Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-27 / 302. szám
HAUER Kelét-Magyarország 3 Földre és jó szóra éhes gazdák „Fáj, hogy akkor a régi nagygazdák elismerték a munkámat, most semmibe nem néznek” Kölese (KM - G. B.) — A gumicsizmás idős férd kicsit késve érkezett a kora esti lámpafényben beszélgetők közé. Egyenest a földjéről, egész napi munkájából toppant a kölesei kultúrházba meghirdetett fórumra. Amikor megszólalt, már a hanghordozásán lehetett érezni, hogy készült erre az estére. Volt ideje, hiszen lovai mögött a szántásban aznap legyalogolt tucatnyi kilométer közben más dolga sem akadt! Sok a mondanivalója Készült Kiss János, kölesei gazda, mert nagyon sok mondanivalója volt. Annyi minden történt vele, s körülötte az utóbbi időben, s olyan kevesen vannak, akik meghallgatják. Hát most elmondja. Minden keserűséget, minden vele történt igazságtalanságot kiönt a szívéből ezeknek a városról érkezett embereknek a füle hallatára. Egy ideig tisztességgel figyelt is mindenki a szavaira, de más is szólni akarván, egy idő után csak belé fojtották a szót. „Majd kerítünk rá alkalmat bátyám, hogy elmondhasson mindent.” Néhány héttel később aztán eljött ez az alkalom. Egy hideg késő őszi napon már esteledett Kölesén, amikor félig már elárvult házának, amolyan „özvegy emberesen” rideg szobájában végre meséim kezdhetett a hetven esztendős régi-új gazda: — Amióta az eszemet tudom, mindig paraszti munkát végeztem. Örültem, ha valami sikerült a gazdálkodásban és nagyon bántott, ha nem úgy alakult, ahogy elképzeltem. A téeszesítéskor a hajdani gazdák szövetkezetébe kerültem, akik engem választottak brigádvezetőnek. Rengeteget tanultam ezektől az emberektől, akik minden csínját-bínját is------------Tárca— Kiss János A SZERZŐ FELVÉTELE merték a mezőgazdasági munkának és bele is szóltak — mert akkor még beleszólhattak! — a dolgok menetébe. Talán ’67-ben történt, hogy jó búzánk termett, de az állandó esők miatt sehol nem ment a betakarítás. Kézzel arattunk. Volt kitől megtanulni, így hát olyan kereszteket, kazlat raktunk, hogy azokból kifelé folyt a víz. Csépelni senki nem tudott a környéken rajtunk kívül. Dicséretet is kaptunk a pártbizottságtól, amit igazából azok az öreg gazdák érdemeltek ki, akik megtanították velünk az efféle fogásokat. — Most más a helyzet. A mai téeszesek a magamfajta földjét visszakérő gazdákat, mind kigúnyolják. Mondtam is az elnöknek, hogy biztosan azért csinálják, hogy elvadítsák a népeket az iroda környékéről. Ne legyen kedvünk odamenni. Nekem például minőségi kukorica vetőmagot is csak Piros Ildikó, a képviselőasszony adott Csaholcon. Az fáj, hogy annak idején a régi nagygazdák elismerték a munkámat — a lovaimat úgy vették a környéken és a messziről érkezett emberek mint a cukrot — most meg nem néznek semmibe. Kiosztani a gazdáknak — Hajdan, a padlássöprések idején, mint egyik gazdát megválasztottak a tanács mezőgazdasági, kereskedelmi állandó bizottságának tagjává. Igyekeztem kiállni az emberekért, hogy ne vigyék el tőlük azt, ami a család megélhetéséhez szükséges. Később, de még a téeszesítés előtt igyekeztem úgy kiosztani a gazdáknak a kötelező termeltetési szerződéseket is, hogy jól ismertem és figyelembe is vettem melyiküknek milyen minőségű, mire alkalmas földje van. Ezt a gazda-lajstromot később a tagosításkor is pon- tosítottam, mivel figyelemmel kísértem a földmozgásokat. — 22 évig voltam a tsz-ben brigádvezető, de 1990-ben, január 9-én elsőként kértem vissza a földemet. Akkor 95 aranykoronát adtak ki az idén eladott tsz-major mögött. Az új tulajdonos a földemhez vezető egyetlen úton az átjárást megakadályozta. A termelőszövetkezetben