Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-06 / 260. szám

Az Asszony rété széliben

Az Úr 1608. esztendejének július 5-én végbement határjárás akár történelminek is mondható

Koroknay Gyula

Nyíregyháza — Butykáról Lászlótanya felé befordulva, a települést szinte azonnal el is hagyjuk. Szemmel látni, hogy egy mélyebben fekvő, É-D irányban hosszan elnyúló rét fogta vissza a terjeszkedésben. Az okiratokban Asszony laposa vagy rété néven szerepel, mely az ősidőkben az Érpatak egyik ága lehetett. Az Asz- szony laposának túlsó partján az Ábri-sor kettős árokkal ellátott fasorai ívelnek, itt kezdődött az egykori félegyház, s még csak 0,8 km-t tettünk meg. Balról idelátszanak a régi Sima-Kálló közti földút egyre távolodó fasorai, Félegyház É-i határát ez az út jelezte. E sorok írásakor a fasor egy részét már kiirtották. Magyarországon a régi utaknak nincs gazdájuk, nem úgy, mint Dániában, Németországban, hol idegenforgalmi nevezetesség lehetett egy-egy út. Félegyház K-i és D-i határairól később. Egy darabig még a butykanagykállói úton haladunk, majd a Lászlótanyához vezető letérő után egy hatalmas ívben elválunk a kísérő fasortól s 4,3 km megtétele után egy sűrű akácsor keresztezi utunk. Itt megállhatunk.

Ez a szokottnál sűrűbb akácsor jelöli a régi Félegyház határát s választja el a régi káliói földtől. Hogy faluhatár, a fák közt vonuló kettős árok jelzi: a nagyobbik Kálló, a csekélyebb Félegyház ill. Butyka felől. Dél felé a széles fasor kettős árkával egy dűlőút kíséretében kimegy a fehértói (a régi káliói—szegegyházi) útra. A fák közt az itt-ott feltűnő vályogházak omladékai kísérteties látványként hatnak. Benőtte az akác, s lehet, hogy ma már

csak ezek tartják, ami megmaradt belőlük. Kik laktak bennük? A falu számkivetettjei, félrehúzódó bujdosók? — mindkettőre van adat máshol. Vagy egyszerűen csak a káliói csőszök? Észak az árkokat s védő fasoraikat mindkét oldalon szekérút szegélyezi, felvisznek egészen a vasútig. A sínek túlsó oldalán szemben a feldúlt korhány egy régi térkép szerint a „Legyes domb”. Ennek azonkívül, hogy Jósa András megásta, történelme is van, melynek akár azt a címet is lehetne adni a levéltári aktából vett idézettel: „Az félegyházi és kállai föld igazítása”.

Egy határjárásról van szó. Ez a régiségben mindig nagy esemény volt. A mostani, az Úr 1608. esztendejének július

5-én végbement határjárás pedig akár történelminek is mondható. Bocskay, Korponai kiváltságlevele értelmében csak most kezdődött meg Cso- maközy András hajdúinak a földhöz juttatása. Hangsúlyozni kell, a hajdúk letelepítése csak Csomaközy András hajdúira vonatkozott, a hajdúvárosok a szabolcsi hajdúkapitány seregének a települései. Egyelőre azonban bizonytalan volt, hogy hol vannak szabad földterületek. Ilyen körülmények közt került sor erre a határjárásra.

A vármegyét a szolgabíró képviselte az esküdtjével. Továbbá jelen vannak, — és itt a felsorolás akár egy korabeli szabolcsi eposz hőseinek a felvonulása is lehetne, — a kállói vár első lovashadnagya, Agár- dy János, Vetéssy Mihály és Hagymássy János hadnagyok, utóbbi nemrég a hajdúlázadáskor a várat védte a hajdúk ellen, a félnemes Lovász János, ki két évvel ezelőtt, mint

Milotai Nyilas István, akkor Káliéban prédikátor, odaadó híve jelentős szerepet játszott, hogy Földessy Lászlót megfosztották szolgabírói gyűrűjétől, Babay István, ki Nyáry István főkapitánysága alatt lesz a vár vicekapitánya, Bíró György strázsamester, Kecskés András katona, vagyis huszár, ki nemrég Oroson volt Kállay Lőrinc jobbágya, de mikor katona bátyja halála után a Kállayak az örökölt ingóságait elvették, bátyja fegyvereivel beszökött a várba, s katonának állt. Jelen volt a kállói hajdúk kapitánya, az egyébként ismeretlen Kürthy István; a dorogi hajdúkapitány, Mérges Márton, kinek Butykay István zempléni viceispán Félegyházat zálogosított el; Borbély Ambrus, a böszörményi hajdúk kapitánya, s több kevésbé ismert hajdútiszt.

