Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-04 / 258. szám
Kelet-Magyarország 3 1993. november 4., csütörtök HÁTTÉR Éjszaka nem szabad aludni A MOL-kútig állt a sor • A dugó miatt a személygépkocsik is várakozni kényszerülnek Záhonyi csendélet kamionsorra Balázs Attila felvétele Gyürke László Záhony (KM) — Egy MTI-hír: „Ismét több kilométeres sorban várakoztak hétfőn a kamionosok a záhonyi határátkelőhelynél. Kovács János, a LIGA-hoz tartozó Nemzetközi Gépkocsi- vezetők Országos Szakszervezetének elnöke elmondta: a sorban teherkocsikkal várakozó szakszervezeti tisztségviselőknek kellett lebeszélni néhány kollégájukat arról, hogy kamionokkal tiltakozásul eltorlaszolják az utat. Hétfő délelőtt. Az új MOL- kúthoz közeledvén a ködből bontakozik ki az utolsó kamion. Nem tanácsos elaludni Ahogy elhagyjuk a kutat, az út egyre keskenyebbé válik. Tanácsos lépésben haladni, mert a szembe jövők ugyancsak rátaposnak a gázpedálra. Talán azért, mert — több órás, több napos? — várakozás után végre folytathatják útjukat. A sorban magyar rendszámon kívül a leggyakoribb az ukrán, de akad itt bolgár, szlovák, sőt, horvát is. Nyugati csak elvétve. A sor közepe táján megszólítok egy gépkocsivezetőt. — Ó, én még csak tíz órája állok itt. Nem nagyon mozdulunk. Még nappal csak-csak, de az éjszakától félünk. Egy nagyobb szakasz — lehet úgy 50-60 méter — üresen maradt. Az utána következő szlovák felségjelű kamion vezetőfülkéje üres. A mögötte állók már járatják a motorokat: — Vperjod! (Előre!) — vezényel az egyik UA-felség- jelű kamion vezetője. Felbőgnek a motorok. Szalad a magára hagyott kocsi vezetője: — Moment! — Gyakori az olyan eset, hogy befurakodnak, valamelyik elbóbiskolt, vagy éppen egyéb dolgát végző elé? — kérdezem az egyik magyar pilótát. — Hát, nem árt résen lenni. De azért nem rendszeres. Egy biztos, éjszaka nem szabad elaludni, mert akkor nem- csakhogy megelőznek, de még ki is foszthatnak. Volt már rá példa, hogy leszívták a gázolajat. Előfordult, hogy az egyik kamion kardántengelyét szerelték le. Szerintem szervezett bűnözők tartják rettegésben a pilótákat. Hogy kik ők, csak sejteni lehet, de aligha hazaiak... Huszonnyolc óra Hétfőn délben Czap István századossal, a záhonyi vámhivatal parancsnokával beszélgetünk a kialakult áldatlan helyzetről. — Most 28 óra a várakozási idő a kamionoknak. A hétvégén egyébként a személy- forgalom is igen élénk volt. Általában délután 3-4 óra körül kezd kialakulni a személygépkocsi-sor és este tízig nagy a tumultus. Előfordul, hogy a kiskocsik mehetnének, de a kamionok dugót okoznak, így aztán a keskeny, kétsávos Tisza-hídon se ki, se be. A parancsnok úrtól megtudtuk még, hogy a dugók kialakulását részben az okozza, hogy az ukrán oldalról szakaszosan engedik a kocsikat. A záhonyi kamion vámterület maximum tizennyolc gépkocsit tud egyszerre fogadni, ám előfordul, hogy a túloldalról egyszerre negyvenet engednek át. Ilyenkor aztán azok a hídon várakoznak. Egyébként a híd olyan állapotban van, hogy a KPM szerint egyszerre csak egy kamionnak volna szabad rajta tartózkodni. Ám ez meg- valósíthatatlannak látszik. Ugyancsak lassítja az átkelést, hogy éjszakánként nagy szünetek vannak: két, olykor három órán keresztül egyetlen kamion sem érkezik a túloldalról. — Állítom, hogy folyamatos munkával a magyar szervek huszonnégy órán belül