Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-30 / 305. szám

14 Kelet-M agyarorsz. CSUPA ERDEKES Uram! Jövőre már röhögni sem fogunk... Ferter János karikatúrája Hajdú sógorok Bodnár István Az újságíró általában ér­deklődő ember, de rossz szokása, hogy olykor olyan összefüggések felfedezésére is hajlamos, amelyekről szó sincs. Alighanem ez fordult velem elő akkor is, amikor az egyik rendezvényen vol­tam. A nyíregyházi egészségü­gyi főiskola tanévnyitóján történt. A szokásos veretes ünnepi beszédek után kis műsor következett, amelyen városunk híres énekkara ruk­kolt elő kis műsorral. Nép­dalok, Bartók-feldolgozá- sok, és ki tudja már milyen szép számok hangzottak el. Egyszer csak egy ismert gyermekmondóka megzené­sített változatának az első sorai következtek imigyen: Egyedem, begyedem, ten­gertánc/ hajdú sógor mit kí­vánsz? Na már most. A főis­kola tudvalevő a debreceni orvostudományi egyetem­hez tartozik, és a dísztribü­nön természetesen ott volt az anyaegyetem egyik vezetője is. Nem tudom, hogy csak az én képzelődésem volt-e, de úgy tűnt, mintha egy kicsit megrándult volna a válla a hajdú sógor hallatán. Az ün­nepség után az általam nagy­ra becsült kórus karnagyával kiértékeltük a programot. Megnyugtatott: szó sem volt itt ennyire tudatos műsorvá­lasztásról. Mindenesetre az egyetem képviselője gya­nakvóan ment el mellettünk. Stoptáblánál Gyürke László Nem itthon történt az eset, hanem Nagyszőlősön. Vág­tatni ugyan nem lehetett a gidres-gödrös úton, de azért haladtam hatvannal leg­alább. Az útjelző táblákra nem is tudtam figyelni, mert akkor biztos, hogy belehaj­tok egy gödörbe. Pedig jó lett volna néha felnézni, mert bizony stoptábla közeledett, utána meg egy (ki)vasúti át­járó. No, mire észrevettem, már legfeljebb a rendőr so­rompóként elém meredező botjára tudtam megállni. Akkor meg, ugye, már min­degy volt, hiszen legalább húsz-harminc méterre ma­gam mögött hagytam azt az átkozott stopot. „Na, Györke — gondolom magamban —, most vagy aztán pácban.” Végigfutott agyamon, hogy mi minden jöhet. Az biztos, hogy elve­szi az ukrán rend őre a jogo­sítványomat, aminek vissza­szerzése nem csak pénzkér­dés. Még a legjobb, ha hely­színi pénzbírság lesz a jutal­mam. És akkor eszembe ju­tott, hogy mi lenne, ha a jo­gosítvány helyett először egy megbízólevelet mutat­nék, hátha meglágyul az egyenruhás szíve. Elveszi, nézi, forgatja az atyafi a magyar nyelvű doku- mentet, majd kisvártatva megszólal — ő is magyarul: — Hiába keresem, nem ta­lálom, tessék már nekem megmutatni, hol írja, hogy a stoptáblánál nem kell meg­állni? Sajnos, nem írta... I—/ agyomány már szerkesztőségünkben, hogy I I az esztendő végén arra kérjük munkatársain­kat, nézzék meg újra noteszaikat, s írják meg azokat a rövid történeteket, amelyek velük történtek, de év közben valami miatt nem készültek el. Az idén olyan jól sikerült ez a szilveszteri mazsolázás, hogy két összeállítás is kikerekedett belőle. A termés egyik felét, mintegy előzetesként, ráhangolásként ma adjuk közre. Holnap pedig a többit. Jó szórakozást! Fricska (olykor) saját orrunkra (is) Nevetni jobb másokon, ám saját magunkon is kell; jobb ma egy nevetés, mint holnap két sírás Györke László £» De azért, akármilyen őszinte is valaki, legyen az bár szent, akinek köztudot­tan maga felé hajlik a keze, mégsem magunkkal kezdem ezt a kis baki-összeállítást. Miért is ne? Miért épp én legyek kivétel. / / Olvasom a KAPE december 2-i számában (Kisvárdai al­maálmok) a következő „cizel­lált” mondatot: A befektetés­ben érintettek körében tájéko­zódva a KAPE arra a megál­lapításra jutott, hogy a súlyos probléma megoldására már csak úgy lehetséges, ha külön­választják a megépült csarno­kot és a leszállított gépeket. Tessék mondani, ez a mondat mit jelent? Hát igen, ennek a bakinak a kijavítására már csak úgy lehetséges mód, hogy elfogadjuk, miszerint kissé túlragozta, aki ragozta. Mert — ismérvén a nyomda ördögét (nem az Ördögit nyomdáját), nem biztos, hogy a szerző volt pongyola. Na, most aztán belecsípek saját magunkba is. Nem na­gyon, csak egy kicsit. A Felső­szabolcsi, rétközi és beregi Kis Kelet 1993. december 9-ei számának 2. oldalán olvashat­tuk ezt a mondatot: „(érvény­telen, ha...) a szavazólapon az igen és nem választ jelölték meg, vagy mind a kettőt meg­jelölték.” Szóval, tetszik érte­ni, ha az igen és nem választ jelölték meg, vagy mind a ket­tőt, akkor érvénytelen. De le­het, hogy ha az egyiket sem, akkor érvényes? Ki tudja ezt egyáltalán követni? A KK ugyanebben a számá­ban, a 3. oldalon olvasható, hogy „Ennek következtében bajban lesznek a faluk költ­ségvetései...” Erről eszembe jut az a szocreál szalagcím, hogy „Falunk húsz éve”. Vagy az, hogy a mi falunk, a ti fala­tok, az ő faluk. Merthogy azért inkább a falvak önkormányza­ti költségvetése(i) lesznek baj­ban, jobban mondva: a falvak önkormányzatainak gondjaik lesznek a költségvetéssel. Ra­gozhatnám még, de esetleg úgy járok, mint a KÁPÉ ripor­tere. Öles betűk hirdetik az egyik nyíregyházi plakáton, hogy bemutatják az István a király című darabot. Hát igen, István a király és nem Károly vagy Sándor. Igaz, hogy a mű ere­deti címe így szól: Isti’án, a király. Lám, mit tesz egy kis huncut vesszőcske. Most jönnek az igazi cse­megék. Kérem, ez itt a reklám helye. Mert a reklám akkor is az, ha ironizálunk vele. Lesz benne audiovizuális és audio egyaránt. Naponta többször látjuk a tévében: Dauwe Egberts Kávé Csak Finom Lehet. így, csupa nagy kezdőbetűvel. No, ezt jól eltanultuk a fejlett Nyugattól. Igaz, hogy az ilyen írásmód­nak nem sok köze van a ma­gyar helyesíráshoz. Vajon et­től lesz valóban finom(abb) a kávé? Mit is írunk csupa nagy kezdőbetűvel? így most hirte­len, csak kettő: az intézmény- neveket és a személyneveket. Kezdek variálni. Ha intéz­ménynév, akkor addig még ér­tem, hogy Dauwe Egberts (ez még a személynév kategóriá­ban is helytáll), gondolom a Kávé az egy főosztály(veze- tő). A Finom Lehet meg alig­hanem valamelyik alosztály. (Igaz, az intézmények osztá­lyait sem kell nagy kezdőbe­Ilyen az élet... Sipos Béla äj ...szokta mondogatni már tíz évet megélt leányom. S való­ban, mindig bebizonyosodik: ilyen az élet. Mert történt egy­szer, kétszer, sokszor(?), hogy a napi újság szerkesztése köz­ben az ember már nem is tudta hol olvasta a kezébe került írást: csak kéziratban, vagy nyomtatásban megjelenve? December elején, késő délu­tán feltűnt az egyik szerkesztő kollégámnak, ő már valóban olvasta a holnapra szánt, be­tördelt, sőt már nyomtatásra előkészített oldalban a jegyze­tet. Á, az lehetetlen, mondtam neki, de ilyenkor a kisördög már tényleg nem alszik. Nem hagyott nyugodni a dolog, s szerencsére a kollégámat sem, mert néhány perc múlva jött, lobogtatta a két héttel korábbi újságot. S láss csodát, valóban megjelent ugyanaz a jegyzet, csak éppen más címmel. Hát ezért volt nekem is olyan is­merős, de nem tudtam hová tenni, mint azt a futóismerőst, akivel egyszer már találkoz­tam az utcán. Na, ezután felpörögtek az események. Huszonöt perc alatt kész volt az új jegyzet, ezután nem telt bele még tíz perc sem, már nyoma sem volt a korábbi botlásnak. Viszont ha megjelenik mégegyszer az a jegyzet... Csak azzal vigasz­taltam volna magam: nem ez lett volna az első eset, s talán nem is az utolsó, mert az élet márcsak ilyen. Réti János Süllők Péterfalván Balogh Géza Még tavalyelőtt történt. Szép nyárelő volt, szik­rázott a júniusi reggel, s vi­harzott velünk az autó. Már amennyire persze egy vén Trabant viharzani képes. Ti- szaújlakra, a határ túlsó ol­dalára igyekeztünk. Sietségünknek egyetlen oka volt csupán: ha végzünk a munkával, horgászat követ­kezik. Mégpedig a híres pé- terfalvi szakadt parton, ahol olyan süllőket fogdosnak, hogy alig fér be az autóba. Két óra körül már az ottani étteremben ültünk, habzsol­tuk a gulyáslevest, mikor hir­telen elmordult az idő. Né­hány