Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-27 / 278. szám
12 [ 9(e(et-%{afjqarorszcyj hétvégi mettéíjletc 1993. november27. írójegyzet_________________________ A tél leheilete Múzsák, ha találkoznak ____________ Utassy József: November A menny kirakata hallgat, arany minden erkély, ablak sugaraitól a napnak, a menny kirakata hallgat. Sárga csárdást rop a széllel a falevél az útszélen, sárga csárdást, haláltáncot, ró a homlokomra ráncot. Járok bokáig avarban, rigók tekintete rajtam, hallgatagok vagyunk, némák, lábunk egy esztendőt lép át. Ami nem tanítható a katedráról Arra törekszünk minden munkánkban, hogy a mesterek mesterét próbáljuk segíteni Bán Zsuzsa: A diófa lombja a ház fölé borul. Így november táján, amikor végleg hűvösre fordul az idő, gyászruhás, fekete varjak telepednek a tetőre, és olyan megtévesztő kopogással törik csőrükkel a diót, hogy több ízben is kinyitom a bejárati ajtót, vélvén, hogy bebocsátást kér valaki. De nem. Csak a varjak totyognak fent méltóságteljesen. Nem kell a naptárt figyelnem. Tudom, hogy jön a tél. Érződik lehelete a hajnali talajmenti fagyokban, a megbámult, élettelenül földre pilinkéző faleveleken. Napközben köd üli meg a tájat, a csendesen pipáló kémények füstjét lenyomva a házak ablakáig. Súlyos cseppekben ül meg az ágakon, és szemerkélő esőként hull az emberek hajára. A Balaton felől kocsisorok hozzák a nyaralók felesleges holmiját. Székeket, asztalokat, összecsavart szőnyegeket. Nem igen járnak mostanában arrafelé, és egyre több betörésről hallani. Inkább biztonságba helyezik, ami mozdítható. Hűvös szél borzolja a fák megritkult lombját, fázósan bújnak a madarak az ágak közé. November. Tél küszöbe. A turkálókban olcsó télikabátot, használt csizmát keresnek az emberek. Már ott is egyre feljebb kúsznak az árak. Nőnek a gyerekek, nekik évente másikat kell venni. Ha másra nem telik, szerencsésebb országokból, használtat. Az új cipők, kabátok árát már nem lehet megfizetni. A boltokban megjelentek a csokoládémikulások. Elhűlve nézegetik az árát. Már a külföldieknek sem éri meg. Akkor már inkább vesz jobb minőségűt otthon, ugyanennyiért. Egyre kevésbé fognak nálunk vásárolni. Az ára olyan, mint náluk, a minősége nem. Közben óriás plakátok adnak tanácsokat, hová fektessük be a pénzünket. Még a gyerekek megbámulják, de az anyjuk elrán- cigálja őket a plakátok elől. — Ez nem nekünk szól, fiam! A többit már csak hozzágondolja, hogy amit fizetésül kap, azt nem lehet „pénz”- nek nevezni. Amiért egy hónapig dolgozik, az nem elég a villanyszámlára, gázra, közös költségre, vízdíjra, megélhetésre. Valamikor még elmehettek nyaranta két hétre üdülni valahová. Valamikor. Az sem volt sok egy évi munka mellett, de most paradicsomi állapotnak tetszik az a kor is. Most? Azt is meg kell gondolni, hányszor engedje el nyáron strandra a gyereket. Vagy ilyenkor moziba. Az meg látja a reklámokat a tévében. Látja a plakátokat. Hát kinek szólnak? Nem mindenkinek? Nehéz megmagyarázni nekik. Hogy két világ van Magyarországon. Még a november sem mindenkinek egyforma. Vannak, akik a téli sí- paradicsomokról beszélgetnek, hová érdemes elmenni az idén. Más vacogva húzza nyakát silány kabátja gallérjába, és azon töpreng már most, hogyan legyen elfogadható karácsonyuk. Amikor már az idei csokimikulás is megfizethetetlen. Vajon mennyi lesz a szaloncukor? Mert ha más nem, legalább karácsonyfa legyen. 