Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-03 / 257. szám
Málenykij lett a kárpótlás is Azok nem jutottak Vállajon földhöz, akiknek volt, akiktől elvették • Sokan elégedetlenek Nemcsak a romjaiból újjáépített csűr, hanem komoly géppark is várja Vállajon, hogy földjük is legyen Somogyiéknak Galambos Béla felvétele Vállaj (KM - GB) — Nem hozott megnyugvást Vállajon a kárpótlási törvény végrehajtása. Eredeti szándékával ellentétben újabb sebeket ütött jó néhány, a régi földjének visszaszerzésében reménykedő helyi gazda lelkén. Két évszázada még Mária Terézia telepített Vállajra 72 sváb családot a Fekete erdő környékéről. A szorgalmas, magas termelési kultúrával rendelkező sváb telepesek jó gazdákként és iparosokként váltak ismertté a környéken. Mindig is híresek voltak öröklődő földszeretetükről. Az első kárpótlási törvény kihirdetésekor sokuk azt hitte, elérkezett az ideje, hogy ott folytassa a gazdálkodást, ahol három évtizede abba kellett hagynia. Ezek az emberek 50-100, legföljebb 200 ezer forint értékű kárpótlási jegyhez jutottak az első kárpótlási törvény rendelkezése szerint. Fél évszázada nemcsak a front, s a hadifogság tizedelte meg e táj fiait, hanem Vállaj akkori munkaképes lakosságának közel egynegyedét, 324 embert hurcoltak el a szovjetek, jó esetben is sok éves „málenykij robotra”. így a harmadik kárpótlási törvény alapján rengeteg — egyénenként sok százezer forint értékű — kárpótlási jegy „szabadult rá” a falu viszonylag kevés jó minőségű földjére. — A kárpótlási törvény indulása jó és ésszerű volt, de a végrehajtása során már problémák adódtak — kezdi a helyzet feltárását Szalontai Judit a helyi mezőgazdasági szövetkezet földügyeket ismerő, a kárpótlásban személyesen is érdekelt dolgozója — a kárpótlási földalapok kijelölése az első kárpótlási törvény alapján beérkezett igények figyelembevételével történt meg. Ugyanakkor a második és a harmadik kárpótlási törvény kedvezményezettjei is kárpótlási jegyekhez jutottak még azelőtt, hogy a volt föld- tulajdonosok kárpótlása befejeződött volna. így pont azok nem jutottak Vállajon földhöz, akiknek volt, akiktől elvették. Az egy évvel ezelőtti első liciten a földkínálat jóval nagyobb volt mint a kárpótlási- jegy-felhozatal, így az a kevés résztvevő kétszer annyi földhöz jutott, mint amennyije volt. A második, ez év júliusi árverésre viszont már a hadifogságért, s a málenykij robotért kapott kárpótlási jegyekkel is jöttek. Persze, ők is jogosan licitáltak a földre. Mégis úgy kellett volna eljárni, hogy mindenki ezer, vagy legfeljebb ezerötszáz forintért jusson egy aranykoronához. így elég lett volna a föld és most nyugalom lenne a községben. Kulák sors Somogyi József és családja egyike a felszabadulás óta már sokadszor csalatkozott vállaji- aknak. A két háború között kiadott Magyarország mezőgazdasága című könyv által „ősi magyar gazdálkodók, a magyar föld hűséges művelői” - ként említett Schwegler-csa- lád Rákosiék alatt „kulák csemetének” kikiáltott, s a folytonos „macera” hatására magyarosított nevű leszármazottja, jó néhány pofont kapott az élettől. Szinte mindig a szorgalmasan művelt föld miatt. Előbb málenykij robotra elhurcolt édesapja helyett kellett beállni az otthoni gazdálkodásba. 12 évesen ezért vette ki édesanyja a debreceni gimnáziumból. ’57-ben lelkes pufaj- kások földig rombolják a „kulák Somogyi” csűrjét, csak hogy ne felejtse, ki is az úr Vállajon. Három év múlva 36 hold földdel, 2 pár lóval, gazdasági felszereléssel végleg beverik őket a téeszbe. Ezt követően elment dolgozni egy gépállomásra, gépkocsivezető lett s autóbuszon 1 millió kilométert húzott le minden baj nélkül. A vele született szorgalom a sofőrködés mellett sem hagyta nyugodni. Ismét gazdálkodni kezdett. Bikát hizlalt, majd gépekkel szerelte föl magát, s az elsők között lett Vállaj egyik mezőgazdasági vállalkozója. — Én már tíz évvel ezelőtt is minden hajdani földünket művelni tudtam volna a saját eszközeimmel — emlékszik vissza Somogyi József, miközben bemutatja a gazdasági udvart, az azóta újjáépített csűrrel, a számos, vásárolt használt géppel, gondozott jószágokkal — jelenleg még nagyobb a géppark, s annyi földet sem sikerült hozzá licitálni, amennyi körülbelül volt. Nagyon sérelmesnek tartom a kárpótlást, mert az első liciten