Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-18 / 296. szám
A nádra nőtt falu élete Györke László A hagyomány szerint a falu nevét onnan kapta, hogy a végtelen nádtengerben, jól el lehetett bújni az ellenség elől a századok folyamán. Ma több mint két és fél ezren „bújnak” itt meg. Pár évtizede voltak többen is... — Fordított világban élünk — fogad Kiss László nyugdíjas, mikor arról faggatom, milyenek a buji ember hétköznapjai. — De hát lehet rajta csodálkozni, mikor itt van lassan a karácsony, aztán meleg eső esik. Novemberben meg majd’ megfagytunk... Aztán „komolyabb” téma kerül terítékre. Volt valamikor Kiss Lászlónak egy tanyája, de az elmúlt évtizedek el- enyésztették, mert a gazdája nem férhetett hozzá. Most jó lett volna a körötte elterüld földet, az ősi jusst visszakapni. Csakhogy valaki „belepiszkált” a birtoklevélbe — a kár- rendezési hivataltól emiatt aztán még a mai napig nem kapta meg a kárpótlási jegyét. — Attól félek, még a januári licitről is lemaradok — mondja nem kis bosszúsággal a hangjában. — Pedig az a föld ide volt ígérve nekem, na akkor gyorsan meg is trágyáztam. Később került csak ki: másnak. Mert csak nem jött az a jegy, aztán az egyik licitnél elvitte a földet az orrom elől az elnök. Párás szemmel mondja, hogy bizony az erdőt, azt nem védi igazán a törvény. Bujon is folyik a fakitermelés, ami az ő szemében fairtás. Aztán hirtelen témát vált: — Pedig a buji népet kenyérre lehet kenni. Amíg fel nem húzzák... A falu központja az utóbbi években nagyon átalakult. A református templom és az iskola közötti puszta telkek néhány éve épültek be. Nemcsak lakóházzal, hanem üzletekkel is, egy valóságos szolgáltatóházzal. A régebbi Patkó csárda tőszomszédságában fodrászat, szauna, kozmetikai szalon, szolárium is van. — Nem is tudom, hány ezer köbméter földet kellett idehordani — emlékszik vissza a kezdetekre Papp Benjámin, aki idejében, még 1985-ben felismerte, hogy ebben a faluban érdemes beruházni. Alighanem kölcsönösen jól járnak: a falu is — hiszen a szolgáltatások köre bővül (zöldség- és gyümölcsfelvásárló telep is van itt); és a vállalkozó is, hiszen bővíteni akar, tehát nyilván megél belőle. Ám Papp Benjámin, akit faluszerte csak Béninek hív mindenki, nem buji, hanem nyíregyházi. Tehát „bekerült”. — Nézze, jó hely ez a falu, hiszen a buji ember lehet, hogy kissé magába zárkózó, ugyanakkor rendkívül barátságos. Ha látja, hogy az idegen nem akar rosszat, hamar befogadja. Meg aztán miben van nekem itt hiányom? Gáz van, telefon van, jó utak vannak, közel a megyeszékhely. — Lenne itt még mire vállalkozni — csatlakozik a beszélgetéshez a feleség, aki szintén benne van a „boltban”. — Van itt ugyanis néhány hiányszakma. — Szerintem egy autószerelő, egy szabó, egy órásmester vígan megélne. Vajon hogyan megy az átlag bujiaknak? Ezt a kérdést már Frank Sándor polgármesternek teszem fel, aki minden köntörfalazás helyett a tényeket sorolja: — Három nagy beruházásba vágtunk bele, s mindhárom a megvalósulás felé tart. A gázhálózat 80 millió forintba került, amelynek csaknem a fele állami pénz. Én nagyon megköszönöm a lakosság hozzáállását, hiszen a hozzájárulásuk (40 ezer forintba került egy-egy csonk) nélkül ez megvalósíthatatlan lett volna. Buji képeslap A SZERZŐ FELVÉTELE Az első ütem az idén lezárult, jövő évben fejeződik be a program. — A másik nagy álmunk volt a telefon. Ennek azért is nagy a jelentősége, mert a szomszédos településeken még nincs crossbar. November végén kezdtek „élni” az első vonalak. Ebben a programban 114-en jutottak telefonhoz 40 ezer fo rintért. A bővítést azonban már csak térségi beruházásként valósíthatjuk meg. Hadd mondjak itt köszönetét Silye László kivitelezőnek a gyors és megbízható munkáért. Az útprogram első felvonásában két kilométer belterületi utat szedtek rendben. Nemrég nyertek — ugyancsak pályázati úton — pénzt, amiből (és persze a „saját erő” hozzáadásával) a Dózsa és a Vasvári utcákat szeretnék