A legnevesebb jelenlévő azonban a már említett Csomaközy András volt. Pócspetri földesúr, ki szabadhajdúkat tartott, s Bornemissza Miklós ónodi főkapitánynak Tiszak- erecsenyben történt megöléséért Szabolcs vármegye fővesztésre ítélte, Bocskay harca alatt merész haditette volt Árva várának az elfoglalása, a békekötéskor amnesztiát kapott, ezidőben mint az Ibrányi árvák gyámja Ibrány várát is birtokolta; a váradi vár vicekapitányaként hal meg.

Talán mondani sem kell, *hogy a kíséret sem volt csekély: szolgák, fizetett napszámos jobbágyok, s nem hiányoztak az élelmet, s italt szállító szekerek sora sem. A hangulat emelkedett lehetett, mert a nem hosszú határjárási jegyzőkönyvbe bekerültek nem odavaló dolgok is, mint például, hogy Csomaközy kíséretében volt „Ördög Ferenc, ez hordozta a kolomárist és az pennát az határon”.

Az említett pennával Czeg- lédy István, a vármegye nótáriusa bejegyezte, hogy az első határhányást „az Asszony réti szélében, az simái út mellett” hányták. Félegyháza lokalizálása szempontjából döntő adat, mert világosan lerögzíti Nagy- kálló és félegyház határvonalának legészakibb pontját. Innen dél felé haladva határdombot hánytak még „Nagy Balázs István széki útja mellett”, és „az Móra széki útja felén”. Ezeket a kállói határon. Majd miután keresztezték „az régi, derék szegegyházi utat”, az utolsó határhányáson „esküdt meg Vonza Bálint nemesember az kállai-hugyaji határon, az Kisteleki hegyen, hogy az hugyaji határon hordozta el igazán az szolgabíró az hajdúvitézekkel egyetemben egymás akaratjából” keresztezve a jellegzetes kálló szikes tavak dűlőútjait.

A jegyzőnk nem mulasztja el, hogy be ne számoljon egy különös esetről, mely még a Legyes dombnál történt. „Ha Agárdy uram fel nem ugorhatott volna az határról, oda temették volna, Csomakazy (Csomaközy) uram hányta volna egyik reá az földet”. Az eset nem egészen világos, többképen is értelmezhető. Mindenesetre valami tréfa akart lenni. Kevéssé tréfa volt azonban, mi nincs megemlítve. Ugyanitt egy harangi jobbágy volt a tanú, ki ahogy szokás volt, mezítláb megesküdt az igaz határra. Ilyenkor a fiatal jobbágyot amúgy istenigazában elpáholták. Tették azért, hogy öreg korában se feledje el, ha a szükség úgy hozza, hol van a két falu közti határ.

Ady-kép az átpolitizált huszadik században

(MTI-Press) — Bizonyára sokan úgy gondolják, hogy egy olyanféle folyóirat, mint az Irodalomtörténet, csak a szakemberek szűk rétegének való. Pedig nem így van: nemcsak irodalomtanárok és más szakmabeliek forgathatják haszonnal ezt az 1912-ben alapított lapot (amelynek jelenlegi főszerkesztője Kabdebó Lóránt), hanem mindenki, aki érdeklődik régebbi és közelebbi

múltunk jeles alkotói iránt. Rendszeresen találhatunk olyan esszéket, elemzéseket, amelyek valóban közismert művekkel szembesülnek. A negyedévente megjelenő orgánum idei harmadik számában például Szabó Magda vállalkozik Vörösmarty Mihály Szép Ilonkájának, Német G. Béla pedig Kosztolányi Dezső Szeptemberi áhítatának megközelítésére. De rendkívül

fontosak az olyan, szűkebben szakmai jellegű tanulmányok is, mint Görömbei Andrásé, amelynek témája Ady-képünk és az újabb szakirodalom. Ady Endre nemcsak a modem magyar irodalom elindítója, de az évszázadok összességének is egyik legnagyobbja. Érthető, hogy a rá vonatkozó szakirodalom, csak az 1945 utáni is, igen terjedelmes. S belátható annak kikerülhetetlensége, hogy ebben az átpolitizált huszadik században az Ady-kép sohasem tudott még viszonylag sem politikamentessé, higgadttá válni. Az irodalmi fővonal egyik mérföldkövének kiáltották ki, s ez azt is jelentette, hogy ami nem illett a koncepcióhoz, azaz a forradalmi és a realista szemlélethez és alkotásmódhoz, az mind zárójelbe került, de legalábbis kétes.

