Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-20 / 272. szám
14 Ä ‘Keict-MagijaroTszäß hétvégi mettéhfete 1993. november 20. A KM vendége _________________ A szlovák lektor Cservenyák Katalin Gördülékenyen, szépen beszél magyarul, s attól a kis palócos dialektustól még „eredetibbnek” hat az egész. Pedig anyanyelve a szlovák. Varázslatos egyéniség: alig pár perce beszélgetünk, de máris úgy tűnik, mintha régi jó ismerősök lennénk. Szolgálati lakásának konyhája falán Szlovákia térképe. Időnként odapillant, s olyankor maga elé képzeli a Körmöd hegyeket. Ezt tudta a legnehezebben megszokni, hogy kinéz az ablakon, és sehol egy kis domb. Otthon, Besztercebányán viszont karnyújtásnyira az Urpin... Több, mint két hónapja érkezett Nyíregyházára szlovák lektornak Elena Piecko- vá, hogy a nemzetiségi gyerekeket (óvodásokat és általános iskolásokat) szlovák nyelvre tanítsa Mandabo- korban és Nagycserkeszen. De órákat tart a nyíregyházi Evangélikus Kossuth Gimnáziumban és a tanárképző főiskolán is. Egész héten ingázik az intézmények között, közben lelkesen készül az óráira, esténként pedig ír. Idővel talán könyv születik belőle... Arra számított, hogy a szlovák nemzetiségű gyerekek otthon, a családban anyanyelvükön beszélnek. Hamar rájött azonban az ellenkezőjére, s kiderült, már a gyerekek szülei sem beszélnek szlovákul. így aztán döntött: kezdi az alapoktól, mint az idegennyelv-okta- tásnál. Aztán, ahogy teltek a hetek, egyre több gyerek dicsekedett: nagypapája, nagymamája segített a leckében. Vagyis nem merült még teljesen feledésbe a nyelv. S ha a kisunokák ápolják tovább nagyanyáik nyelvét, akkor nem lesz igaz az a szomorú ének, amely épp a tirpákokra illik: „Bou Janó, bou Janó, aj i bude / Bou Janó, Bou Janó, aj i bude I Koj sa Janó pominie, jeho nvota pominie dúsa moja. Ami magyarul azt jelenti: Volt Jani, volt Jani, de még lesz is, Hogyha Jani elhunyna, nótája is elmúlna, Drága lelkem. De kár is most ilyen szomorú dolgokra gondolni, hiszen Elena asszonyt egymás után érik a szebbnél szebb élmények. Legtöbb a gyerekektől: ők a világon mindenütt egyformák. Kedvesek, aranyosak és boldogok, ha valamit megtanulnak, ha sikerélményük van. S ami érdekes: az egyik óvodai csoportjába eredetileg tíz gyereket írattak be, s nem sokkal később már húsz kis fejecske fordult felé, amikor belépett a csoportszobába. Az iskolában is észrevette: hiába készített a létszámnak megfelelő számú feladatlapot, mégsem jutott mindenkinek. Nemcsak nemzetiségi gyerekekek járnak a gimnáziumi óráira, hanem magyarok is. Kérdésére, hogy miért jelentkeztek, a válasz: több nyelvet akarnak tanulni, ez is egy lehetőség. Vagy: élnek rokonaik Szlovákiában, s a gyerekekkel szeretnék megértetni magukat. Nagyon örül, hogy tanítványai ismemi akarják a szomszéd nyelvét is. Elena Piecková Szekeres Tibor felvétele A főiskolásokkal pedig egyenesen „szárnyalnak” az órákon. Rögtön az első foglalkozáson kiderült: kevés volt a lecke, amit el akart végezni, még az óra fele sem telt el, már készen voltak vele. Igaz, sokat segít a munkában, hogy a diákok tanultak oroszul, így - hiszen rokon nyelvekről van szó - jó a kiejtésük, jók az alapjaik grammatikából. S ha valamit nem tud elmagyarázni magyarul, oroszra vált, vagy épp szlovákra. Házi használatra kialakítottak maguknak egy keverék nyelvet, de any- nyi bizonyos: ezek a