Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-27 / 278. szám

Kiszáradnak a fák, a lápok A vízháztartás egyensúlyát vissza kell állítani • Ha a vízgyűjtőn elégséges csapadék hullna Balogh Géza Vásárosnamény (KM) — Sok szép tája van Magyaror­szágnak, de talán egyik sem vetekedhet a beregi Tisza- háttal. Mostanra ez a ritka természeti értékekkel dicse­kedhető táj igen súlyos hely­zetbe került, a teljes kiszára­dás fenyegeti. Hogyan jutott idáig, miképpen lehetne megállítani a romlást? — ez volt a téma azon a vásáros- naményi tanácskozáson, me­lyen megjelent majd minden érintett szakember. A Szatmár-Beregi Tájvédel­mi Körzet hazánk egyik leg­érintetlenebb területe, ahol az ipari szennyezőforrások káros mértékben nem jelentek meg. Éppen ezért úgy tűnt, hogy e páratlan természeti értékek megóvása hosszú távon is biz­tosítható. Az utóbbi időszak tapasztalatai azonban azt mu­tatják, Bereget nem az em­ber tevékenysége veszélyezte­ti igazán, hanem a vízhiány. Bodnár Gáspár, a Felső-Ti- sza vidéki Vízügyi Igazgató­ság igazgatóhelyettese adatok­kal bizonyította, hogy az el­múlt egy évtizedben sok helyütt három métert is süly- lyedt a talajvíz szintje, rend­kívül kritikus helyzetbe hozva a térség élővilágát. Elmúltak az aszályos évek Igaz, voltak már e tájon máskor is aszályos évek, mint például 1956 és ’60, valamint 1972 és ’73 között, de egyik sem vetekedhet a mögöttünk lévő évtizeddel. A csapadék- hiány nem tűnik ugyan ag­gasztónak, de ha megvizsgál­juk az éven belüli megoszlá­sát, látható, hogy a kimondot­tan aszályos években a te- nyészidőszak végére kétszáz milliméter is volt a hiány. A késő őszi, téli esők, hava­zások javítottak ugyan az évi csapadék mennyiségén, azon­ban a fagyott talajra hullt csa­padékjelentős része a növény­zet számára hasznosulatlanul lefolyt a területről. Sajnos, arra viszont jelenleg nincs le­hetőség, hogy visszatartsuk e vizeket. Az ugyanis ismert, ha tele a folyó medre, akkor az felemeli a környék talajvizeinek szint­jét is, ha viszont alacsony, ak­kor valósággal magába szívja azt. A Tisza évi közepes vízál­lásait nézve látható, hogy Ti- szabecsnél egy, Vásárosna- ménynál pedig mindössze két­szer haladta meg az évi köze­pes vízállás a tízéves átlagot, más években lényegesen alatta volt, ráadásul a tenyészidő­szakban hosszantartó, negatív rekordokat megdöntő kisvize- ket mértek. Különösen a mögöttünk lé­vő három esztendőben volt szembetűnő a vízhiány. A csa­tornák tartósan kiszáradtak, eltűnt a víz a mélyebb fekvésű területekről, de a térségre oly jellemző holtágakból is. A beregi tájon az ötvenes évek derekán még csak 3800 hektárnyi erdőt tartottak szá­mon, mely a hatvanas évek nagy erdősítési munkáinak eredményeképpen hat és fél ezer hektárra emelkedett. Ko­vács Gábor, a FEFAG vállala­ti biztosa elmondta, hogy e te­rület túlnyomó többsége tölgy, s rendkívül jelentős gén­készlettel rendelkezik, melyet mindenképpen ajánlatos meg­őrizni az utókor számára, ám a talajvízszint drasztikus csök­kenése fölöttébb kétségessé teheti a sikert. Az erdőnek kárt okozott A régi erdészeknek igen könnyű volt megvalósítani a természetszerű erdőművelést, hiszen nem kellett megküz­deniük a szárazsággal, mely korántsem csak az időjárás számlájára irható. Nagy szere­pet játszottak abban a belvize­ket levezető csatornák is, me­lyek ugyan segítettek a nö­vénytermesztésben, hiszen a lappangó vizek levezetésével lehetővé tették a tavaszi mun­kák időben történő elvégzését, de az erdőnek nem használt. Beregben ugyanis erdőte­nyészeti szempontból káros. felesleges víz nincs. Igaz, az erdőgazda