kis lalala*

Mohácsra is? De bizony, egész Mohács lalalul és lililul, rögtön kaszára-kapára, s akkor aztán lesz nemulass és újabb feketemohács. Aj, te jó ég, mit csináljak? Ráadásul jön Tyzsa asszony is a csőre töltött, hatlövetű Erika írógépével, ilyen körülmények között nem lehet célbalőni, kérem, mondja mérgesen, és lób-lób a hatlövetű írógépet, jaja, csak nehogy hozzám, és hozzám se, mondja a falon Kölcsey úr, fakeretben, én már több mint száz éve megmondtam, hogy első a jókedv, a jókedv, kérem, még a bőség is ráér, csak jókedv legyen, lalala, lalala, az ablakban egyre nagyobb a tömeg, az Erkel utcában seregük a nép, a Csarnok tér felől egy rendőr- kocsi, nénótitú, a Vámház körút sarkán egy tűzoltó kocsi, titunénó, ennek a fele se tréfa, hagyod abba rögtön, Hiripi!

De nem hagyja, lalala, lalala, lalala.

Tragédia! Tragédia! De legalábbis tragédia, dalban elbeszélve.

Vagy tán mégsem? Kelleme- tes hangok szivárognak be az ablakon. Akármi legyek, ha ez nem vihogás. De vihogás bizony! Zsigula, Radibenc, Ti- szilli, Frukkancs,t Hapciter, Ánimán, Geszter, Árger úrfi és Aresz kisasszony összedugták a fejüket, és ihognak, vihognak.

Nagyon jó jel! Még Ofiren- cia kisasszony is ellebegtet egy mosolykát. Lopva Tyzsa asz- szonyra pillantok, hátha ő is, de nem, ő még ott fúldokol a lalalában.

—Lehet, hogy énekelni akar — mondja Radibenc.

— Csak talán botfülű — tó- dítja Tiszilli.

— Az, az — kapok a hazugságon—, nem tud hova lenni a

boldogságtól, de a legsajnálatosabban botfülű.

— Akkor segítsünk neki — mondja Animán, és finoman bekapcsolódik a lalalába, hipp-hopp, lop bele egy kis dallamot, figyeld, most följebb viszi, most lejjebb dó-ti-dó, már énekelnek a többiek is, muzsikál Frukkancs hangja, trillázik Aresz kisasszonyé, szárnyal Zsigula, Geszter és Hapciter. Tyzsa asszony is abbahagyja a lóblóbot, és beáll daliamászni.

Fordul a kocka. A felbőszült nép elhallgat, haragja elpá- rálló, fekete felhő, megáll a tű- zoltónénó, a rendőrtitú, az egyenruhások dalárdába rendeződnek, az utca népe fújja a dallamot, a dallam fújja őket, lebegnek. És micsoda basszus! Hát persze, a százéves bérházak is rázendítettek. A Mátyás utca aszfaltjából előtüremke- dik egy orgonabokor, bontja a

virágját. Hé, ordítok rá ijedten, nem látod, hogy október van!

Ez az a pillanat, amikor Hiripi észbekap. Mi ez? Elhallgat. De elhallgathat bátran, nem veszi észre senki. Az ég nagy üstdob, zengedez. Hiripi egy darabig hallgat, aztán nem bírja tovább, zümmögni kezdi a dallamot, aztán bátrabban, még bátrabban. Dehi- szén nincs is botfüle!

, ^„ s a hangja is! Ej, te § j1 lalala. De most nincs ti idő sopánkodni, éne- JL-V kelek én is torkom- szakadtából. Na, látod, milyen szépen hajszra állítottuk, ami csáléra állt!

? Lázár Ervin írása II. díjat nyert az MTI-Press 1993. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott.

Csetri Mózes: Üvegtál

Divatszavak áradata

Kiss György Mihály

(MTI-Press) — Mostanában a szomszéd gimnazista fiú, ha tetszik neki valami vagy valaki, azonnal rávágja Tök jó! Szóval, tök jó — magyarul: nagyon jó — az új fizikatanárnő, a szombati ebéd, a televízióban látott krimi, a kazettára felvett diszkózene, ha esetleg igényesebben óhajt fogalmazni, akkor a tök szót a csúcs, illetve a szuper szóval helyettesíti. Emlékszem, diákkoromban mi a marha frankó kifejezést használtuk rendszeresen, néhány évvel később az egyik kollégám már az oltári és a haláli szó bűvöletében élt.