hallgatók, ha végeznek, jól fognak beszélni szlovákul. Rengeteg segítséget kap pedagógus kollégáitól: Bódi Miklósáétól, Simon Máriától, Pokoraczky Józseftől és dr. Udvari Istvántól. A legtöbb támogatást pedig dr. Endrejfy Ildikó alpolgármestertől kapta, hiszen feltételeket biztosított a munkájához, bemutatta sok embernek. — Csodálatos város Nyíregyháza — mondja —, itt senki sem csodálkozik azon, ha valaki idegen nyelven beszél. Sehol Magyarországon nem találkoznánk olyannal, mint itt. Megismerkedtem a Tirpák együttessel Iván- csó Dénes vezetésével. Vajdabokorban rendszeresen összejámak és énekelnek. Egész nap dolgoznak, aztán biciklin, gyalog összejönnek a bokrokból és énekelnek: szlovák, magyar dalokat felváltva. Van, aki egy szót sem tud szlovákul, de énekel, őrzi a régi dalokat. Ebből is megértettem: a régi szlovákokat tisztelik, szeretik errefelé. Dolgos embereknek tartják őket, akik nagyon sokat tettek azért, hogy a város felemelkedjen. Nem is számítottam erre, amikor a határokon probléma a nemzetiségi kérdés, itt pedig ilyen nyugalom lesz. Az ember mindig fél, ha elmegy egy másik országba. Hisz más nemzetiségű vagyok én is. De olyan kedvesen fogadtak, így sokkal könnyebb a munkám. Közben prospektusokat, könyveket vesz elő. Csak az én kedvemért teszi, mert különben jól eldugja hátra, a polcon: ne fájjon a szíve Besztercebánya után. S persze a család, a félje, fia és lánya után, akik most egy időre nélkülözik őt. Mutatja a képen lakásuk ablakát, amelyből otthon a körmöc- bányai hegységre lát, a sípályákat, ezekről szoktak télen lecsúszni egészen Besztercéig... A néző érintése nem életveszélyes Hamar Péter Krzysztof Zanussi lengyel rendező 1971 óta több-kéve- sebb rendszerességgel jelen van műveivel Magyarországon: akkor mutatták be első nagyjátékfilmjét, a Közjátékot. Fontosabb alkotásai korábban a moziforgalmazás, az utóbbi időkben inkább a televízió révén jutottak el a nézőkhöz. Ennek ellenére bizonyára kevesen vannak, akik emlékeznek az illuminációra, A nyugodt Nap évére, vagy az utolsóként játszott Bármerre jársz-ra, amelynek bemutatója 1991-ben volt a mozikban. Zanussi valahogy mindig kimaradt ebből a rovatból, s ezt lehetne azzal magyarázni, hogy a teljes mozikínálathoz képest kevés hely áll itt rendelkezésre, s óhatatlanul emlí- tetlenül maradnak még jelentős alkotások is. Mégis tisztességesebb őszintén bevallani — vállalván azok vádját, akik Zanussit korunk egyik legjelentősebb rendezőjének tartják —, hogy az a gondolkodás- mód, formakultúra, cselekménykezelés és az a filozófia, amelyet a lengyel rendezd képvisel, fényévnyi távolságra van a jegyzetíró ízlésvilágától és gondolkodásmódjától. Hogy az elfogultság vádja ellen némiképp védekezni tudjak, ajánlom az érdeklődők figyelmébe Poros Géza nemrég megjelent Illuminációk című monográfiáját a rendezőről, amely a műfajban szokatlanul magas színvonalon, hallatlan empatikus készséggel tárja fel egy filmes életpálya minden megfigyelésre érdemes mozzanatát, a rendező filozofikus hajlamát, természettudományokon csiszolódott racionalizmusát; idealista világszemléletét, katolicizmusát. Akik fogékonyak ezekre az értékekre, azok Robert Bresson és Andrej Tarkovszkij műveiben találhatnak rokonvonásokat, de Zanussi formakultúrájában, tartalmi mélység tekintetében sem ér fel hozzájuk. Olyan megállapítás ez természetesen, amelyet