résztvevő kevesek, könnyen jutottak dupla menynyiségű földhöz. A másodikon viszont már megjelentek a hadifogságért, málenykij robotért adott jegyek, amelyeket olcsón összevásárolt néhány élelmes ember, akik az árverésen kiszorítóst játszottak velünk. Nekik semmi sem volt drága, és úgy felverték az árat, hogy a 200 aranykoronámmal már nem versenyezhettem velük. A kárpótlási jegyeimnek a felét már nem is voltam hajlandó elkótyavetyélni az irreális 2400 forintos áron. Kiszorítós Somogyi Józsefnénak még most is összeszorul a gyomra, ha arra a licitre gondol: — Azt tanácsolta nekem az árverést vezető, amikor szóvá tettem a felvásárolt kárpótlási jegyekkel licitálás igazságtalanságát, hogy bizonyítani kell és egyébként, ha a föld árát sokallom, vegyek a jegyeimért hűtőszekrényt. Nem bírom megemészteni ezt az egészet. Annak idején, mint kulákokat, a mi házunkat is kirámolták. Az egész életemet megfeszítve és becsületesen végig dolgoztam, és most megint mi húzzuk a rövidebbet. — Mint az érdekegyeztető fórum tagja, én még az elején azt mondtam — szólal meg újra Somogyi József — nem bánom, hogy negyven év után még két évig nem lesz földem. Kibírom. Csak alaposan, köz- megelégedésre rendezzük el a falu földjeinek a sorsát. Nem azt mondom, hogy pontosan ugyanott legyen a földem, ahol annak idején. De ami egy táblában volt, az most is legyen egy darabban. Testvérháború Szalontai Judit szerint, ha a vállaji határ természeti adottságaiból és az évszázados helyi szokásokból indulhattak volna ki a kárpótlás végrehajtásakor, lett volna megnyugtató megoldás: — Aki itt született, itt élt, az tudja, hogy a hajdan ide telepített hetvenkét gazda mindegyikének volt jó földje a határ nagyecsedi felében, és volt gyengébb, a Nyírbátor felé eső homokon. Meg kellett volna egyezni a kárpótlás kezdetén, hogy arányosan mindkét minőségből kapjon mindenki. Ehelyett az történt, hogy a jó földekből akart mindenki licitálni, aminek aranykoronájáért végül két és fél ezer forintot adtunk. Rá kellett volna bízni a helybéliekre, a földügyeket ismerő szövetkezetre, hogy kinek-kinek a megváltott földje arányában ossza ki a földet. Az egész kárpótlás rég el lett volna felejtve, és nem alakult volna ki ekkora ellentét, amikor testvér testvér ellen beszél Vállajon. Jól indult ez a kárpótlás, de most már azt mondom, hogy hagyni kellett volna a fenébe. Mert ilyen ellentétek a faluban tán soha nem voltak. Negyven éve, amióta tsz van, békességben éltünk. _______Kitekintő A kórház lelkésze feladta az utolsó kenetet. A Vatikán államtitkár-helyettese a betegágyánál imádkozott az egyébként nem vallásos Felli- niért. Fotósok és újságírók éjjel-nappal strázsáltak, hogy semmiről le ne maradjanak, amikor a legrosszabb hírt lehetett várni. Valószínű, ö is így rendezte volna a lét és a nemlét köztes állapotát zseniálisan átgondolt filmjeiben. Forgatókönyv nélkül. Felfedezettje és kedvenc színésze, Marcello Mastroianni is erre utal, kapcsolatuk kezdetére emlékezve: „Barátságunk, egyetértésünk Federicóval szinte azonnal kialakult. Az első találkozás Fregenében, a tengerparton / volt; szereplőt keresett az Édes élethez, és Találkoztunk, es en ostoba módon azt mondtam, hogy szeretnék többet tudni a filmről, elolvasni a forgatókönyvet, vagy legalább részleteket ismerni belőle. Nagyon udvarias volt, azonnal intézkedett. Odahívta Ennio Flaianót, aki egy rajzot hozott magával, ezen egy férfit lehetett látni, amint lusta mozdulattal szirének, gyönyörű testű nők között úszkál. En hosszasan bámultam a rajzot, és valami olyasmit mondtam, hogy: hát ez nagyon érdekes. Valójában zavarban voltam, semmit sem értettem. Egy dolog azonban bizonyos volt, éreztem, hogy aggodalomra semmi okom, hogy az együttműködés máris megkezdődött. Később már sohasem kértem forgatókönyvet, de még csak vázlatot se. Találkoztunk, órákon át beszélgettünk. Mindent szóba hozott, mesélt az elképzeléseiről, a képet a részletekig lebontotta. Én hallgattam, és egyre jobban értettem. Aztán amikor elkezdődött a forgatás, és engem vettek, megkérdeztem: van valami szövegem, amit mondani kell? Általában csak ennyit mondott: nincs. Mondj azt, amit akarsz, Marcellino. Aztán majd meglátjuk. És ez a legcsodálatosabb; együtt élni az alkotással, de úgy, hogy a szemed előtt születik, és válik