mint a „tsz megbontójáf ’ gyűlöltek. Rámkiabáltak mindent, pedig a pártnak soha nem voltam, most sem vagyok egyiknek sem tagja. Még az apám mondta hajdanán: „fiam, ne pártoskodj, mindig csak a becsületes munkád beszéljen helyetted!” Két évtizeden keresztül szó nem érhette a munkámat. Az idő alatt három oklevelet is szereztem, mert a tanulásnak értelmét láttam. Elnökképzőre is jártam Zsám- békra, azután 50 évesen Szálkára mezőgazdasági techniO da feltétlen el kell mennünk! — és mielőtt bármit is cselekedhettem volna, arra vettük az irányt. Hogyne mentem volna el?! A költő, Radnóti Miklós szobrát sehol sem övezi olyan megbecsülés, mint éppen útjának végső állomásán, az utolsó stáción, Abda mellett. A Rábca hídján áthaladva különös érzés kerít hatalmába. Nézem a hullámzó, megfakult sás- és gyékényleveleket, a kopaszán ácsorgó fákat, és érzem, hogy itt van ebben a tájban, a folyó sóhajában, a parti fák lélegzetében, s a szorgos, vendég- szerető emberek emlékezetében. Tudtam, hogy el kell ide menni. Nemcsak e baráti unszolás visz oda, hanem a pengevékony, szikár szobor, csontsovány alakjával, vonz, hívogat, mert ő tudta mit jelent egyszerre magyarnak lenni, idegennek lenni ott, a „lángoktól ölelt” kis szülőhazában. Onnan néz ő nyugatról keletre, az országra, a korra, mely megalkotta és eltaszította őt, mert az emberséget, a tiszta lelkületű világot egyetlenkor sem szerette. Ősz van. A szegfűk még frissek. Az erőltetett menet vérző virágai ezek, a nyugalom vérvirágai. Csak a szél igazi. A sivalkodó, tüdőt döfködő kisalföldi, mely egyedül legyinthet a tarkónlövőkre, a kivégzőosztagokra, a szavakkal dorongotokra, az utókor vádló tekintetére, s lélekemelő gesztusára. A szél, a kipucoló, az eseményeket, akár a tüzeket felszító, melyben már ott izzik a pillanat parázsa. Törő István A szobornál Jámbor és rokon minden mozdulat: a költő él, a nyugalmat vigyázza, hogy ne fakadhasson újra könnyre és gyászra ez a kis ország, még ha sokféle nép vándorolja át keletről nyugatra, délről nyugatra. Az idő korlátokat szab.^ At nem hágható korlátokat. Őrzi a gránitkockákat. A lemondás, a nyugalom és a türelem gránitkockái ezek. Egyszerre kikezdhetetlenek, és egyszerre törékenyek, hiszen úgy kellett elviselnie a költőnek a lírai ság és az erős lélek csa- pongásait, hogy a test vajúdott, akar e vagy lemond. Sors ez. Vállalt sors. Rokonítható sors. Kivel is rokonítható? Európai sors, középeurópai sors? Hiszen a nemzeti kisebbségek sorsa nemzetközi. A zsidóság sorsa, tragédiája átszövi egész Európát, a világot. De magyar sors ez, mert magyarnak vallotta magát viselője bárhol élt, bármelyik égtájat tapodta lába, s ha megszólalt, ez a nyelv muzsikált ajkán, mint ahogy most ezt az őszi párát szállító szél. Magunkért kesergünk, a hiábavaló áldozatokért ke- y sergünk, mert ugyan másféle ez a nóta, de valahonnan már ismerős. Megint csak az áldozat marad, a remény füstölgése, mely a költőben úgy lángolt, hogy bevilágított mindent, hogy lásson az utána jövő nemzedék. Könnyek voltak, verejtékek és álmok. Önpusztítás, öncsalás és depresszió. Föl kellene ébredni. Erre biztatnak e vérrel írt sorok és nem építeni buktatókat az ősi igazságként felfokozott örökös jussnak. Van-e jussunk a költőhöz? Van bizony. A mi égtájunk nevelte. A mi nyelvünkön nyiladozott meg, s fogalmazta azokat az igazságokat, amelyeket a nemzet óhajtott mindegy, hogy magyar vagy nem magyar lakóinak. Tél van. A szegfűk még frissek. Barátom távolabb kerül. Hagyja, hogy rokoníthassam magamat a széllel, keressem meg a költő sóhaját, utolsó tekintetét valahol, ott a fák csúcsán, amíg a pára és a felhő végképp el nem takarja a fény csordogáló