bizonyítani illenék, de erre a jegyzet műfaja aligha alkalmas. Ezért inkább csak a művek tanúságtételére lehet itt hivatkoznunk. A Budapest Film kínálja (úgy tűnik, hasztalanul, hiszen az augusztus végi megjelenés óta eltűnt minden budapesti moziból) Zanussi legújabb, angol-lengyel-dán koprodukcióban készült fdmjét, a Csendes érintést. Pedig a rendező e munkájában szakított korábbi önmagával, s — talán a közönségsiker reményében — a füozofikus szikárság helyett melodramatikus, cselekményes filmet hozott létre. Ám az eredmény azt igazolja, hogy egy ekkora lépésváltás (netán: hátra arc!) nem pusztán elhatározás kérdése. Másként működik a cselekmény, ha a néző intellektusát veszi célba, s másként, ha érzelmi hatásokat akar kiváltani. Az talán túlzás, ha ízléstelennek nevezzük a Csendes érintést, de hogy hiteltelen, logikátlan cselekményű, gondolatszegény, az minden további nélkül elmondható erről a helyenként giccsbe hajló megoldásokat is tartalmazó filmről. A történet egy hetven év körüli zeneszerzőről szól, aki már negyven éve nem alkot. A szebb napokat is megért Max von Sydow játssza, de ő sem tud igazán mit kezdeni ezzel a papíron kiagyalt figurával. Forgatja a szemét időnként serényen, de nincs az a színészi eszköz, amely életet lehelne egy realitást nélkülöző alakba. Ä zeneszerző hosszú hallgatását egy fiatal lengyel zenekutatónak, aki csendesen tud érinteni, sikerül megtörnie. Egy éjszakai sugallat nyomán felveri legszebb álmából professzorát, aki első ijedelmében ajánlólevelet ír neki az öreg zeneszerzőhöz. A fiatalember hálózsákkal fölszerelkezve Dániába utazik, s letáborozván a morózus öregember kertjében, vár a kedvező pillanatra. Eközben ahogy az őzikét eteti — Istenem, de szép, pedig nem is öreg néne, hanem bácsi őzikéje —, az kifejezetten lélekemelő. Szóval ifjú zenekutatónk megérint (csendesen!) mindenkit a környezetében: az öreg zeneszerzőt, aki íziben komponálni kezd; az ifjú zenészlányt, aki titkári állást vállal, és mellékesen bebújik az öregúr ágyába (legalább Max von Sydow jól jár, ha a néző nem is); a már mindenbe beletörődő feleséget, akiben érzelmi húrok pendül- nek az ifjú zenekutató iránt, de ő el van foglalva azzal, hogy csendesen érint, ezért ezt a pendülést nem veszi észre. Az is lehet egyébként, hogy vannak ebben a filmben értékelhető gondolatok a művészetről, alkotó és alkotás viszonyáról, alkotás és befogadó kapcsolatáról, de annyi a bosz- szantóan zavaros cselekményfordulat, a hamis felhang, hogy ezekre képtelenség odafigyelni. Hamarosan a mozikban... Jessie Lee bosszúja. Színes amerikai westernfllm. Rendezte: Mario van Peebeis MOKÉP-felvétel Könyvespolcunk A lélekelemzés még ma is aktuális Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — Mi miért történik velünk? Menynyiben irányítjuk cselekedeteinkkel sorsunkat és befolyásoljuk a környező világot? Mi motiválja az ember tetteit? Visszavezethetők-e a ma történései tegnap elszenvedett szorongásokra? Csak egy cso- komyi abból a kérdéshalmazból, amelyet Sigmund Freud igyekezett megválaszolni. A mélylélektan polgárjogot nyert nemcsak a tudományos életben, de a hétköznapokban is. Most szerény jubileumhoz érkezett a lélekbúvár kutató munkássága: hatvan éve németül, ötven éve magyarul adták ki A bevezetés a pszichoanalízisbe című kötetét. Fél évszázada Debrecenben az Ampelos Könyvek 1. darabjaként látott