Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-20 / 272. szám

1993. november 20. Ä "Kílet-Magyarország hétvégi mcUékfete Adóprés helyett növekedést Szabó Iván pénzügyminiszter Nyíregyházán jelentette be a kamatadó csökkentését Balogh József Nyíregyháza (KM) — Az elmúlt hét végén Szabolcs- Szatmár-Bereg megyében járt Szabó Iván pénzügymi­niszter. A nyíregyházi gaz­daságpolitikai fóruipon je­lentette be, hogy felére — 20 százalékról 10-re — csök­kentik a kamatadót. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a személyi jövedelemadó sáv- jainak változtatása révén et­től az intézkedéstől az egy­millió forintnál kisebb évi keresetűeknek 5-6 százalék­kal emelkedik a jövedelme, a munkaalkalmat teremtő vál­lalkozókat mentesíteni fog­ják a tb-járulék 70 százalé­kának megfizetésétől, amit az állami adóalapból pótol­nak, tehát nem a tb károsul. A fórumot követően a pénz­ügyminiszter interjút adott la­punknak. □ Miniszter úr! A kormány gazdaságpolitikáját leggyak­rabban két dolog miatt éri kri­tika. Egyik a ritkára szőtt szo­ciális háló, másik az állam- háztartás reformjának elma­radása. Mi a pénzügyi kor­mányzat válasza ezekre a kri­tikákra? — Elismerem, hogy az ál­lamháztartás reformja valóban nem következett be olyan mértékben, ahogy szerettük és kellett volna, de tudomásul kell venni mindnyájunknak, hogy ez a társadalom egy réte­gének igen kemény érdeküt­közésével találkozott volna. Az államháztartási reform ki­adáscsökkentést, megszerzett és régóta gyakorolt jogok megnyirbálását jelenti, példá­ul szociális ellátásban, nyug­díjrendszerben, önkormányza­ti támogatásokban, és így to­vább. Egyidejűleg azt monda­ni tehát, hogy nem elég sűrű a háló, s hogy nincs államház­tartási reform, nem lehet. A parlamenti felszólalásokban is hallani a képviselőktől: csök­kenteni kell a kiadásokat, az­tán egyenként tesznek javasla­tokat arra, mire adjon többet a költségvetés. Talán az az el­múlt 3 és fél év egyik legke­ményebb felismerése, hogy Magyarországon a múlt száza­dig visszamenően szerzett jo­goknak a jelentős része nem söpörhető be a szőnyeg alá. Más megoldást kell keres­nünk, mert bizonyos kiadások fennmaradását meg kell őriz­nünk. Mi a gazdaság struktu­rális átalakítására tettük a leg­főbb hangsúlyt. Sokkterápia helyett — Környezetünkben többen választották a sokkterápiát, amelynek az a filozófiája, hogy essünk túl a kemény vál­tozásokon, hozzunk radikális reformokat, amely ugyan na­gyobb áldozatokkal jár, de ha­marabb megtérül. Ez egy jár­ható út, de sem az MDF, sem koalíciós partnerei nem vallot­ták ezt már a választás előtti vitákban, párbeszédekben sem. Látjuk ennek az útnak a végét, látjuk a különbségeket, csak körül kell nézni például Lengyelországban. A magyar gazdaságpolitika inkább a szerkezeti változásokra tette a főhangsúlyt és arra, hogy amit meg lehet őrizni — adott eset­ben még az államadósság növelése árán is — őrizze meg. Utána az egyetlen esé­lyünk és lehetőségünk, a ser­penyő másik oldalába többet rakni, mert egy növekvő gaz­daságból többet lehet az újrafi- naszírozásba bevonni, s ezt a mélypontot bizony egy hiány­finanszírozással kellett meg­oldani, és kell 1994-ben is. Esélyt az induláshoz □ Milyen módszerekkel le­het elérni Ön szerint, hogy va­lami elinduljon? — Azt hiszem, egy esélyünk van: ha a reális piaci viszo­nyokra telepített gazdaságnö­vekedést ütemezzük be. Nem arról van szó, hogy szubven­cionálunk olyan termelést, amelynek nincs piaca és a ter­melést megfinanszírozzuk, s utána ott áll raktáron. 