munkáját, a fakiter­melést, szállítást, felújítást a jól működő víztelenítő rend­szer biztonságosabbá, s rövid távon gazdaságosabbá is tehe­ti. Ez a modell azonban nem számol a hálózat létrehozásá­nak, fenntartásainak költségei­vel, s a tartós vízhiány okozta növedék kieséssel, az öko­szisztémában bekövetkezett károsodással. Az alföldi víztereink szem­pontjából az aszály 1977 óta tart, összegezte a környezetvé­dők tapasztalatait Aradi Csa­ba, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója, aki ezek után feltette a kérdést: ezért az időjárást okolhatjuk-e csupán, vagy közrejátszik abban az Alföld vízháztartásának drasz­tikus átalakítása is? Egészen biztos, hogy a kérdés második felére igen a válasz, a jelenlegi száraz időszaknak alig lenné­nek komolyabb következmé­nyei, ha nem borítják fel a tér­ség vízháztartását. Az ember azonban ritkán gondolkozik hosszú távon. Nem tudja elviselni a számára kedvezőtlen, de a természe­ti rendszerek működéséhez szükséges állapotok kialakulá­sát. Nem az ökológiai opti­mumhoz, hanem a gazdálko­dás pillanatnyi igényeihez iga­zítja cselekedeteit. Visszatartani a felszíni vizeket Mit lehet, illetve kell ezek ismeretében tennünk? — fo­galmazódott meg a kérdés a tanácskozás résztvevőiben. Nyilvánvaló, hogy a vízház­tartás egyensúlyát vissza kell állítani. A legcélravezetőbb­nek látszik, ha a felszíni vizeket — melyek nagy része a tavaszi hóolvadás után elfo­lyik — a csatornákban, a holt­ágak medrében visszatartják, akár szivattyúzással is. Ehhez viszont a rendszert át kell ala­kítani, vízkormányzó művekre van szükség, s a tározóterek biztonságos kialakítását is meg kell oldani. Vizsgálni kell annak a lehetőségét is, hogy a tiszai áradások alkalmával mi­képpen lehetne onnan vizet juttatni a térségbe, vagy ho­gyan lehetne esetleg más víz­rendszerből biztosítani az itt szükséges vízmennyiséget. A naményi tanácskozás nagy eredménye, hogy a há­rom ágazat hosszú idő után végre egy asztalhoz ült, s a vá­daskodások helyett a kiutat próbálták megkeresni. Ha a kivitelezésben is ilyen nagy lesz az egyetértés, akkor remény van arra, hogy Bereg megmaradjon olyannak, ami­lyennek megismertük, s megszerettük. Sok helyen már a fűzfa sem bírja a szárazságot A SZERZŐ FELVÉTELE--------------------Tárca— T71 zúttal nem a Sose halunk Ej meg című filmről, és nem is a filmzenét tartalmazó CD-ről lesz szó, hanem a DAL-ról, igen, a nagybetűs dalról, a Nagy utazásról, mely egy ország slágere lett. Nem számít, látta-e valaki a filmet, ez a dal önálló útra lé­pett. Tehette is, hiszen Dés László nem is a film zenéjé­nek szánta eredetileg, már sokkal előbb létezett a megírt változat. Presser és a film csak lehetővé tette a megis­merést. Paradoxon, hogy ma­ga a film közel sincs olyan jó, mint a dal. Mégis e film nél­kül ma se tudnánk e parányi remekmű létezéséről. Ez a dal mindenkié. Éneklik már a gyerekek is, mert van benne vonat meg utazás, és fújják, ez az élet. Olyan egy­szerűnek tűnik, ezt még ők is megértik. A szórakozóhelye­ken, ahogy felhangzik, rögtön megtelik a táncparkett. Mehet eredetiben vagy szintetizátorral kísért énekes előadásában, az eredmény mindig ugyanaz, siker. A tévében a clip a filmre épít, ez természetes, bár a fantáziát béklyóba köti. A leg­szerencsésebb, ha valakit ez a dal éjszaka, autóvezetés köz­ben, rádióban ér. Mondjuk ezer km külföldi út után, át­lépve a magyar határt, végre bejön a Danubius, végre ma­gyarul szólnak hozzánk, és egyszer csak ezt halljuk: „Fá­radtnak tűnsz..." És mi rög­tön tudjuk, ez nekünk szól, ez a hosszú út dala. Hányán, / de hányán