napvilágot. Noha mai közgondolkodásunk nem igazán kedvez az elmélyült lélekelemzésnek, a nyíregyházi Könyvjelző Kiadó mégis közreadta Freud művét. Formailag előadások — a bécsi elmeklinikán hangzottak volna el, mint Freud korábbi előadásai —, a valóságban a szerző az olvasókhoz, mint az egyetemi padsorokban ülő hallgatókhoz szól. Fél évszázad alatt bármely tudományág hét mérföldes csizmával lép előre. Különösen igaz ez a huszadik századra, amely a természettudományok — benne hangsúlyosan a biológiai, orvosi ismeretek — tárházát soha nem látott méretűre tágította. Természetesen nem kivétel e megállapítás alól a pszichológia sem. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a lélekelemzés számos fontos megállapítása ma is aktuális. Álmaink varázslatos világba kalauzolnak el bennünket és a szimbólumok nyelvén közölnek velünk gyakorta érthetetlen vagy értelmezhetetlen információkat. Mindannyian szeretnénk megfejteni a túloldalról érkező üzeneteket. A tudatalattink játéka lenne csupán, vagy a velünk napközben történt dolgok, emésztő gondok sajátos megjelenítése? Mint Freud a ’30-as évek elején állította: az álomtan egészen különleges helyet foglal el a pszichoanalízis történetében, mintegy fordulópontot jelent, segítségével fejlődött az analízis egy lelki kezelési módszerből mélylélektanná. Az álomtan maradt azóta is a legjellegzetesebb és a legsajátabb vívmánya ennek a fiatal tudománynak, s e tannak megfelelőt hiába keresünk eddigi ismereteink között: egy a néphittől és a misztikumtól elhódított újvilág. Freud számára az álomtan biztos támpontul szolgált azokban a nehéz időkben, amikor a neurózisok tanulmányozásánál olyan tényekkel került szembe, amelyek megzavarni látszottak akkor még gyakorlatlan ítélőképességét. Ha sikerült egy zavaros álmot az álmodó korrekt és megfogható lelki folyamataként lefordítania, mindig megerősödött benne annak bizonyítéka, hogy helyes nyomon jár. A szorongás különleges helyet foglal el Freud munkásságában. Ma az angol nyelvből kölcsönözzük erre a fogalmat: a stressz széles körben ismertté vált. Az ideges szorongás, a fóbiák, az indokolatlan félelmek kialakulása, vagy a kiszolgáltatottság érzése miatti kishitűség, önbizalomhiány ma is okoz lelki megterhelést nagyon sok embernek. A mai kutatók egy lépéssel tovább mentek és a testi elváltozások, a betegségek jó részét is lelki okokkal magyarázzák. Abban tehát fél évszázada igaza lehetett Freudnak, hogy a szorongás negatívan befolyásolja a személyiséget. A mélylélektan atyja szerint a szorongásos neurózis mindennapi oka a hiábavaló izgalom. Mennyit tudunk ma ebből hasznosítani és saját világképünk formálásánál felhasználni? — kérdezheti az olvasó, ha szeretné lefújni a port az egyetemi előadás jegyzetéről. A népszerű tudományos formában megírt és nyelvezetében ma is élvezetes stílusban hozzánk forduló kutató arra igyekszik ráirányítani a figyelmet, hogy a harmonikus személyiség megteremtéséhez nemcsak külső, anyagi szükségletek kellenek, hanem olyan belső értékek felhalmozására célszerű törekednünk, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy a világot plasztikusabban lássuk, gondolkodásunk hajlékonyabb legyen. Ebben segítheti a megismerni vágyót a lélektan ma is, akárcsak ötven évvel ezelőtt. (Sigmund Freud: A lélekelemzés legújabb eredményei, Könyvjelző Kiadó, Nyíregyháza, 1993.)