felszámolnák a kamionsort — teszi hozzá Czap István. Közben nagy bőgéssel elhúz néhány kamion a személygépkocsik számára kijelölt sávban. Majd Ikarusok következnek, amelyek valamely FÁK-tag- országban találnak, találtak gazdára. Felvetem a záhonyiak problémáját, akik a Petőfi utcában laknak. Kérésük az volt, hogy jó lenne, ha elősorompóval a városnévtáblához helyeznék a kamionsort. — Megértjük a záhonyiak aggodalmát, bár hozzám nem futott be ilyen jelzés, javaslat, ám a dolog technikai okok miatt kivihetetlen. Hisz egy külső sorompóhoz rendőröket kellene állítani, felszerelni őket CB-rádióval, hogy állandó kapcsolatuk legyen a határőrökkel. Egy újabb szerv bevonása csak növelné a várakozási időt. Itt van számunkra az ukrán példa. Csapnál van ilyen elősorompó. A már említett háromórás üresjárat egyik oka — tudtuk meg túloldali kollégáinktól —, hogy nem volt összhang a külső sorompónál szolgálatot teljesítő rendőrök, a határőrök és a vámtisztviselők között. — Véleményem szerint a személy- és a teherforgalom csak növekedni fog, s a régi híd már évek óta nem bírja a forgalmat, hiszen naponta 19-21 ezer személy, irányonként 4000-4500 személykocsi és 180-200 kamion halad át itt. A kialakult helyzeten csak globális megoldás segítene igazán: ha épülne egy négysávos híd, korszerűsítenék az átkelőket. Aranyóra, szemüveg A folyosón a legfrissebb fogások: egy személytől 160 (nem nap-)szemüveget, 500 lázmérőt, 40 kalapot, 400 tűreszelőt, 50 Lada-fékcsövet, 20 vésőkészletet foglaltak le. Az illető egyik tételről sem nyilatkozott, tehát eldugta. — Egy másik „turista” 1455 golyóscsapágyat rejtett el, egy harmadik 11 búvárszivattyúval próbált szerencsét. — Volt olyan FÁK-beli állampolgár, aki Magyarországról feleségét egy arany karórával akarta meglepni — mondja Czap István. — Mit gondol, mennyi volt az értéke? 195 ezer forint! A zsúfolt raktárban nézelődünk. Kiderül, hogy még két ilyen van. A padlón feltekert rézhuzal- halmaz. Egy Barkasban érkezett. Kicsit alakították csak át: magasabb lett a padló. A laikus talán észre sem vette volna...-------------Tárca — A zért ez mégis disznóság! — csap mázsás öklével az asztalra a Hamubasült Pogácsa, vagy ahogy a legtöbben ismerik, a Hapo gyár elnök-vezérigazgatója. S körbenéz, hogy a háromfős cég minden tagja jelen van-e a tanácskozáson. Megvárja, amíg a felszállt hamu leülepszik és a hatás kedvéért megismétli. —Azért ez mégis...! A teljes vezérkar helyesel: Disznóság, bizony! De mi a disznóság? — kap fejéhez Tódor, a gazdasági igazgató, aki egy személyben szakszervezeti titkár, takarító, kifutófiú és még sok minden más. — Mi?...i? Hát, hogy még nem neveztük ki cégünk szóvivőjét — méltatlankodik Tihamér, az elnök-vezérigazgató, aki egyben fűtő és dagasztó is.—Minden valamire való társaságnak van már szóvivője, csak nekünk nincs. — Én... én vállalom — dadogja Benő, aki a háromfős vállalkozás termelési igazgatói, hamu- és lisztfelelősi, valamint a kereskedelmi osztályvezetői tisztséget tölti be. — Én va...gyok köz...közvetlen kapcsolatba az ügyfelekkel. — Nem jó, nem vagy elég dekoratív — szavazza le a jelentkezőt az elnök-vezérigazgató. — Majd én leszek — kap az alkalmon Tódor. — Én ismerem a legjobban a pénzügyeinket, s most ez a legfontosabb. — Ne... nem fogadjuk el! — replikázik azonnal Benő. — Te... te nagyon egyoldalúan