uta­zunk így. Éjszaka, mert nap­pal meleg van és nagy a for­galom. ügy hisszük, így gyor­sabban, biztosabban célhoz érünk. De mi a cél? Talán a „puha testű éjszaka”, melybe behatolni oly könnyűnek lát­szik, mégis várjuk már a reg­gelt, a természetes nappali fé­nyeket. A fényszórók sárgájá­ban elvesztjük tér érzékünket, már-már lecsukjuk szemün­ket, mert úgyse látunk sem­mit. Hiába erőltetjük, csak a könnyek folynak. Az autópá­lyán, ahol viszonylagos nyu­galom van, jobb esetben csak vizionálunk. Áfák átlényegül­nek, az oszlopok elindulnak, a föld és az ég eggyé válik. Újra csak lecsukódik szemünk, hi­szen úgyis fekete minden. Az útpadka durván ráz, de ez még visszahozhat a valóság­ba. Ha nem, akkor igazzá vá­lik a legszebb és legfilozofiku- sabb sor: „mint régi jó bará­tokat, majd úgy fogad...” Valahová mindenképp megérkezünk. Ebben az éjsza­kában minden megtörténhet. A „tévedő, szétmenő utak” akárhova elvezethetnek. A fe­lezővonal a végtelenbe visz, az útjelzőtáblák már nem szá­mítanak. A sebességkorláto­zás itt nem érvényes. Sietünk, száguldunk, talán a semmibe. A helységnevek feliratai any- nyira valószerűtlennek tűn­nek. Néhány persze ismerős, de minél gyorsabban át kell haladni rajtuk, mert a cél még nem ez, a cél még oly messze van. A kilométerek, az órák lassan peregnek, agyunk "kattogó zaja” viszont egyre hangosabb, érzékeinket totá­lisan elnyomja. Valahogy ilyen lehet a kábítószer hatá­sa. Testünk az ülésben, ke­zünk a kormányon, lábunk csak a gázon. De mi kilépünk ebből a testből, csábít az égi vágy és elindulunk az éjbe: „Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, és nem halunk meg, az ember soha el nem téved...”Hogy elégünk-e, az csak attól függ, hogy lábunk rátalál-e a fékre. Egy pillanat alatt megérke­zünk. Ki hová. Mindenki tud legalább egy példát, mikor a csak egy pillanatra lecsukó­dott szem nem nyílott fel töb­bé. Mégis a legtöbben megér­kezünk oda, ahova elindul­tunk, hogy aztán új útra kel­jünk. „Nagy lesz az út, de mi ugye mégse várunk...” A vá­gyunk új útra visz, nem tehe­tünk róla, ez a lényegünk. C sak utána jó lenne, ha nem így szólna a befe­jezés: „Mivé legyek most nélküled, hová megyek így nélküled?” Magy Zsuzsanna Nagy utazás Patikamér(l)eg Angyal Sándor O rvosismerősöm mond­ja szomorúan: mielőtt felírja a betegnek a gyógy­szert, kénytelen megkérdez­ni, van-e pénze rá, hogy ki­váltsa. Teszi ezt azért, mert bizony az utóbbi időben úgy megugrottak az árak, hogy mélyen a pénztárcába kell nyúlnia annak, aki antibi­otikumot, netán külföldről beszerzett más gyógyszert kíván fogyasztani a gyógyu­lás reményében... Más irányból meg azt panaszolja az intézményi ügyeletes or­vos: értesítették az osztályt, elfogyott az évi keret, többet ne várjanak, osszák be, ami még van. „Ez őrület! Van olyan infúzió, amely tízez­rekbe kerül. Most mi lesz?” Nyilván szelektálniuk kell: kinek létfontosságú, netán kora miatt indokolt a drága gyógyszer, az infúzió, kinél remélhető nagyobb bizton­sággal a javulás, az kap, más nem kap? Végiggondolni is rémes mindezt, ami pedig nagyon anyagi valóság az egyre jobban ellehetetlenülő s be­teges egészségügyben. (Azt már csak úgy zárójelben jegyzik meg az ügyben jára- tosabbak közül egyesek: mindeközben a benzinkút mellett a gyógyszertárnyitás az egyik legnagyobb üzlet napjainkban, szaporodnak is, akár a gomba, ami nem volna baj, ha a beteg nem válna még betegebbé, ami­kor meghallja a kiváltandó gyógyszer árát: „államilag támogatva is százasokra, ez­resekre rúg.” S ezt jobbára azoknak kell állniuk, akik értéktelenedő nyugdíjukat egyre