ereszéi. kumba. Ám tsz-elnök azért nem lettem, mert ahhoz be kellett volna lépnem a pártba. Ezek után, most már mint a földrendező bizottság tagja is, annyit azért elvárnék gazdatársaimmal együtt, hogy legalább tisztességesen beszéljenek velünk, ha már sok mindent elintézni nem tudnak. — Rengeteg gond volt itt az utóbbi években a földdel. A 53 aranykoronám még mindig benn van. Ezt akarnám kicsikarni, a pénz is be van fizetve, de nem és nem mérik ki. Ideiglenes használatba adtak 5 holdat. „Minek már neked az a föld” — mondják. Olyan per- nyés volt az a föld, hogy csak úgy hányta ki az ekét. Valahogy felkínoztam a lovaimmal, de csak meg kellett tárcsázni. A tsz-ből, csak júniusban kaptam tárcsát, akkor aztán elvetettem. Gondoltam megreszkírozom, ha nem jön korai fagy, lesz jó tengerim. Csakhogy a kölesei határban áprilistól két hónapon át nem esett egy szem eső. A tengeri ki sem kelt. Az idén elveszett a befektetett munka. Lesz 12 hold földem — Idén, bő tíz holdban gazdálkodtam. Mind egy szálig a lovaimmal műveltem meg. A négy hold zabom még adott is valamit, de a többi... A szárazság miatt oda jutottam, hogy nincs annyi takarmányom, amin a három ló kiteleljen. Tíz napra való készletem van, úgy hogy pénzért leszek kénytelen takarmányt venni. A burgonyám akkorára nőtt csak, mint a dió, a tengeri a sok trágya mellé hiányzó csapadék miatt kifülledt a földből, a szarvaskerep tán tíz bála szénát adott az egy holdról. És most nem tudok hozzájutni az aszály utáni állami támogatáshoz! Na, mindegy. Azért, ha majd mindet kiadják, lesz 12 hold földem. Azon jövőre újra nekilátok. Gabonaprivatizáció Nyíregyháza (KM) — 324 millió forint jegyzett tőkével részvénytársasággá alakítják a megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalatot — döntött múlt heti ülésén az Állami Vagyonügynökség. A cég új neve Szabolcs Gabonafeldolgozó és Forgalmazó Részvénytársaság, rövidítve Szabolcs Gabona Rt. lesz. Tevékenységi körébe malomipar, keveréktakarmánygyártás és gabonakereskedelem tartozik. Az első lépcsőben tisztán állami tulajdonú rt. tőkéjének egy nagyobb részét privatizálják, amely során a térség mezőgazdasági termelői részére kárpótlási jegyért vásárolható részvény- pakettet is biztosítani akarnak. Azt, hogy mikor és milyen feltételek mellett hirdetik majd meg a privatizációt, ma még nem tudható pontosan — nyilatkozta lapunknak Simon György a vállalat vezetője —, hiszen jelenleg is a hitelezőinkkel folytatunk tárgyalásokat. Eközben a vállalat vezetése számára csupán egy a fontos: működjön a cég. S tegyük hozzá: ez megnyugtató nekünk, állampolgároknak is. Hiszen a munkahelyeken túl a kenyerünkről is szó van. A száznyolcvanegyedik Balogh Géza M egalakult a magyar- országi cigányok száznyolvanegyedik szervezete. A Magyar Cigányok Békepártja létrejöttét Horváth Aladár, a Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője jelentette be, amikor beszámolt a Magyar Cigányok Antifasiszta Órszágos Szervezetének eddigi tevékenységéről. Gondolom, a hír hallatán kevés ember fordult le a székről meglepetésében, legfeljebb azon csodálkozott el, miképp lehet az, hogy eddig nemigen hallott e cigány antifasiszta közösségről. Am fölösleges a lelkiisme- retfurdalással vegyített csodálkozás. Az előbb egyáltalán nem ironizáltunk, ma hazánkban valóban száz- nyolcvan cigányszervezet működik. Igaz, ha belegondolunk, hogy a cigányok több mint félmillióan vannak — Horváth Aladár szerint azonban kereken egy- millióan—, akkor nem is tűnik olyan soknak a száz- nyolcvan. A tragédia a hatékonyságukban rejlik. Mert ez a száznyolcvan szervezet az elmúlt években az égvilágon szinte semmit sem ért el. Nem is