Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-27 / 278. szám
1993. november 27. 14 Xeíet-Majtjarország hétvégi mettéktete A KM vendége __________________________ A muzeológus Szondi Erika Mátészalka (KM) — Rajz, földrajz, néprajz. E három témakör jellemzi dr. Cservenyák László életrajzát. Földrajz-rajz szakos tanárként kezdte pályáját egy mátészalkai általános iskolában, majd elvégezte a Kossuth Lajos Tudomány- egyetem etnográfus szakát. 1989-ben került a Szatmári Múzeumba, ahol két év után az intézmény igazgatójává nevezték ki. Tudományos szakfolyóiratokban publikál, kedvenc kutatási területe a népi táplálkozás. Tavasszal védte doktori disszertációját szülőfaluja Nyírcsaholy történetéről és néprajzáról. Asztalán folyamatosan csöng a telefon. Művészekkel tárgyal, kiállításokat szervez, tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozik. Vibrál körülötte a levegő. E mozgalmas életmód mellett azért arra is maradt ideje, hogy feltárja szülőfaluja történetét. „Életmód és kultúra egy nemzetiségi eredetű községben” címmel a napokban jelenik meg tudományos feldolgozású könyve Nyírcsaholyról. Ha az ember kutatásba kezd, kötelessége, hogy legelőször szűkebb környezetét ismerje meg alaposan. Ezzel tartozik szülőhelyének, — mondja Cservenyák László. — A szlovák eredetű község táplálkozási szokásairól már több tudományos munkám jelent meg korábban, de szükségét éreztem, hogy a település egész történetét felkutassam. A hatalmas birtokkal rendelkező Csaholyi család uradalmának központja volt valamikor Nyírcsaholy. Az 1500-as évek közepén fiú- utód nélkül kihalt a család és az örökség a Melilhek- re, Petrichevichekre szállt. 1604-ben Hásta György és csapata elfoglalta a közeli ecsedi várat és leromboltatta Nyírcsaholyt is, erődített kastélyával együtt. Ezután kétszáz évig pusztaként szerepel ez a terület a feljegyzésekben. 1812-ben az akkori föld- birtokosok hirdetményt adtak fel a Felvidéken nyári munkásokat toborozva, s ennek következményeként öt szlovák aratócsalád érkezett Nyírcsaholyba. Idénymunkára jöttek ugyan, de az aratás után sem mentek vissza lakóhelyükre, hanem letelepedtek a faluban. Egyre többek követték őket Zemplén, Sáros és Ung megyékből. Hosszú ideig élt a nemzeti endogámja — a magyarok nem szívesen házasodtak a szlovák nemzetiségűekkel —, így aztán szülőhelyükről voltak kénytelenek férjet, feleséget hozni maguknak. A betelepült szlovákok gyors ütemben asszimilálódtak, s az 1900-as évekre már magyarnak vallották magukat. Az identitás megőrzése bizonyos dolgokban azonban még ma is megnyilvánul: tudatában vannak szlovák eredetüknek, de az anyanyelvet már csak néhány idős ember beszéli. Ezekről a dolgokról olvashatunk Cservenyák László könyvében. A kutatómunka négy-öt dr. Cservenyák László A SZERZŐ FELVÉTELE évvel ezelőtt kezdődött. Az adatgyűjtés, elemzés, feldolgozás után megszületett a 280 oldalas, fotókkal illusztrált mű, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének gondozásában, a Folklór és Etnográfia sorozat 75. számaként. — Hálás vagyok dr. Újváry Zoltán tanszékvezető professzornak, a sorozat szerkesztőjének, aki végig segítette munkámat. Számomra ez a könyv egy téma lezárása, egy tudományos kutatómunka kézzelfogható eredménye — mondja a szerző. — Következő tervem — továbblépve szűkebb pátriámból — Szatmár történetének és Szatmár megye nemzetiségeinek kutatása. A svábok táplálkozási szokásairól már írtam tanulmányokat, és szeretném tovább folytami e területen is a kutatást. Egy nép történetében leghosszabb ideig az ünnepeikhez kapcsolódó szokások maradnak fenn, az ünnepi ételeikkel együtt. A táplálkozás az identitásmegőrzés egyik bizonyítéka, ezért fontos a kutatómunka során megismerésük. E sok időt és fáradságot igénylő munka mellett Cservenyák László részt vesz a Szálkái Irodalmi Kör munkájában. A Mahatma Gandi Emberjogi Szervezetben, és aktívan dolgozik a Mátészalkai Rotary Klub tagjaként is. Ha nagyon elfáradok, leülök a zongorához. Tizenegy évig játszottam könnyűzenei zenekarban, de