villám cikázott át az égen..., aztán elszabadult a pokol. Kollegám nem na­gyon idegeskedett, békésen elvodkázgatott, engem azon­ban öt körül már a guta ke­rülgetett. Se vodka, se horgászat! Pedig szombaton jön a hor­gászrovat, s oda ha törik, ha szakad a kárpátaljai élmé­nyekről kell írnom... Hét körül aztán csendese­dett az idő, s ha nem is hor­gásztunk, de legalább láttuk a vizet. Szombaton pedig an­nak rendje módja szerint megjelent az élménybeszá­moló. Volt abban minden. Öreg, benszülött horgász, fél méteres süllők, s fantaszti­kus, csak ott honos horgász­módszer..., ahogy én elkép­zeltem. Rá egy évre, most a nyáron megint átugrottam Péterfal­vára. Horgásztam kifulladá­sig, de egy nyamvadt keszeg nélkül. Szürkületkor leballa­gott a vízre egy vén magyar, s húsz perc alatt fogott négy olyan süllőt, amilyeneket én még csak nem is láttam. — Az onokám hozott Ma- gyarbul egy nyíregyházi új­ságot, ott írta valami firkász, hogyan fogjuk mi a süllőt, — húzogatta a vállát.—Én nem tudom, honnan vette azt a sok marhaságot, meri én addig nem is hallottam olyanokról, de az őszön kínomban kipró­báltam. S láthatja... — húzta ki a halakat a vízből, majd megbillentette a kalapját. Azóta sem tudom, mikor teszek jobbat: amikor füllentek, vagy amikor az igazat írom. A mustráló szemek nem ártalmasak, de a mérték- télén napozás igen Elek Emil felvétele tűvel írni a szabályzat szerint, csak ha önállósult. De tegyük fel, hogy a Finom Lehet már önálló intézményként „fut”.) Ám még így sem tudom hová tenni a Csak-ot. Lehet, ez az almárkanév és kszékntk kell ejteni? Ha személynévnek veszem, akkor viszont meg kell hagyni, szép hosszú, csak egy kicsit fordított. Mert ha megint ab­ból indulok'ki, hogy a Dauwe Egberts személynév, akkor az én logikám szerint így követ­keznék: Leheti Finomán Csa- kovics Kávéfői D. E. Na és a végére marad egy, amely nem a szememet szúrja (ki) naponta többször a tévé­ben, hanem a fülemet. Mert azt mondja egy érdes férfihang az egyik arcszesz reklámozá­sánál, hogy „Aki szelet vett, vihart arat”. Már majdnem le­írtam, hogy vihart aratt. Mert, ugye, akkor múlt idő! Ja, vagy mégsem? Csak a vett? Vagy talán az úr nem ismeri a vet igét? Mint például abban a mondásban, hogy „Ki mint vet, úgy arat”. Na, most már én is befeje­zem, mert még elvettem a sulykot. A NÜNÜKE A kislány a vendégség után lelkendezve vallja be szülei­nek, hogy a háziak Pistikéje arra kérte a kisszobában, hogy mutassa meg neki a nünükéjét. — És te megmutattad? — kérdi elszörnyülködve az édes­anyja. — Megmutattam volna — vágja ki büszkén a csöppség— csak nem tudtam, hogy hol van. A testőr Cselényi György Az Országos Rendőr­főkapitányság és még egy tucat szerv Bűnmegelőzés címmel sajtópályázatot hir­detett, amelyen jómagam is részt vettem. A Belügymi­nisztérium Duna Palotájá­ban megtartott díjátadó ün­nepségen Boross Péter (ak­kori) belügyminiszter be­széde közben és után észre­vettem, hogy egy férfi fur­csán figyel. Fogalmam sem volt, mit akar. A miniszteri köszöntőt követően pohár­ral kezében mellém oldal- gott, s így szólt: — Nehéz a szolgálat? Zavaromban már nem is tudtam, mit válaszoltam, mert ugye az újságírás sem könnyűipar. — Komoly szakma a ma­gáé — folytatta. — Meghiszen azt — bó­lintottam. — Még az ilyen félig- meddig zárt körben is résen kell lenni — suttogta. — Azt bizony sosem árt — árulhatta el ábrázatom. — Jól fel van szerelve, mi? — érdeklődött tovább. Ekkor esett le a tantusz, hogy az újságíró kolléga ta­lán összetéveszt valakivel. Kiderült, az estélyre egy kicsit később érkezett, mint kellett volna, s a sokada- lomból másfél fejjel történő kimagaslásom miatt szentül hitte: Boross Péter testőre vagyok. Azért puhatolód- zott, mire hogyan reagálok, mert arra gondolt, a kor­mányőrség egy tagjával ri­portot készít. Jót derültünk, majd boldog új évet kíván­tunk egymásnak.- . ^ _ . ; , ... 1993. december 30.. csütörtök Gyerekszáj

Next

/
Oldalképek
Tartalom