belőle remekmű. Sokszor elmondtam már. hogy a Felli- nivel való találkozás alapjaiban változtatta meg az életemet, általa lettem ismert a világban. A zonban van valami, ami /l ennél is fontosabb a számomra: igaz barátsággal ajándékozott meg, az okosabb, az idősebb, a bölcsebb testvér barátságával." Bérmunkastressz Máthé Csaba rz özei egy éve bombáz- A. zák a megyében bérmunkában dolgozó ruhaipari cégeket a külföldi partnereik elsősorban ukrán, illetve román ajánlatokkal. A német, svájci vagy a francia megrendelők ritkán érkeznek úgy a megyébe, hogy ne legyen náluk egy vaskos telefax kö te g, amely Ukrajnából érkezett. Az ajánlatár pedig sokkal kedvezőbb, mint amit a szabolcsiak kínálnak. Egyértelműen új bérmunka-konkurencia jelentkezett a piacon. A nyugati cégeknek, amelyek kis szériában főleg exkluzív ruhákat készítenek, nem éri meg, hogy Távol-Keletre szállítsák az alapanyagot és az ott elkészített terméket még egy hosszadalmas fuvarral hozzák vissza. Közelebb kutat- gattak és rátaláltak a magyar partnerekre. Némelyikükkel közel két évtizedes a kapcsolat. De a tőkés nem is lenne tőkés, ha nem érdekelné a még jobb lehetőség, a még olcsóbb bérmunka. A távolság a megyéből Ukrajnába már nem olyan óriási, mint Távol-Keletre. Ami miatt az ajánlat egyelőre csak ajánlat marad, azt a megyei cégek is tudják: a határon nem könnyű átjutni, az ukrán cégek közel sem tudják azt a normaidőt teljesíteni, mint a szabolcsiak és ráadásul a minőségben és a határidőben jóval elmaradnak az itt megszokottól. A z ajánlatok közül egykét próbát azért tettek a tőkések, az eredmény számukra lehangoló, maradt a szabolcsi partner. Amíg a megszokott precizitással dolgoznak a mieink, az előírt minőséget és határidőt teljesítik, addig a tőkés nem kockáztat és nem fogja bizonytalan kezekbe adni a megrendelését. De ezt a szintet tartani kell. Lakások gázbekötéséhez készítik a csatlakozókat a szakemberek Székely községben Elek Emil felvételé Kommentár ___________________ Vadászkürt egy ökörért Balogh Géza Tj Item a szobában és kJ vertem a gépem. Később bejött a fotósunk egy lánnyal, hogy készítene róla egy portrét, mert hogy nálunk a legjobbak a fényviszonyok. Bólintottam, fel sem nézve, hogy csináld, mikor néhány pillanat múlva felbúgott egy hangszer. Valami fúvós hangszer lehetett, kürt, szaxszofon, vagy ilyesmi, meglepve fordultam hátra, a leány próbálgatta a billentyűket. Csak nem vadászkürt? — néztem rá kíváncsian, s mikor bólintott, hogy igen, elgondolkodtam. Azon, hogy néha milyen furcsa dolgokat művel a véletlen. Néhány napja jártam egy kis szatmári faluban, Her- mánszegen, amely arról híres, hogy majd egy évszázadon át létezett itt egy zenekar, melynek messze földön nem akadt párja. Neves zenészek, hegedűsök, bőgősök, cimbalmosok persze voltak majd minden nyolcadik, tizedik faluban is, de hogy tizenhárom parasztember azért álljon össze, hogy kürtöt, trombitát fújjon, arra az egész vármegyében nem volt példa. Fotósunk elkészítette a képet, s én megkérdeztem a lányt, hogy mennyibe kerül most egy kürt. Százötven- ezer forintba—mondta—, s akkor rettenetesen elszégyelltem magam. Mert kételkedtem az öreg Simái Jánosnak, a hermánszegi banda még egyik élő tagjának szavaiban, aki elmesélt egy történetet, amit hittem is, nem is. Történt pedig valamikor a harmincas években, hogy összeszólalkozott a banda két tagja valamin, s egyikük mérgében a kapufélfához vágta a kürtjét. Az persze nyomban eltört, el kellett adni az egyik ökrét, hogy újat tudjon venni. S az a hermánszegi paraszt- ember eladta az egyik ökrét! Nem tudom, eltöprengtek-e már vajon Önök azon, mennyibe kerülhet az egy zenésznek, hogy nekünk megszólaltassa mondjuk Hándelt, vagy Wagnert. Nekem még soha nem jutott ilyesmi az eszembe. Soha nem gondolkoztam el azon, hogy bizony vannak emberek, akiknek saját zsebükbe kell nyúlniuk, hogy nekünk örömet szerezzenek. Arra meg végképp nem gondoltam sokáig, hogy egy egyszerűnek mondott számos- háti földműves legyen erre képes. L ám, milyen felismerésre készteti néha az embert egy, a szobájában megszólaltatott vadászkürt! 1993, november 3., szerda HÁTTÉR Kelel-Magyarország 3 Mastroianni Testvérem, Fellini engem is látni akart. Akkor már Paul Newmann is szóba került, de neki nem tetszett. Tipikusan olasz arcot akart.