ahogy öregszem, egyre inkább a komolyzene érdekel — meséli mosolyogva. Ez az „öregedő” ember harminckét éves. Muzeológusi munkájában legfontosabb helyen szerepel, hogy közelebb hozza az emberekhez a múzeum világát. Pedagógusi szemléletét kamatoztatva főleg a diákok érdeklődését szeretné felkelteni, hogy tudatos neveléssel rendszeres múzeumlátogatókká váljanak. Mielőtt kikísér, kedvesen invitál néhány kiállításuk megtekintésére. Látszik, minden festmény személyes ismerőse. — Korábban én is feste- gettem, és tanítványaimat is biztattam a festészetben rejlő önkifejezési eszközök megismerésére. Remélem némelyikük munkáit ezeken a falakon is megcsodálhatjuk majd. Pierrot, a bolond Karádi Zsolt Még szerencse, hogy a médiaháború ütközetei közepette olykor akadnak nézhető műsorok is a televízióban. Ilyen az a Godard-sorozat, amelynek kulcsdarabja, a Bolond Pierrot a napokban került a képernyőre. A film Truffaut Négyszáz csapásával és Renais Szerelmem, Hirosimájával együtt a francia nouvelle vague egyik alapműve. Benne mindaz manifesztálódik, amit a filmtörténet Új hullámnak nevez. Godard munkája nem úgy folytatója az 1959-es Kifulla- dásignak,, hogy egy ahhoz némileg hasonló páros menekülés történetét dolgozza fel (s itt is Belmondo a főhős), hanem olyan szemléleti azonosság, világnézeti és művészetértelmezési rokonság fűzi az előző produkcióhoz, amely az életmű koherenciájából fakad. Truffaut, Chabrol, Godard a kritikaírás felől közeledve a filmkészítéshez gyökeresen mást és másképp akartak csinálni, mint elődeik, / a papa mozijának mesterei. És lón az Unokafivérek (Chabrol, 1959), a Jules és Jim, a Lőj a zongoristára (Truffaut, 1960, 1962), az Éli az életét, a Hímnemnőnem (Godard, 1962, 1966) forradalmasították a mozgóképi fogalmazásmódok lehetőségeit. A Bolond Pierrot (1965), miként a Kifulladásig, a lázadás filmje. Az exodusé. A kivonulás azonban itt sem sikerül. A sztori egyszerű: a párizsi polgári-fogyasztói világtól megcsömörlött férfi szakítani akar eddigi életformájával és összeáll egyik régebbi szeretőjével, ám mivel az megölt egy fegyvercsempészt, menekülniük kell. Különféle autólopásokba keveredve a családjuk, a rendőrség, a bűnözők (és önmaguk) elől bujdokolva eljutnak a Riviérára, ahol egy alig tisztázható körülmények között kirobbant lövöldözés közben a férfi lelövi kedvesét, majd ő is öngyilkos lesz. A képregénymesére emlékeztető história nem akciófilm, és nem szerelmi dráma; azaz mindez együtt. És még valami. Filozófia. Életigenlés és életmegvetés, boldogságakarás és modus vivendi-próba. Hátat fordítás a civilizációnak, és alámerülés a korláttalan szabadságba. „Szabadnak lenni azt jelenti — nyilatkozta a rendező —, hogy azt csinálok, amit akarok és akkor, amikor akarom.” A Bolond Pierrot hősei ezt az állapotot keresik, de kiderül, hogy az abszolút szabadság megvalósíthatatlan. Csak a bűn világában élhető meg. És a halálban. Ez az új hullám egyik alaptézise. S máris itt vagyunk az irányzat antinómiáinál: a lázadás és a szerelem, a szabadság és pusztulás vissza-visszatérő motívumainál. Godard kedvelt témái ezek. A Bolond Pierrot a maga ki- hagyásos szerkezetével olyan sokrétű, illúziókban oly gazdag, hogy akárcsak vázlatos elemzése is messze meghaladja e jegyzet kereteit. Legyen elegendő itt pusztán néhány művészi ötletre utalni. Filmnyelvi megoldásai közül kiemelendő a fiktív fejezetcímeket bejelentő narrátorhangok szerepeltetése mellett a naplójegyzetek szuperplánjainak, a Renoir- és Picasso- képek snittjeinek bevágása, a Velazquez-könyv részleteinek felolvasása, a Rimbaud-idéze- tek felvillantása, figurák gyakran action gratuiteként ható tetteinek sora, a neonreklám- inzertek bemontírozása, de fontosak azok az elszínezett jelenetek is, amelyekben — az ostoba polgári társaságot jel- lemzendő — valódi reklámszlogenek hangzanak el. (A műalkotás később reflektálja önmagát, amikor a kikötőben Belmondo az alvilág királyának díszleteit emlegeti: a Pepe le Moko (Az alvilág királya) Duvivier 1936-os opusza, amelyben Jean Gabin