. Az az igazság: szűkösen éldegélünk a férjemmel. A takarékszövetkezet kirendeltségvezetője, Bartha Lajosné sem rózsaszín szemüvegen át szemléli a kéki világot. — Eddig sohasem volt különösebb gond a hiteltörlesztésekkel, ám most, hogy beütött a munkanélküliség, bizony sok az adósunk. De, hát négyezer forintos segélypénzből hogyan, lehet állni a havonkénti háromezres részletet...? A gáz bevezetésére adtunk legutóbb kölcsönöket. De a visszafizetés forrásai bizonytalanok. A mezőgazdaságból élő emberek alig tudják értékesíteni a termékeiket. A piacokon meg ott a holland és lengyel sárgarépa, pedig Kék valószínűleg világhatalom.a legmagyarabb répájával! Rengeteg van belőle elvermelve, csak vevő nincs. A falu — ezt láthattuk, bebarangolva a néhány utcát — mégsincs lerobbant állapotban, bár itt-ott rogyadozik egy-két lakatlan viskó, és a falu talán legszebb épülete az önkormányzat szomszédságában szintén jobb sorsára vár. Folyamatban levő magánépítkezést nemigen látni, ami újnak számít — amolyan kis lakótelep —-, 1986 és 90 között épült. Áz új részen ugyan — adományokból — már felhúzták egy templom falait, a római és a görög katolikusok örömére.-Remélik, sikerül majd tisztességgel befejezni a munkálatokat. Takarékos, dolgos nép a kéki, a munkaszeretetük példás, él bennük az egészséges lokálpatriotizmus. Mindenki ismer mindenkit, s ha a helyzet úgy hozza, nem késlekednek a segítséggel Persze, ebben az új világban, alighanem előbb-utóbb mindenki rájön: elsősorban a saját erejére, ügyességére számíthat, mert a varázsszépségű kék madár nemigen akar Főnixként életre kelni. — Mindent meg kell fizetni — mondja Hajnal Albertné. A férjemmel együtt rokkatnnyugdíja- sok vagyunk, kétszer 6940 forintból élünk. Tessék számolni, mire elég ez? így aztán másfél hektáron gazdálkodunk, az egész család. De majd’ mindenki ezt csinálja. A „püfős”, homokos földet szereti a káposzta, a karalábé, a sárgarépa. Mi, hál’ Istennek, egy káeftén keresztül el tudtuk adni a répát, a búzát megtartottuk, a jószágnak, merthogy az is van. Bizony, ez az átalakulás megviseli az embereket. Nehezen szokják az önállóságot, nem könnyen találják fel magukat. Én azt mondom: olvasni kell, legalább az újságot, szakkönyveket, mindent. El kell tudni igazodni a világban. A lehetőség megvan erre, állapítom meg, amikor betoppanunk a könyvtárba. Egy csapat kisiskolás bámulja a képernyőt, valami „akciós” videót néznek. Élénknek tűnik a kölcsönzés. A rövid idő alatt, amíg ott vagyunk, Viszik a könyveket, folyóiratokat, újságokat, de a kazetták sem árválkodnak sokáig. Szolgáltatás ez a javából! Csakúgy, mint a szemközti óvoda konyhája, ahová átlibbenünk ebédelni. Házias, finom raguleves, tányérnyi túrósbéles, fejedelmi ízek. — Kétszázötven embernek főzünk naponta — jegyzi meg Farkas Lászlóné óvodavezető. Mióta Kék önálló lett, azóta jobban virulunk. Komfortosabb lett egészében az óvoda, a három vegyes csoportban százhárom kisgyerekkel foglalkozunk. A falu lakossága kis mértékben fogyatkozik, de a mi létszámainkon ez nemigen érződik. A harminchárom-harminc - négy iskolába menő helyett körülbelül ugyanennyi kicsi érkezik. A bőséges ebédet „lerázandó”, felmászunk a református, későbarokk teremtemplom tornyába. Mióta villany mozgatja a harangot, nem sokan koptathatták a szúette falépcsőt. Nehezen nyílnak a zsalus ablakok, így nem sokat látunk az alattunk elterülő házakból. Balázs Attila felvétele Lekecmeregvén a nyaktörő lajtorján a templomhajó fal- díszítése, ami szokatlan. A hófehér helyett, drappos-sár- gás az alap, festett keret- és sormintával. Szinte süt a hideg, mivelhogy a fűtést máig sem tudták megoldani. Kint, az utcán sincs nászéjszakai forróság. Kapkodjuk a lábunkat, hogy mielőbb az' iskolához érjünk. Tényleg szépen megoldották a bővítést. Látványos és elegáns az egész. Éélórás késésünket nem teszi szóvá Nagy Lászlóné igazgató. Csak azt sajnálja, hogy nem tud elmondani mindent a suliról, mivel észreveszi: már-már udvariatlanul sietünk. Persze, megérti ő, hogy még fotózni kell, mi pedig megígérjük; legközelebb aztán mindenről! A szőlődombok egyikére hajtva, kollégám megkísérli a fényképezést. Rohangáló kutyák lesik a bók- lászásunkat, beleugatnak a lassacskán teljessé váló késő délutáni csöndbe. Az egyik árvulf szőlőkaró hegyén ko- romfekete varjú mered a szürkületbe. Nemigen formázza egykori kék tollú rokonát. Boldogság, boldogulás, sorsukkal küszködő emberek, répa, káposzta, piac, vállalkozás... mörmolgatom. Lehet, hogy túl hangosan? Mert a lomha madár élhessen őrhelyéről. Csak a karók regimentje sorakozik egykedvűen, talán már a tavaszra várva. I 1994. február 5. _______ ' _____________