por- talanítani. így is marad még mintegy három kilométernyi sáros-poros utca. Persze, azok, akik nem élvez(het)ik a beruházások nyújtotta előnyöket, nyilván másként látják a világot. — Nem titok, hogy központi támogatás nélkül ezek a beruházások nem valósulhattak volna meg. Ebben nem kis szerepe van Várkonyi István országgyűlési képviselőnek, aki „fent” egyengette az utat céljaink megvalósítása érdekében. De hogy az eredeti kérdéshez visszatérjünk: vajon hogy megy a bujiaknak? Sajnos, ami a munkanélküliséget illeti, ebben felette vannak nemcsak az országos, de a megyei átlagnak is a maguk 26 százalékával. És ez egyre több önkormányzati pénzt köt le, kevesebb marad beruházásokra. (Pedig a következő nagy lépés a szennyvíz lenne.) Eredetileg a költség- vetés 14 százalékát szánták különböző szociális segélyekre, díjakra, támogatásokra. Ezt — már most látszik — túllépik. És mi lesz jövőre, mikor hatályba lép a közalkalmazotti törvény? — A buji emberek többsége nem várja a sült galambot. Előfordult már nemegyszer, hogy a szociális, illetve a gyermek- és ifjúságvédelmi bizottság jelzése alapján ítélte meg a segélyt az önkormányzat, mert a szülő — hisz jobbára a többgyermekes családokról van szó — nem fordult hozzánk kérelemmel. Persze, a dolog olykor-olykor visszafelé is igaz: olyanok kémek segélyt, akik nincsenek igazán rászorulva. Ilyenkor mérlegelnünk kell, hiszen ha már a község pénzéhez kell nyúlni, akkor azt inkább olyan célra fordítjuk, ami az egész település boldogulását szolgálja. Október óta jelenik meg a Buji Szemle, az önkormányzat havilapja. — Régi tervünk vált ezzel valóra — mondja a polgár- mester —, hiszen a lap kiváló lehetőség a lakossággal való párbeszédre. Valóságunk közelképben Alkoholgőzben és nyomorban tengődve Kováts Dénes tt a tél, a hideg, és saj- lg nos szedi áldozatait. Egyre többen vesztik életüket a kihűlés kö- JL vetkeztében. Időnként az előzetes alkoholfogyasztás is közrejátszik, hogy ez a halál oka. Sokan vannak még, akiknek a sorsa közelíthet a tragédiához. Jani — nevezzük így — 46 éves volt. Talán csak közeli ismerősei tudják, miért, hogyan siklott ki élete, talán ők sem ismerik a valódi okokat. Az utóbbi időben a hobbitelkek, gyümölcsöskertek környékén tengődött. A szó szoros értelmében. Némi ételért, italért dolgozott a kerttulajdonosoknak, így, ha nem is minden nap, de hozzájutott a betevő falatkákhoz. S persze a borocskához, pálinkához is, hiszen némi „melegítőre” azért szükség volt. Nem csoda, mert a kunyhóba, ahol meghúzta magát, nemhogy egy-két bútordarab, de még fűtőalkalmatosság se került, bár talán nem is törte magát értük. Teltek múltak a napok. Némi örömöt, — hogy ne mondjam: doppingszert — csak az ital jelentett számára. Amikor, még ha nem is nagyon kellett segítsége, az őt szánó gazdák ilyen-olyan segédmunkára kérték fel, s megkínálták saját termésű borukból, esetleg egy-két kupicával. Talán a körülmények mellett az ital jelentette végül végzetét is. A téliesre forduló időben vagy nem volt, ami melegítse, vagy az ital miatt nem érezte álmában a hideget, s kihűlt. *** István története bizonyos szempontból sokkal egyszerűbb, bár a végeredmény ugyanaz: a kihűléses halál. O családban élt, s ő sem vetette meg az italt. Időnként talán túlzottan is felöntött a garatra. Mint aznap este, amikor némi „alapozás” után még átment a szomszédba névnapot köszönteni. A koccintások után hazaindult — de sosem ért vissza lakásába. Nem tudni pontosan, mi is történt, talán részegsége miatt elesett s ott, a járdán érte a halál. Hidegek az éjszakák, könnyen kihűl a magáról mit sem tudó ember... *** Gábor sorsát is az ital pecsételte meg huszonévesen. Ivott, aztán beült a garázsban álló autóba. Rejtély, hogy miért ott pihent meg. Talán józanodni akart, talán csak a magnót hallgatta. Holtan találtak rá. *** Az ital mindhárom előbbi esetben elősegítette a tragikus végkifejletet. Közülük Janié a hajléktalanok kilátástalansá- gát is példázza. Hasonló