tájékoztatnál, hisz egy fityin- günk sincs a kasszában. Különben is a múltkor alig tudtunk lebeszélni, hogy a nem megfelelő munkakörülmények miatt ne hirdess szakszervezeti engedetlenséget vagy sztrájkot. — Persze, mert hegyezetlen zabból kellett volna kását főzni, a kása pedig nem a mi profilunk. Más technológia, más munkavédelem — kezd fejtegetésében a gazdasági igazgató. —Jó, jó, tudjuk! — vágja el a magyarázkodás fonalát Tihamér. — Pedig ekkor a piac miatt szükség lett volna a termékváltásra, de most már megnyugodhatunk, fellendült az üzlet, egyre többen indulnak vándorútra. — Ha mindenáron bővíteni akarjuk az áruskálánkat, gyártsunk tarisznyát és vándorbotot, arra is- nagy a kereslet — zárja le bölcsen Tódor a vitát. — Uraim, uraim ez má... már a termelési tanácskozás? — ébred fel szendergéséből Benő. — Nem! Azt majd holnap tartjuk. A mai igazgatósági ülésünk témája, mint már mondtam, a szóvivő kijelölése. S azt hiszem, nem kell messzire menni — mutat magára —, hogy a megfelelő személyt m e g - találjuk. Kérem állásfoglalásukat! Nem! — hangzik az egyhangú elutasítás. — Te nem is tudsz olvasni, a tegnapi vállalati ünnepségen végig viszszafelé mondtad a beszédet. Csend lett. Elfogytak a jelöltek. Egymásnak feszülnek az indulatok. Végre nagy nehezen kiderül, a cégen belül nincs alkalmas ember, különben is jó lenne egy hölgyet választani, aki jól mutatna a kamerák előtt. Talán ez? Talán az? Felvetik, meghányják-vetik. A szomszéd Bözse megfelelne. Elég szép, elég okos, csak épp most vitte el a rendőrség, mert az álruhában lévő körzeti megbízottól el akarta venni a gumibotot. A legtöbbet az utcavégi Mari néni került szóba. Bár hetvenéves, de ő mindenről tud. Nem csak szóvivő lenne, hanem szóhozó is. Azt is hamar megtudta, s telekürtölte a falut, amikor az üzemben elfogyott a hamu és homokban kellett a pogácsákat megsütni. Csakhogy van egy kis szépséghibája. Elől csak egy foga van, az állón pedig egy nagy bibircsók éktelenkedik. Nem baj — döntenek estére a vállalat vezetői és dolgozói egyhangúlag. Csináltatnak egy szájpadlásost harminckét foggal, s a szemölcsöt is lera- díroztatják, ha kell, még plasztikáztatják az arcát is. Hiába, beruházás nélkül nincs siker. Tihamér, mint a legrangosabb vezető keresi meg a kiválasztottat, aki még akkor sem tud megszólalni, amikor bevallja neki a cég elnök-vezérigazgatója: egyelőre csak ideiglenes a megbízatás, s természetben, pogácsával tudnak fizetni a ténykedésért. — Nem baj, leikecském — ocsúdik fel Mari néni — elviszem én a szót oda, ahova akarja; csak ne legyen nehéz, mert tudod, a csúz már a hátamba állt... rt íme, mindenki megnyu- LJ godott, lett már szóvivője a Hapo-nak is. Dankó Mihály Szóvivőválasztás Tóth Kornélia A z orcára nyomott hármas csók pecsételte meg egykor a barátságot, heves hátlapogatások közepette. A többnyire a képernyőn, vagy nagygyűléseken, pártkongresszusokon látott jelenetből a kisember a saját életében vajmi keveset profitált. A műsor ismert forgató- könyv szerint pergett, a közvetett vagy a közvetlen haszonról egykor kispolgári csökevénynek számított beszélni. Fordult a világ, de a két- és többoldalú kapcsolatok rendszere át- meg átszövi életünket azóta is. Igaz, mostanában nem pártvezérek csókolgatják egymást a megbonthatatlan frigy bi- zonygatására, hanem a civil társadalom sejtjei, kisközösségek, együttesek, a