5 mintha a természet is kedvezni akarna ezeknek a borús gondolatoknak: ködkönnyeket sírnak a fák, elhallgattak a madarak, átfúj a novemberi szél a vékony kabátokon... Budapest (MTI-Press) — A Magyar Művelődési Intézet — neve ellenére — nem öleli fel és gondozza a magyar művelődés valamennyi területét — mondta Halász Péter, az intézet igazgatója —, ám megpróbálja erősíteni a civiltársadalom sejtjeit. — Elsősorban az amatőr művelődési formák segítségével foglalkozik. A néphagyományokon alapuló tevékenységeket — faragás, népdal, néptánc — veszi szárnyai alá, és az amatőr képzőművészet, színjátszás, bábozás felett „bábáskodik”. Az' amatőrsé- gen van a hangsúly, a közösségteremtő művelődési formákon. Az intézet másik területe a közösségfejlesztés. Megpróbáljuk újjáéleszteni azokat a közösségi, civiltársadalmi szerveződéseket, amelyeket az 1940-es évek végén a diktatúra felszámolt. Főleg most, amikor az ország gazdasági helyzete miatt a pénzügyi alapok megteremBaranyi Ferenc: Olyan nehéz? Olyan nehéz megérteni? Az egyik már harminchat éve viszi rontóimat a jégre — hogy mondanék búcsút neki? Olyan nehéz megérteni? A másik felszólította létem izzását a világhűlésben hogy mondanék búcsút neki? Olyan nehéz megérteni, hogy nélkülük pozdorja lennék? Mert ők a jelentéktelenség fölesküdt ellenségei. tése nehézségekbe ütközik, a művelődésnek kiemelkedő (lehet) a szerepe. A különböző társadalmi rétegek önszervező képességének mobilizálása megoldást jelenthet. Kulturális, gazdasági, szociális céllal szerveződő baráti köröket, különféle egyesületeket próbál módszertanilag segíteni az intézet, hiszen sok esetben az önbizalom hiánya, „a lélek kész, de a test erőtlen” — állapota akadályozza, hogy létrejöjjenek ezek a közösségek, amelyeket büszkén felvállalhat egy-egy település. — Csak módszertani segítséget kapnak ezek a kisközösségek? Anyagi támogatásra is éppúgy szükség lenne. — Különféle tanfolyamokat, kiállításokat, továbbképzéseket rendezünk. Az intézmény vagy díjtalanná teszi ezeket a rendezvényeket, vagy hozzájárul a részvétel költségeihez. — Az országot járva hogy látja: reneszánszukat élik-e n ehunytam a szemem a Lj füstben. Hogy barátra leljünk, be kell hunyunk az egyik szemünket, hogy meg is tartsuk, néha mindkettőt. És nekem két barátom is ott ült az asztalnál. Azt mondja A.: Én lemegyek sörért. Éjfél már elmúlt, és mindannyian úgy gondoltuk, még nem találtuk meg az igazságot. Fölajánlottuk barátunknak, hogy elkísérjük az éjjel-nappali közértbe. Gyanúsan készségesek voltunk. A bolt előtt elsétáltunk a sarki presszóig, persze zárva volt. A diszkóban százkilós romagyerekek ropták a társkeresőkkel vegyest. A túloldalon egy éjszaka is nyitva tartó étterem. Leültünk a sarokba. Pincér sokáig nem kerülközött, de mintha mi ezt se bántuk volna. Ami először felolvad az italban, az az emberi méltóság. Amely nem más, mint önmagunk megvetésének képessége. Hogy milyen bölcsességeket fundál ki az ember kortyondi állapotában! Hál’ istennek elfelejti. A következő hely a szomszéd utcáezek az újjáalakuló közösségek, hiszen egy idő után egyesületi formában, önállóan működhetnek, s érdekképviseleti szervként is megjelenhetnek? — Ha