Közismert, hogy a diáknyelv az iskolai élet számos jelenségét átkereszteli, a legtöbbször tréfás szóval jelöli, így lesz az elégtelen osztályzatból egyszerre nudli és gerenda, cövek és dákó, s a diák nem szerelmes lesz, hanem egyszerűen becsajozik. Ezek a divatszavak bizonyos idő után elfelejtődnek, újak jönnek a helyükbe, így változik szinte naponként fiataljaink nyelvi eszköztára.

Hasonló folyamatok játszódnak le a hivatalos nyelvben is, a közélet szereplői ugyancsak rengeteg divatszót puffogtatnak el beszéd közben.

Mostanában a történelmi szó jelzőként óriási karriert futott be, a kelleténél gyakrabban használják. Ha például két politikus találkozik, történelmi pillanatnak vagyunk a tanúi, történelmi kézfogással szentesítik a megállapodást, tanácskozásuk történelmi mérföldkő népeik történelmében.

A történelmi jelzőhöz hasonlóan sokszor emlegetik az országos jelentőségű szerkezetet is. Ha négy-öt politikus, tudós leül tanácskozni, kizárólag országos jelentőségű találkozóról van szó, de akkor is országos jelentőségű találkozóról ad hírt a sajtó, ha valamelyik miniszter a Parlament folyosóján rámosolyog az ellenzék egyik vezérére.

A színház, a cirkusz világából vette kölcsön a köznyelv a látványos szót, és húzta rá a legkülönbözőbb társadalmi és politikai jelenségekre. Van látványos választási győzelem, látványos politikai bukás, látványos eleső csatár, látványos pályafutás, hogy csak néhány közéleti látványosságot említsünk. Ha gondosabban fogalmaznánk, a látványos szó helyett a jelentős, a csúfos, a nagyszabású, a feltűnést keltő, a tetszetős, a kiemelkedő szavakat is használhatnánk.

Sajnos ezek a felkapott divatszavak elszürkítik a mondanivalót, töltelékszavakká válnak, gyakran jelentésüket is elvesztik. Ilyen sorsra jutott például a közel határozószónk is. A következő példákban rosszul használjuk: közel tíz vagon sertést szállítottak tegnap Budapestre; Baranyában közel kétszáz képesítés nélküli pedagógus dolgozik; Városunkban közel ötszáz frissen érettségizett fiatal van munka nélkül. A felsorolt mondatokban a közel szót a mintegy, a körülbelül, a nem egészen kifejezésekkel kellett volna helyettesíteni.

A hivatalos vagy hivatali nyelvben a terjengős kifejezések divatja hosszú évtizedek óta tart. Szinte elnyűhe- tetlenek a következő szörnyűségek: szabálysértést valósít meg, vizsgálatot eszközöl, megtakarítást eredményez, bejegyzést foganatosít, külön tanulmány tárgyát képezi.

A legdivatosabb szavak közé tartozik a kerül ige, amely az egyik ismert nyelvész szerint valóságos orgiákat ül a hivatalos nyelvben és a sajtóban egyaránt. A sor kerül mellett számtalanszor találkozunk az aláírásra, átadásra, bevezetésre, módosításra, találkozóra, végrehajtásra stb. kerül szókapcsolattal. A sor kerül helyett szebben hangzik, hogy megrendezik, megtartják, a többi esetben: aláírják, átadják, bevezetik, módosítják, találkoznak, végrehajtják igékkel lehet kikerülni ezt a divatos germanizmust.

Az elrendez, rendez szó helyébe tolakodó lerendez alak mutatja, hogy komoly bajok vannak az igekötők használatával is. Helytelen úgy fogalmazni, hogy a szakértő beazonosítja a lefoglalt tárgyakat, az ügyész megkifogásolja a tényállást, a hivatal kiértesít, a rendőr leigazoltat, az ügyintéző lesokszorosítja az ügyiratot, a hatóság levédi az épületet. A gyakran használt becsatol, kifolyósít, leközöl szavak mintájára újabb és újabb szó- tekervények látnak napvilágot, pedig nem ártana óvatosabban bánni az igekötőkkel. A napjainkban terjedő furcsaságok egyik díszpéldánya az a szó, amely a rokkantnyugdíjazás tényét a következőképpen tudatja: Kovács Jánost lerokkantosították. Furcsa hivatali eljárás szenvedő alanya az a kortársunk is, akit halottilag anyakönyveztek.

E nyakatekert kifejezések is bizonyítják: a divatszavak áradata minden hadakozás ellenére szinte megállíthatatlan, mégis küzdenünk kell ellenük.

1993. november 6. '.-Ja.y , A XßCet-Mmarorszfa Itétvé/ii meCCél&te \ 13