1994-re elmentünk addig a deficitha­tárig, amíg el lehetett menni, és ennek a finanszírozásához nem az adóprést próbáljuk működtetni, hanem a gazdasá­gi növekedésre alapozunk. Eh­hez jelentős terhet veszünk le a termelők válláról azzal, hogy 40 százalékról 36-ra levittük a társasági adót. Korábban sok szó érte a ház elejét amiatt, hogy a magyar adószabályok csak a külföldiek magyaror­szági befektetéseihez adtak meghatározott normatív támo­gatásokat, s ezeknek nagyon kis része jutott csak magyar befektetőknek. Most a parla­ment előtt az a törvény- javaslat, amelyik kiterjeszti a nagyobb befektetők számára adható kedvezményeket füg­getlenül attól, hogy magyar vagy külföldi. Ettől az esély- egyenlőségtől új munkahelye­ket várhatunk. Esélyt kívá­nunk adni azoknak is, akiknek nincs elégséges tőkéjük az in­duláshoz, vagy vagyonuk az induló tőke garantálására. □ Kedvezményekről beszél, Orbán Viktor pedig a napok­ban a vállalkozók fórumán ar­ról szólt itt, hogy a Fidesz el­lenzi a minimáladó bevezeté­sét. Megéri a kormánynak azért a néhány millió forintért az ellenzéki pártok és a vál­lalkozók haragját kivívni? — A minimáladó a többi adócsökkentésnek egy mega­lapozása. Akik adót fizetnek, bevallják a jövedelmüket, azok most tíz százalék társasá­gi adókedvezményt kapnak. Az a két százalék minimáladó, amiről szó van, az a költség- vetésnek hét és fél, nyolcmil- liárd adóbevételt jelent. A tíz százalék adócsökkentés is ennyi, csak más zónában je­lenik meg. Arról van szó, hogy egy vállalkozó vagy egy tár­saság a maga éves mérlegét minden megerőltetés nélkül nullára be tudja állítani. Az a tőkebefektető, aki azért fektet be, hogy ne kapjon osztalékot, az papírforma szerint őrült, mert tőkejövedelemért szok­tak befektetni. A mai magyar gazdaság azonban még nem gondolkodik igazán piacgaz­dasági módon, és munkajö­vedelemként szívesebben ki­szívja, és nem hagy tőkejö­vedelmet, ami önmagában a piacgazdaság legnagyobb el­lentmondása. Világos tehát, hogy valahogy kimenekíti ezt a jövedelmet más formában. Ezért javasoljuk, hogy sza­bunk egy minimális mértéket, ez lenne az éves forgalom két százaléka, amit vélelmezett jövedelemnek tekintünk. Nem ennyi az adó, mert a két száza­lékra jön rá a 36 százalékos társasági adó. Ez hihetetlenül kis pénz, de mégis a láthatat­lan jövedelemképződésnek egy akadálya. Dél-Ameriká- ban akkor kezdték ezt beve­zetni, amikor szinte már adót senki sem fizetett. □ A bank és adóskonszo­lidációról az utca emberének fejében az jelenik meg, hogy most az állami költségvetésből egészítik ki azokat a milliár- dokat, amelyeket csalók, szél­hámosok Szabó Iván kaptak különböző furfan- gokkal. — A hitelkonszolidáció nem azt jelenti, hogy újra sza­bad a gazda, az adóskonszoli­dáció pedig, hogy akik elkó­tyavetyélték a pénzt, azok most visszakapják. Arról van szó, hogy a magyar hiteléletet rendbe kell hozni. Nem az a húszmilliárd itt az érdekes, amit csalárd módon, fedezet nélkül vettek fel. Arról van szó, hogy az elmúlt évek során bebizonyosodott, körülbelül 300 milliárd olyan hitel sza­ladt ki a gazdasági szférába, amit a gazdaság nem tud visszafizetni. Egy sor mező- gazdasági és ipari intézmény képes termelni és el is tudja adni termékeit a piacon, de képtelen kifizetni a 2-3-5 év­vel ezelőtt keletkezett hiteleit, mert nincsenek is összefüg­gésben a mai termelésével. Ha ezeket nem tesszük rendbe, akkor összeroppannak a ban­kok, összeroppannak a ter­melők, és elindul egy millión fölüli munkanélküliség az or­szágban. Tehát nem arról van szó, hogy valakiket meg aka­runk menteni. A magyar gaz­daságot szeretnénk rendbe rakni. Ehhez hozzátartozik ez a konszolidáció. Nem széfbe zárva □ Néhány évvel ezelőtt nem volt ötmilliárd dollár tartaléka az államnak, de nem volt ennyi külföldi és belföldi adóssága sem. Vajon szükség van arra, hogy ezzel büszkélkedjünk, és közben fizessük érte a hatal­mas kamatokat? — Nem fizetünk, ennek egy jelentős része nem ilyen ter­mészetű, mert vagy az a hely­zet, hogy ez a joint-venture (külföldi érdekeltségű) válla­latokban tőkeként jelenik meg, és tartós lekötésű betétként van itt, vagy egész egyszerűen itt helyezték el a pénzüket bi­zonyos külföldi cégek. A de­vizatartalékok egy része ko­rábban