ahhoz viszonyítjuk, hogy öt évvel ezelőtt menynyien voltak, akkor azt mondhatom, hogy igen nagy a fejlődés. Ha viszont azt nézzük, hogy egy hasonló országban — mondjuk Ausztriában — hány ilyen van, akkor megállapíthatjuk: nálunk körülbelül az egyötöde. — Magyarországon hány kisközösséget tartanak nyilván? — Két-háromezer között van a számuk. — Nem éri önöket az a vád, hogy túl elméletileg közelítenek a művelődéshez? — De igen. Ám tekintettel arra, hogy az intézetnek egyre kevesebb a költségvetésből származó pénze, mindenhova nem juthatunk el. Egyébként is lehetetlen valamennyi művelődési házzal és közösségban volt, itt már erősen zárni akartak, de még kiszolgáltak. Azt ittuk, amit eddig: sört. A mértékletesen fogyasztott víz nem bánt senkit, mondta P., akinek a legerősebb szemüvege és karja volt hármónk közül. Aztán mentünk-mendegél- tünk, míg el nem jutottunk az utca legjobb kocsmájáig. Nem kell leírnom. Mindenki tudja, hol található az utca legjobb kocsmája, és azt is, hogy milyen. A kocsmároson és társaságán kívül két öregember volt már csak benne, az egyik mankóval, a másik szakadt zakóban. De egy rossz gúnya gyakran jó ivót takar. És az egyik asztalnál balszerencsémre sakkoztak. Ennek még józanul se tudok ellenállni. Ittunk egymás egészségére a méreggel nem is annyira teli korsókból. Én a játékot figyeltem: azt mondja közben A.: Nem szabad túl komolyan venni az életet. Úgy se ússzuk meg élve. Nem oly régen történt, hogy e két barátomat beleírtam egy gél kapcsolatot tartani. Miután létrejöttek a civiltársadalom apró egységei, arra törekszünk, hogy a mesterek mesterét próbáljuk segíteni, képezni, akik továbbadják majd módszertani tapasztalataikat. — Mi a legnagyobb gondja a művelődési intézetnek? — Kettő van. Az egyik maga az épület, ami hivatali rendszer szerint működik. Ezt s a szervezetet is sokkal nyitottabbá, közösségi célokat szolgáló módon szeretnénk átalakítani. A másik pedig a közvetlen támogatási formák. Bizonyos kiadványokat például sokkal nagyobb példányszámban kellene megjelentetnünk, s olyan formában kellene jelen lennünk a nevelő- és oktatóképzésben, hogy nyári, képzőműves és komplex művészeti táborokban is „beolthassuk” a leendő pedagógusokat. Olyan terület szerelmeseivé akarjuk őket tenni, ami csak a katedráról nem tanítható. regénybe. Filozofikusabb ked- vűeknek írtam le őket, mint a valóságban voltak. És most tessék!... Amikor az egyik játékos, hatalmas, szelídkék szemű fiatalember kifizette a győztesnek az italt, kihívtam a kocsma eszét. Savanyú moso- lyú, seszínű hajú fiú volt, nem nézett az ember szemébe. De azt mondta: Persze, hogy kiállók. Már ahogy kibiceltem, az se tetszett neki. Hát még a játékom. A pityókosság bizonyos szintjén sakkjátékom kifényesedik, kisimul; aki azért ül le velem játszani, mert részegnek tart, az gyakran rajtaveszít. Most már csak a mészárosmunka van hátra, mondtam a végjáték egy bizonyos pontján. A fiú rám röhögött: Naná, a mészárosmunka!, mondta. Föladom. Követtem a pulthoz, ahol a kocsmáros álldogált a behe- mót és két másik fiatalember társaságában. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa gyér szakállú, erősen kopaszodó, Temesi Ferenc: Az utca Horváth János: Változó felhőzet Horváth János: Portré IV. Elek Emil reprodukciói