érhetett, hiszen azok jó része csupán fantomszervezet, melynek széllelbélelt, önjelölt vezetői a legkevésbé sem törődtek a cigánysággal. Saját érvényesülésük lebegett a szemük előtt mindig. Nekik a rendszerváltás csak arra volt jó, hogy nyakkendőt kössenek, s végiglej- molják a hivatalokat, az ilyen meg olyan alapítványokat... Felmérhetetlen károkat okoztak ezzel a hazai cigányságnak, a tisztességes cigányszervezeteknek. A közvélemény jó részével ugyanis sikerült elhitetniük, hogy ezek a cigányok semmit sem változtak, hogy ezek ma is marakodnak, ezek továbbra is a koldulásból, az adományokból akarnak élni. Úgy, mint eddig, amit már megszoktak. Tökéletesen sikerült lejáratniuk a becsületes cigányvezetőket is, sajnos, már az ő önzetlenségükben is egyre kevesebben hisznek, mind többen mondják, ők sem különbek amazoknál. S az érintettek, a névtelen cigány-százezrek közül is egyre többen vélekednek ekképp! Mindezek tükrében kéne választ adni a következő kérdésre: a Cigányok Békepártja csupán egy lesz a velük együtt most már száznyolcvanegy cigányszervezet közül, vagy egy olyan erő, amely végre összefogja őket, s a cigányok érdekében politizál majd. Az elmúlt évek cigánykrónikája sajnos nem sok jóval biztathatja az érintetteket. Kommentár Megakadt falatok Galambos Béla A működő szövetkezetek, gazdasági súlyuknál fogva tekintélyesebbik negyedét megkérdezve, reprezentatív felmérést végzett a megyei mezőgazdasági szövetség. A számokból, meglepetést egyáltalán nem okozva, az derült ki, hogy 1993- ban tovább súlyosbodott a mezőgazdaság helyzete Szabolcsban. A megye mintegy 160 mezőgazdasági szövetkezetének várhatóan csupán 15 százaléka nem lesz veszteséges. Am a viszonylag jobbak eredménye sem haladja meg átlagosan a 2 millió forintot, így 50-60 millió nyereség várható megyei szinten. Miután a körvonalazott nyereség a múlt évinek csupán 15 százaléka lesz, szomorúan állapítható meg, hogy az eredmény egy év alatt jóval nagyobbat zuhant, mint amennyit a veszteség visszaesett. Ugyanis a veszteség 7-800 millió között lesz. Bár ez kisebb mint az előző évben — tavalyinak olyan kétharmada —, de sajnos nem a jövedelmezőség növekedésével, hanem az ezek szerint is nyilvánvalóan veszteséges termelés csökkenésével magyarázható. A termelés szűkülését az éves árbevétel 16-20 százalékos visszaesése jelzi. Elképesztően alacsony, csak évi 129 ezer forint az ágazatban dolgozók kereseti színvonala. Ez arra enged következtetni, hogy nem annyira a vagyon feléléséről, mint inkább a vagyon elvesztéséről van szó. Az idén, kiválások és elhalálozások miatt, körülbelül 10 százalékkal tovább csökkent, s így két év alatt a 44 százalékkal apadt a szövetkezeti taglétszám. Még az eredményesen gazdálkodó szövetkezeteknek is súlyos likviditási gondokkal kellett 1993-ban megküzdeni. Az adósságállományban tapasztalható átrendeződés csökkent az állam és a bankok felé, ugyanakkor nőtt a TB, valamint a szállítók felé fennálló tartozás—előrevetíti az előbbi adósságcsoportra vonatkozó adósságkonszolidáció sikertelenségét. Sajátságos probléma megyénkben, hogy a Területfejlesztési Alapból származó földalapú támogatáshoz csak a napokban jutottak hozzá, — az APEH helyett végül az Állami Fejlesztési Intézettől — annak a közel másfél száz településnek a gazdálkodói, amelyek benne maradtak az „elmaradottak" listájába. Az ősszel meglehetősen nehezen emészthető „alma-falat” mellett egy másik is megakadt a szabolcsiak torkán. A garantál áras gabonafélék közül ugyanis kimaradt a rozs, így nem növekedett olyan mértékben a vetés- területe, mint ahogy az a kedvező piaci viszonyok következtében indokolt lett volna. 1993. december 27., hétfő