is ebből állt, és a lakos­ság devizában elhelyezett be­tétállományából. Persze ezért kamatot fizetünk, de a bankár azért van, hogy a pénzét for­gassa. Ennek a pénznek egy része a külkereskedelmi forga­lomban folyamatosan forog és mozog, tehát ez nem egy széf­be bezárt pénz, amiért fizetjük a kamatot. De ez a tartalék rendkívül fontos az ország szempontjából, tudniillik vilá­gos, hogy egy ilyen összeggel Harasztosi Pál felvétele hány hónapra képes működő­képes helyzetben tartani az országot, akkor is, ha — mint ebben az évben — a recesszió visszavágta körülbelül 25 szá­zalékkal a magyar exportle­hetőségeket. □ Miniszter úr egy ötéves évforduló megünneplésén is részt vesz, miközben saját év­fordulójának napja is közeleg: két gve kapott tárcát ebben a kormányban. Ha mérlegre tenné várakozásait és amit si­került azokból megvalósítani, merre billenne a mérleg nyel­ve? — Nagyon nehéz ezt meg­szabni, mert előtte majdnem másfél évig a gazdasági bi­zottság elnöke voltam. Azt mondhatom, hogy akkor a tör­vényalkotás oldaláról láttam azt, amit most a végrehajtás oldaláról nézek. Anélkül, hogy saját szerepemet túlérté­kelném, ipari miniszter ko­romban elkezdtem tizenkét nagyvállalat rendbetételét, és ott kezdtük el kipucolni a tel­jesíthetetlen nagy kamatokat, amivel azt hiszem jelentős munkanélküliség elleni lépést sikerült elérni. — Ezzel a megtisztító folya­mattal, és azzal az iparpoli­tikával, ami egy évig ment, nem mondom, hogy ha én meg se születtem volna, a magyar ipar nem támad f$l, de valahol az ott megtett intézkedéseknek a visszaköszönését látom az idei ipari növekedésben. Ér­demes volt ezt a tisztító folya­matot elkezdeni, mert azok az üzemek ma már termelnek és jövedelmet hoznak. Ez a fo­lyamat megerősített abban, hogy amit az Ipari Minisztéri­umban a nagyvállalati körben indítottunk el, azt össztársa­dalmi mértékben érdemes visszajátszani, mert már egy év távlatábam is lehetnek hasznos eredményei. Komolyan hiszek abban, hogy sikerült tendenciájában megtömi és visszájára fordíta­ni egy hosszú idő óta folyama­tosan nominálértékben és százalékos kulcsban állandóan emelt és steigerolt adórend­szert, s minden területen adó- csökkentéssel élni. Lehet ezt kritizálni, lehet ke- veselni, hisz valóban lehetne több is, de a tendenciát sike­rült megfordítani. Ha soha semmi más nem fűződik a nevemhez, minthogy ezt el­indítottam ebben az ország­ban, akkor annak nagyon fo­gok örülni. □ Köszönjük az interjút! Közbeszólás Hó, ami korán jött Kovács Éva j J allgatom a híreket, fi­ll gyelem a hóhelyzetet. Bár semmi olyan nem tör­tént, mint ami minden télen történni szokott, az illetéke­sek némelyikét az első idei hó mégis váratlanul érte. Nehezen mozdultak a hó­ekék, sokáig takarítatlanok, síkosak maradtak az utak, még az M3-as autópályának is csak a budapesti néhány kilométeres bevezető szaka­szán takarították el a korán jött égi áldást. A fővárosban pedig rendkívüli hómunká­sokat kerestek, nem sok eredménnyel. Éppen ez az, ami közbe­szólásra késztet. Az ismétlő­dő felhívásokat hallgatva azóta se nagyon tudok napi­rendre térni a dolog felett. Tudjuk mennyi most hazánk­ban a munkanélküli, milyen szegényen, sanyarú körül­mények között élnek egye­sek. A naív honpolgár azt gondolná, az ilyenek direkt örülnek a hónak, hiszen la­pátolásával egy éjszaka hét­száz forintot kereshetnek meg. Élismerem, hétszáz fo­rint a mai árak mellett nem túl sok, de mégis több a sem­minél. Pár nap alatt összejö­het belőle a villanyszámla díja, egy pár cipőrevaló, vagy a heti kosztpénz. De ha nem alapvető dolgokra kell az ily módon szerzett csekély jövedelem, előteremthető belőle az, amiről a nehezebb időkben némely családok kénytelenek voltak lemonda­ni: egy-egy színházjegy, egy régóta áhított hanglemez, vagy éppen egy régen kiné­zett értékes, izgalmas könyv. Hétszáz forint? — hallom a riportalany cinikus hangját