cipőben járó társai számára intő példa lehet. Mert bár könnyű másokat hibáztatni, s nehezebb saját magukat, azért ők is tehetnek arról, hogy idáig jutottak. Az életút különböző, a jelen hasonló. Józsi például családos emberből vált hajléktalanná. Volt felesége, két gyermeke. Szerette őket. Alkalmanként ugyan megivott egy-két pohárkával, de bevallása szerint sosem vitte túlzásba. Talán a hajtás, a mindennapos robot, a pluszmunkák tették, — ki tudja? — de felesége eltávolodott tőle. Ez bántotta őt, egymást követték a veszekedések. Jött a válóper: a lakás a gyerekekkel együtt az asszonyé maradt. Józsi nem tudta kiheverni az anyagi megrázkódtatást. Igaz, az érzelmit sem nagyon. Volt egy italozós időszaka is, de tulajdonképpen nem sokat vesztett. Hisz a mai árak mellett arra reménye sincs, hogy önálló lakáshoz jusson. Különösen, azóta, hogy a vállalat, ahol dolgozott, sok embert elbocsátott, s ő közéjük került. Még annyi szerencséje van, hogy jut fedél a feje fölé, mert a parkok, a lépcsőházak számára nem jelentenek megoldást. Odáig még nem süllyedt, de nem is szeretne. Igyekszik elkerülni a testilelki lezüllést, alkalmi munkákból próbál meg némi pénzhez jutni, hogy ne rongyokban járjon. Keresgéli a kiutat, de nem nagyon lel rá. Azért még bízik sorsa jobbra fordulásában. * Csaba esete egészen más. Ő világéletében izgága alak volt, megülni nem bír, csak menne neki a vakvilágnak. Az ital jelentős — és helyzetrontó — szerepet játszik életében, számos összetűzés forrása volt már. Gyermekkora óta nehezen fékezi magát, nem véletlen, hogy a cimborák mellett jócskán szerzett ellenségeket. Az iskolában sem jeleskedett, gyakran voltak „katonás” osztályzatai. (Egy, kettő, egy, kettő...) Aztán járogatott ugyan dolgozni, de összeférhetetlensége miatt sehol sem húzta ki sokáig. S az alkohol... Gyakori vendége a kocsmáknak, szórakozóhelyeknek, az ital „ellazítja”. Olyannyira, hogy gyakran keveredik verekedésekbe, bár ez őt nem nagyon zavatja. Eléggé idegeire ment özvegy édesanyjának is, mondhatni, pokollá tette életét. Mert Csaba élte a maga sivár, alkoholgőzős életét, s ha a pénze elfogyott, kikövetelte anyjától a sörre, pálinkára valót. S ha nem volt pénz, „záriba vágta” a kisebb-nagyobb értéktárgyakat. Nem csoda, hogy édesanyja nem sokáig bírta, belehalt bánatába. S a lakás ára is egyre fogyott, mert előbb csak kisebbre cserélte, aztán — gyakorlatilag — lecsúszott a torkán az érte kapott pénz. Most hajléktalanként irtott húzza meg magát, talán a lopásoktól, betörésektől sem riad vissza. Kérdés persze, mindezt meddig lehet csinálni. A távolabbi jövőt illetően nem túl megnyugtató életforma. *** Topi — csak így nevezik az öreget — már jócskánt túl van élete delén. Ismerősei sem nagyon tudják, mit is csinált korábban. Homály övezi múltját, nyomor a jelenét, s jövőjét is. A parkok, lépcsőházak, az állomás jelentik szállását az időjárástól függően. Fel-feltűnik a büfék, kimérések környékén, hátha akad némi betevő falatka a maradékokból. Már nem szégyellős, és nem is válogatós. Eszi, ami jut. Ki tudja honnan, tán megszánják, néha még italra is futja. Üvegeket gyűjt, néha meg-meg- hívják sorstársai. Ha nagyon megszorul, kéregét, összekoldulja a „gyógyszerre” valót. A csavargók sem bántják, békén hagyják. Ismerik, legfeljebb legyintenek rá. Ócska ruháit időnként kevésbé ócskákra cseréli valahogy. Régóta él már ilyen körülmények között az öreg, talán már azt sem tudja, milyen érzés vetett ágyban álomra hajtani fejét. S lehet, már sosem tudja meg. *** isiklott sorsok, K életek ezek, mai magyar valóságunk szeletkéi. Es hányán, de hányán élnek, tengődnek még hasonló körülmények között. Bizonyára ők maguk is tehetnek arról, (s nem is kis mértékben) hogy a társadalom perifériájára sodródtak, s talán sokan vannak azok is, akik ugyan fejük fölött fedéllel, de csupán tengetik életüket. A szeretet ünnepén eszébe jutnak-e valakinek? 1993. dumber 18. Jt ‘Kgút-Magyarúrszág hétvégi mellékút* > 15