kulturális, a gazdasági, a szellemi élet prominens képviselői mondanak egymásnak adjon istent. Tegnapi lapunkban két. programról is beszámoltunk: flamand katolikus diákok vendégeskednek Nyíregyházán az Arany János Gimnáziumban, és egy osztrák intézet munkatársai kívánják szorosabbra fűzni az együttműködés szálait megyénk több tanintézetével, önkormányzatával. A Kölcsey Gimnáziumból nemrég utaztak haza a német diákvendégek. A gyermekvédelmi intézetek évek óta holland cseréket szerveznek. A vá- sárosnaményiak a finn Vam- malával „testvérkédnek”. Csak ízelítő abból a sokszínű programból, amely megyénk mind több településének hétköznapjaihoz tartozik. Igaz, gyakran még újsághír sem lesz ezekből a látogatásokból, hiszen sokkal fontosabbnak vélik a házigazdák a tartalmi kapcsolatokhoz szükséges eseményeket, rendezvényeket tető alá hozni, mintsem gulyással, szilvapálinkával hitelesíteni az újsütetű barátságot. M ióta a hétköznapi diplomácia szintjén is megjelentek a külhoni kapcsolatok, a barátság, a testvérintézmény, a cserelátogatás szavak nemcsak új tartalmat nyertek, hanem a „magas” politika szintjéről leszálltak a valóság talajára. Mindanyiunk hasznára. Ötszáz személyes konyhát, korszerű tálalót létesítettek a tiszavasvári szakközép és szakmunkás-: képző intézetben Elek Emil felvételei Kommentár Megvédjük magunkat Balogh József M ehet mindenki a jegyzőhöz. Gondolom, nincs elég dolga, így születhetett az a rendelet, amely hozzá utalja azokat az embereket, akik nem szeretnék, ha más is hozzáférhetne személyi adataikhoz. Régi téma — már az előző rendszer vége felé is terítékre került — a személyi adatok védelmének a kérdése. Arról van szó, hogy korábban jószerivel bárki számára hozzáférhetőek voltak, ám ahogy erősödött az emberi jogok védelmében felemelt hang magassága, úgy vált egyre elérhetőbbé, hogy az ilyen adatok titkosak legyenek, csak akkor használhassák azokat fel, ha az állampolgár hozzájárul. November I-jé tői életbe is lépett a személyi adatok védelméről szóló rendelet. A furcsasága csak az, hogy fordítva működik. Vagyis, ha én mondjuk egy szélhámos kft. lennék és mindenkit szeretnék becsapni például amerikai pilótadzsekikkel, vagy névre szólóan elküldeni nekik holmi színes cifraságot, s még azt is ráírnám: Ön már egy milliót biztos nyert, csak meg kell rendelni még ezt-azt, akkor ezután is megtehetem. Kivételt az a néhány ember jelentene, aki bemenne a jegyzőhöz, s kérné, hogy adatait a jövőben illetékes hivatalok idegen személyeknek ne szolgáltassák ki. Ez persze nem jelenti, hogy aki ilyet kér, kivonhatja magát a bírósági, vagy egyéb igazságszolgáltatási szervek megkeresése alól, de még az adóhatóság elől sem lehet így elbújni. Gondolom ez utóbbiak teljesen természetesek, ám az előbbiekkel akad némi gond. Nem tudom ugyanis miért az állampolgárnak kell körülbástyázni magát, védekezni mások zaklatása ellen, félkomoly és szélhámos bóvlikereskedők levéláradata, üzleti ajánlatai ellen. Miért nem azt találták a rendelet alkotói helyénvalóbbnak, hogy az adtainkat felhasználni akarók dolgozzanak meg megszerzésükért. Például megkérdezni bennünket: megengedjük-e, hogy leveleket írkáljanak és ajánlatokat tegyenek. M ert így épp olyan helyzet állt elő, mintha szombatonként be kellene menni a henteshez bejelenteni, most nem kérek húst. A valóság talaján