a rádióban. Annyiért nem érdemes felkelni se... Kár lenne persze azt hinni, csak fővárosi jelenség ez. Özvegyen maradt szomszéd- asszonyom panaszolta nem­rég, nem kap egy embert, aki felásná a kertjét. A férfimun­kát nem bírja, embert meg nem talál, bármennyit ígér­jen is. Maga is szerényen él, sokat adni nem tud, de úgy gondolta, ötszáz forintot megérne neki a dolog. Hiába járt azonban végig az utcá­ban, csengetett be olyanok­hoz, akikről tudta, nincs munkája, az ásást senki nem vállalta. Kár lenne most mindezek­ből magvas következtetése­ket levonni, s arra utalni, milyen gondokkal küzdenek manapság az önkormányza­tok: bármelyiküket kérdezi az ember, egyöntetűen állít­ják, nincs az a pénz, amit se­gélyek címén ki ne lehetne osztani, az igények fényév­nyivel haladják meg a lehe­tőségeket. Annyi azonban biztos: az államkassza állapotát is­merve megjósolható, ilyen nagyvonalúak, ennyire meg- értőek már nem sokáig lehe­tünk. Bár ki tudja? Lehet, hogy ránk, magyarokra ér­vényes igazán a mondás: „csak" az ország szegény, a polgárai azonban gazda­gok... r íil vagyunk a vasutas- sztrájk első felvonásán, s csak remélhetjük, a cselek­mény végső kifejletét illetően szereplők és rendezők kellő időben kiegyeznek, a szünet után nem megy fel ismét a függöny, a második felvo­násra nem hogy az előre megígért napon, de már egy­általán nem kerül sor. Jó ideig csak a tankönyvek lapjairól, a kapitalizmus tör­ténelmi sajátosságainak megismerése kapcsán hall­hattunk a sztrájkról, s joggal gondolhattuk, számunkra a téma megmarad mint tana­nyag, minket a dolog közvet­lenül nem érint. Ennek a tév­hitnek lett a rendszerváltás után vége. Kár lenne most a taxisblokádig visszamenni, s az elmúlt három év sztrájk­történetét megírni, a lényeg úgyis csak annyi, a szerve­zett dolgozók e formában igyekeznek elégedetlensé­güknek hangot adni. Ebbéli jogukat pedig ma már nem vitatja senki. A vasutasok, pontosabban a mozdonyvezetők munkabe­szüntetése miatt Magyaror­szágon a hét első napján két órára megbénult a forga­lom. Azt persze mindenki tudja, hogy a két óra nem csak két óra kiesést jelentett, hanem sokkal többet annál. A sztrájk következményeit egész nap érezhették az em­berek, az ország kasszája pedig ki tudja meddig még érezni fogja. A mérhető kár több mint negyvenmillió, a „mérhetetlen" erkölcsi és anyagi kárról a legmeré­szebbek sem mernek jóslatot mondani... Ahogyan az már nálunk lenni szokott, az esemény nem csak a vasutasokat, a teljes magyar közvéleményt is megosztotta. Volt aki he­lyeselte, s volt, aki ellenezte a kezdeményezést. A sztrájk előtt néhány nappal maga az illetékes miniszter is úgy nyi­latkozott, a vasút körüli bo­nyodalmaknak nagyobb a füstje, mint a lángja, s e vé­leménnyel egyetértve állítot­ták sokan, vasútügyben alig néhány ember csinálja a pá­nikot. A fentiekből követke­zik, hogy a felelősök megne­vezése körül sem volt egyön­tetű vélemény. Bárhogy is le­gyen, a történtek fölött mun­káltatónak és munkavállaló­nak egyaránt hasznos eltöp­rengenie. Kevés a fizetés, ez tény. Fi­zetni csak akkor lehet, ha van miből. S van miből? Saj­nos, egyre inkább nincs. A vasútnál azért csekély a be­vétel, mert nincs fuvar. S mi­ért nincs fuvar? Mert nincs mit fuvarozni. Megyénkben így ősz táján valamikor alig győzték vagonokba rakni és útjára indítani az almát, a krumplit és egyebet, ma azonban alig adnak megren­delést bármire. Ha ezt vesszük, akkor nem csak a vasutasoknak, a me­zőgazdaságban dolgozóknak is lenne oka a sztrájra, hogy az iparban dolgozókról, pontosabban onnan elbocsá­tottak ezreiről ne is beszél­jünk. De mikor lesz jobb ne­künk? Ha elindul egy sztrájk­lánc, s a kevesebbnél is kevesebb elosztható marad, vagy ha elfogadva és meg­értve a nemcsak hazánkban, de világszerte nehezülő hely­zetet, próbálunk együtt a bajból kilábalni?! Ha elindul a vonat...

Next

/
Oldalképek
Tartalom