formálta meg a hírhedt banditát.) Godard látomása a bizonytalan identitás önpusztításba torkolló drámája: Belmondót Marianne (Anna Kerina) következetesen Pierrot-nak szólítja, ő viszont Ferdinandnak nevezi magát. Ferdinand csak az utolsó percekben válik Pierrot-vá, amikor kékre festi az arcát, s felrobbantja a fejére kötözött dinamitrudakat. A világ elől éppúgy kénytelen volt megszökni, mint önmaga elől. A végső pillanatban azonban megbánja tettét, a detonációt viszont már nem kerülheti el. Bohócként, balekként hal meg, hiszen mindig is az volt, ahogy Marianne verse mondta róla: „ Gyengéd és brutális, / reális és irreális,/ delejes és röhejes, / éjszaka él és nappal él / unalmas és izgalmas, / nem bántja semmi gond: / Pierrot, a bolond...” A kéz, amely bölcsőt ringatja. A Hollywood Pictures filmjét Curtis Hanson rendezte Gyári felvétel Könyvespolcunk Eteri lények a főszerepben Matyasovszki József Különös világba kalauzol el egy amerikai pszichológusnő könyve lapjain keresztül. Oda, ahol még soha nem járt földi halandó, s amelyről úgy hittük, többé nem engedi vissza az arra látogatót. A síron túli világról van szó — a földi életet szüntelenül kísértő szellemvilágról. A téma igazán nem számít napjainkban újkeletűnek, hiszen a rendszerváltást követően számlálhatatlanul megszaporodtak az ezoterikus jelenségekkel foglalkozó, a megmagyarázhatatlan és misztikus eseteket bemutató kiadványok. Médiumokkal és sámánokkal Dunát lehetne rekesz- teni, s eddig soha nem hallott tanok és világmagyarázatok rengették meg dialektikus materializmuson pallérozott filozófiai szemléletünket. Az elmúlás kérdése eddig egy félelmet keltő és homályos problémakört jelentett, mára viszont a halál utáni élet olyan egyértelmű és kézzelfogható lett, mint az egyszeregy. Nem is olyan régen féltett titokként rejtegettük dr. Moody fénymásolatban kézről kézre járó könyvét, melyben a klinikai halálból visszatértek megdöbbentő, testen kívüli élményeiről számolt be. Ma már szinte hetente olvasni hasonlót, hazai szerzők tollából is. Dr. Edith Fiore beszámolójában ugyancsak éteri lények kaptak főszerepet, de egy eddig nem hallott meghökkentő aspektusból. A doktornő bonyolult és nehezen kezelhető pszichológiai eseteket magyaráz a szellemvilág létezésével, s terápiát is ennek megfelelően alkalmaz. Feltételezése szerint egy (vagy több), a földi világtól elszakadni nem tudó disz- kamáció (lélek) megszállásának (emberbe költözésének) köszönhetően patológiás pszichikai elváltozások jönnek létre emberekben. Ezek kifejeződhetnek testi tünetek, mentális és érzelmi problémák, alkohol- és drogfüggőség, dohányzás, súlyfölösleg, visszafordíthatatlan elhízás, esetleg az emberi kapcsolatok megromlásának formájában. A nyugtalan, földi létezésüktől, emberi szenvedélyeiktől elszakadni nem tudó holtak élő entitásokba bújva próbálják továbbfolytatni egykori önmagukat. Képtelenek felismerni és elfogadni új létállapotukat, s helyzetük mindaddig megoldatlan marad, amíg a gondos pszichológiai beavatkozás a túlvilág felé nem fordítja őket, megszabadítva ezzel az általuk megszállt betegeket is. A szerző mindössze egyetlen bizonyítékát tudja adni a jelenség valódiságának, nevezetesen, hogy a szellem- világ létezésének és befolyásának terápiás munkahipotézise működik. A holt lelkek eltávolításával a betegek általában panaszmentessé váltak. A könyv az „ördögűzésnek” nemcsak a kultúrtörténeti áttekintését adja, de néhány esettanulmány elmondásával a leggyakoribb típusjelenségekkel is megismertet. Ezzel együtt felállít egy olyan kardinális világnézetet, amely logikus létezőnek fogadja el a halhatatlanságot, a lélekvándorlást, a túlvilágot, s egy magasabb rendű, irányító szellemet. Az írás — azon túl, hogy lebilincselően titokzatos világba invitál —, a gondok megoldásának módját, a megszabadulás technikáját is megadja — ennélfogva önsegítő mű. S ezzel talán napjaink értékelhetetlenül szélsőséges közéleti megnyilvánulásaira is adódott legalább egy elfogadható magyarázat. (MinD Kft. Budapest 1993.)