képtele­nebbek beosztani élelemre, fűtésre, világításra. No meg fajdalmokat enyhítő gyógy­szerekre.) Valahol valami nagyon nincs rendjén e téren — gyanakodnak sokat az érin­tettek közül. A magyar gyógyszeripar ismert a vilá­gon s ha nem is képes min­den orvosság előállítására, bizonyára sok minden im­portált csodaszert „ki lehet­ne váltani" hazaival, ami ugye mégiscsak olcsóbb, mint a dollárért vagy már­káért vásárolt. Aztán a költ­ségvetést készítők is na­gyobb figyelemmel lehetné­nek a milliárdok odaítélésé­nél a gyógyszerek ártámo­gatására (hiszen az emberi élet és az egészség azért még nálunk nem lehet „pi­acorientált"). Vagy ott van­nak az alapítványok: a fut- balltól a táncegyüttesekig bárkit egyenlő előnyök sze­rint szponzorálhatnak. Hu­mánus volna az egészségre áldozókat nagyobb előny­ben részesíteni. Úgyszintén jobban — akár számvevő- széki szinten is! — meg kel­lene vizsgálni, mit és milyen mértékben fedez a „tébé”, ahová ömlenek a különbö- zetigénylések. (Állítólag az Egészségbiztosítási Önkor­mányzat már nem csupán fontolgatja, hogy például a nyugati gyógyszerek gyártó­itól és forgalmazóitól min­denfajta támogatást meg­von, ha azok tisztes hasz­nukból nem engednek át egy részt az egészségügynek, a betegnek.) Valójában itt kellene kez­deni a rendteremtést: szigo­rúbb gazdálkodással és el­számoltatással fedezetet nyerni ahhoz, hogy a közgyógyellátásba vont or­vosságok köre bővülhessen, s a patikaszerek nélkülözhe­tetlen fajtái elérhető áron juthatnának el a betegekhez. Kommentar________________ Tar-tó-san Szőke Judit A z otthon megteremtése a mai Magyarországon változatlanul minimum két ember életművének tekinthe­tő. Kivéve azokat, akiknek ölükbe pottyant egy kégli és volt annyi eszük, hogy el­kezdték mindig jobbra cse­rélni. Összehasonlítások, meg­győző számok beszélnek ar­ról, hogy mi vagyunk, akik­nek az európai fejlett vagy fejlődőben lévő országok közül a legtöbbet kell güriz­nünk egy új lakás megvételé­ért vagy felépítéséért. Egy átlagháztartás bruttó jöve­delméből 7-7fi év alatt le­het kifizetni egy OTP-s át­laglakást. Nyugaton a felve­hető hitel az összköltség 80-90 százalékát is elérheti. Az új rendelet szerint is akár több milliót össze lehet szedni, főleg ha az önkor­mányzati támogatást is bele­számítjuk. De mutassanak nekem valakit, aki meg tud felelni az összes feltételnek egyidejűleg! Mert nem baj, ha azelőtt sok gyerekes, mi­előtt van hol laknia, vagy határidőre vállal gyereke­ket, s tetejébe felmutathat olyan stabil munkahelyet, amely a banknak garancia. Na és persze, a jövedelem. Tetszik nekem, hogy évek alatt csak kidolgoztak a szakmai műhelyekben egy újfajta támogatási sziszté­mát, mely igen bátor feltéte­lezésekre épít. Modellként szép, hogy „a gazdaság stabilizálódása mellett...”, hogy „a kama­toknak elméletileg csökken­nie kell..." De ki garantálja, hogy ez így is lesz? Nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy rájöjjünk: csak akkor nem fog tonnányi súlyként nehezedni a fizetési kötele­zettség, ha az adósok tartó­san megfelelő reáljövede­lemmel rendelkeznek. Tar- tó-san... Az új rendszerben az egyik legnagyobb rákfenétől még mindig nem tudtunk megsza­badulni: a demográfiai ked­vezménytől — mert mitől lenne az szocpol jellegű? Kétségtelenül humánus, hogy a gyerekek után állam- polgári jogon jár lakástá­mogatás, de manapság meg aztán különösen ki meri vál­lalni azt az állítást, hogy a gyermekszám és a szociális helyzet közé egyenlőségjel tehető? 1993 november 27., szombat HÁTTÉR Kelet-Magyarország" 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom