Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-13 / 266. szám

1993. november 13., szombat HATTER Jövőt építő támogatást Beszélgetés Juhász Pál országgyűlési képviselővel, az SZDSZ agrárpolitikai szakértőjével Nyíregyháza (KM) — Bár születtek egykor olyan ki­mutatások, hogy a szocialis­ta ipar termelési értéke meg­haladja a mezőgazdaságban előállított jövedelmet, min­dig is a mezőgazdaság volt a fő megélhetési forrás Sza- bolcs-Szatmár-Bereg me­gyében. Most válságát éli ez az ágazat is, s olyan erőfeszí­tést kíván a létfeltételek megteremtése, hogy külső segítség nélkül szinte re­ménytelennek látszik a tulaj­donviszonyok rendeződése esetén is az újraindulás. Mit lehet tenni ilyen hely­zetben? — ez volt annak az előadásnak a témája, amelyet néhány napja Juhász Pál, az SZDSZ agrárszakértője, or­szággyűlési képviselő tartott Nyíregyházán. Ködös birtokok □ Valóban, mivel kell szem­benézni Ön szerint ma egy jó­zanságra törekvő agrárpoliti­kának? — Egyrészt azzal a kínos helyzettel, hogy a törvények technikailag is rosszak, ezért a kialakuló tulajdoni és haszná­lati viszonyok instabilitást hordanak magukban. Ma a bir­tokok teljes ködben vannak, ha pedig a birtokviszonyok ennyire bizonytalanok, akkor érthetően nem egyszerűen ar­ról van szó, hogy nem hitelez­hető, nem is támogatható iga­zán kockázatmentesen a me­zőgazdaság, hanem ennél is erősebb dolog érvényesül, me­nekül a tőke a mezőgazdaság­ból. □ Mi okozza ezt a bizonyta­lanságot? — Nem csupán a földhasz­nálat és a birtokviszonyok bi­zonytalansága, hanem a keres­kedelmi rendszerek bizonyta­lansága is. Soha olyan távol nem volt a mezőgazdasági ter­melés a piactól, mint manap­ság. A másik oka az, hogy a piaci koordinációs rendszerek összeomlottak és piac még ott is rengetegszer megzavart, ahol egészében nem lenne ki­csi. Vagyis a termelés nem a piachoz igazodik, mert nincs aki közvetítse mi van a piacon. □ Milyen feladatai lennének Ön szerint a megoldásban a politikának? — A politikának három dol­got kell megoldani. Az első: világos pályára tenni a birtok- viszonyok alakítását. A másik dolog: pontosan tudni lehes­sen a termelési kapcsolatok rendjét. Erre egy eszköz a ter­méktanácsok intézménye megszületett, de a rendszer csak akkor építhető ki, ha a szereplői láthatók, tehát ha le­het tudni, hogy kik azok a bir­tokosok, akik abban a terme­lésben érdekeltek. A harmadik síkja a finanszírozás. Nyilván­valóan, hogy egy ágazat finan­szírozhatósága függ attól, hogy piacai mennyire biz­tosítottak, mennyire kiépítet­tek azok az árvédő rendszerek, amelyek kiszámíthatóvá teszik a termelést és a majdani ér­tékesítést. — Ez önmagában kevés, azon kívül, hogy ezeket a rendszereket fejleszteni kell, ki kell találnunk azokat a tech­nikákat is, hogy a pénz rész­ben a szerveződést, az új rend kialakítását segítse, részben pedig viszonylag olcsó és koc­kázatmentes legyen a bankok számára a kihelyezési techni­ka. A mezőgazdaság finanszírozása □ Milyen technikákra gon­dol? — Három formáról szoktak beszélni a pénzügyi technikák kapcsán, ami a mezőgazdaság­ban használatos. Egyik ilyen a föld-jelzáloghitel, a másik a hitelszövetkezési rendszer, a harmadik pedig az a vállalko­zás-finanszírozási rendszer, amelyik egy termeltetési-fel­dolgozói-kereskedői lánc mentén forgatja végig a hitele­ket, s így a lánc összehangolá­sát végzi. Stabilizálni a birtokokat O Melyik alkalmazható ná­lunk, a mi viszonyaink között? — Teljesen világos, hogy nálunk ma közvetlenül egyik sem indítható, ezért kell lépé­seket tenni, hogy elindítható legyen. Mert csak ezután lehet valóban szabatos, jól kiszámít­ható, jövőt építő támogatási rendszerről és nem csupán tűz­oltásról beszélni. Mire jók ezek a hitelek? A föld-jelzá­loghitel elsődlegesen nem a mezőgazdaság újrafelszerelé- sének hitelezési formája, egy­szerűen azért, mert törvénye­ink miatt elértük, hogy a föld- tulajdon és a földhasználat ilyen nagy mértékben soha még Európában sehol nem vált el, mint nálunk a jövő évtől el fog válni. A szövetkezeteknél a jog teremtett olyan helyzetet, hogy teljes egészében föld­bérlőként jelennek meg, tehát a föld-jelzáloghitel a tulajdon és a hásználat elválása miatt a birtokok felszerszámozására nem alkalmas. Arra azonban nagyon jó, hogy eszközt adjon a következő gazdaságpolitiká­nak arra, hogy mondjuk az igazságtétel árát ne közvetle­nül terheljük rá a ma és a közeljövő mezőgazdasági mű­velőire. A föld-jelzáloghitel lehetővé teszi azt, hogy a kül­ső tulajdonosok egy körétől — akik eleve nem akarnak gaz­dálkodni — tisztességesen el lehessen válni. Vagyis a hasz­náló most fizet, amíg alacsony a földár, de a hitel jóvoltából csak lassan és hosszú idő alatt kell visszaadni a pénzt. így a birtokok stabilizálásában je­lentős eszköz. □ Mi a hitelszövetkezés lé­nyege? — Gyakorlatilag a bankot megkímélni attól a döntési problémától, hogy kinek érde­mes adni a pénzt és megkímél­ni az ellenőrzés gondjaitól. Mert miért nem mer egy bank pénz kihelyezni? Mert nincs kellő információja a termelők­ről és a pénz felhasználásának ellenőrzését csak nagyon drá­gán lenne képes elvégezni. Azért kell a hitelszövetkezet, hogy a tőketulajdonosoknak, a megtakarítóknak partnere tud­jon lenni a mezőgazdaság. Ar­ról van szó, hogy az egy bo­korban lévők egy részleges, egymásért vállalt kockázattal maguk döntik pl, ki kaphat pénzt, ki nem, és ők büntetik azt, aki nem tisztességesen használja a pénzt. Tehát nem a szolidaritás és a líra a lényeg a hitelszövetkezésben, hanem az üzleti racionalitás, ezért na­gyon gyorsan létre kell hozni ezeket. □ ...és a harmadik pénzügyi eszköz? — Amelyik a lánc melletti hitelezést végzi, annak föltéte­le, hogy a termelési láncok föl- álljanak, hogy láthatók legye­nek. Itt van a gazdaságpoliti­kának a nagy lehetősége is. Egy nagyon világos rendet kell gyorsan megteremteni a mezőgazdaságban. Akik itt küszködnek, teljesen mind­egy, hogy szövetkezetbarátok vagy -ellenesek voltak két év­vel ezelőtt, ma pontosan értik, hogy a rendetlenség, a viszo­nyok átláthatatlansága, a jö­vendő szerepek tisztázatlansá­ga megöli őket, tehát tulajdon­képpen keresik a résztvevők azokat a formákat, amelyekbe rendben állhatnak. — Tiszalökön láttuk, hogy fölálltak azok az egyesülések, amelyek a földet használható­vá teszik. Elébe vágtak annak, hogy egy-egy különc megaka­dályozza a többiek földhasz­nálatát akár azzal, hogy szom­szédságot, vagy a művelést te­szi lehetetlenné. A tapasztalás rávitte az embereket, hogyan lehet az együttműködést meg­találni. Ugyanúgy látszik a szövetkezet, látszanak a szö­vetkezet belső vállalkozásai, a szövetkezet melletti új együtt­működési formák a kényszer miatt. Ezeknek kell világos jogi mintáit felmutatni, s egy olyan pénzügyi támogatási rendszert építeni be, amelyik a rend valamelyik változatát mintegy rákényszeríti az em­berekre, csak úgy tudnak hoz­zájutni a támogatásokhoz. A dolog nagyon kegyetlenül hangzik. — A pénzt nem szabad másként fölhasználni, mint ha világosan tudom, hogyan fog működni, hogyan hozza létre azokat az új üzleti formákat, amelyekre szükség van. Akkor ez a pénz a rendcsinálás jelző ingere, s ösztönzője is egyben.-------------Tárca — t~i z a 'november úgy kö- L-j szöntött ránk, hogy szin­te észre sem vettük. Máskor ilyentájt már javában fagy, vastag dér lepi el a fákat, a bokrokat, de most mintha nem akarna vége lenni az ok­tóbernek. A horgászok pedig nem csukázni, hanem pon- tyozni, kárászozni mennek. Már aki persze. Mi süllőz­ni. Méghozzá a Tiszára, vala­hová Ibrány alá, ahol a hírek szerint úgy jár a süllő, hogy a küsz se különbül. Tehát november 7., vasár­nap délután. Túljutva a tizen­egy órái ebéden, Kemecsén állunk meg először, hogy fel­vegyük M. Laci barátunkat, aztán irány a Tisza. Szép, párás őszi idő, a tengerit már letörték, a frissen zöldellő ve­tés arasznyi, s olyan nagy a meleg, hogy le kell tekerni a kocsi ablakát. Mi másról folyna a szó per­sze, mint a halakról. Mi, Sz. Ferivel panaszkodunk, hogy egész évben nem fogtunk öt kilónyi nemesebb halat, Laci azonban csak csendesen mo­solyog. A nyár ugyan neki is rohanás volt, legfeljebb tíz­szer tudott eljutni a Tiszára, de abból hétszer fogott. Tiszta süllőt persze, s volt köztük négykilós is. Hogy aztán ma mi lesz? Hát ezt még ő sem tudná megmondani. Az mindesetre biztató, hogy a köves parton végig ülnek, kint vannak Laci barátai is. Márpedig ha ők kint vannak, az jelent valamit! A szokásos üdvözléssel kez­dődik a beszélgetés, legyinte­nek, csak egy kisebb márna. Olyan másfél kilós. Laci mel­léjük telepszik, mi kicsit lej­jebb. Félórányi fenekezés után megunom az ücsörgést, felkötök egy rapalát, s elindu­lok pergetni. Tíz perc múlva körforgóra cserélem, aztán halk átok röppen el a szám­ból. Mert a körforgónak bi­zony búcsút kell intenem..., tökéletesen beakadt egy kőbe. Alighogy beszakítom, lá­tom, Feri fáraszt, s kivezet egy szép, kilós forma süllőt. Még fel sem bilincseli, máris kapása van megint, ugyano­lyan süllő, mint az első. Egy belső kövön állva nézek irigy­kedve feléjük, mikor látom, hogy fáraszt Lacinak a barát­ja is. Harcsa, te, ez harcsa! — hallom a kiáltásukat, s kihúz­nak egy jó, háromkilós, igazi harcsát. Most már ész nélkül me­gyek én is fenekezni. Le sem huppanok Feri mellé, mikor éktelen lobácsolás megint a szomszédból, s Lacinak a hangja: Te, ez a kishal le se szállt, úgy kapta el...! Süllő természetesen az is. S van benne vagy öt kiló! Mikor fel- kantározza, s kiköti, akkorá­kat csap a farkával, mintha egy motorcsónak propellerje verné tajtékosra az egyébként dermedt vizet. Az első hal úgy három óra táján jött, most fél négy körül lehet, s Laciék megint fárasz­tanak. Az előbbi is szép har­csa volt, de ez legalább más­fél kilóval nehezebb. Most már nem bírom tovább, átbal­lagok hozzájuk, s nézem, mi az ördöggel horgásznak. Kér­dezni nem kérdem őket, mert úgysem felelnének..., de meg­látom a kérészeket. Van náluk egy tejfelesdobozzal. at álam meg semmi. Feri- 1V nél viszont igen, mert is­mét fog egy süllőt, ez már a harmadik. Fél öt körül én unom meg persze a horgásza­tot. Jösztök, vagy maradtok? — morgok rájuk, s feleletet sem várva indulok vissza, a kocsihoz. Nem sokkal később feltűnnek ők is, alig bírják ci­pelni a rengeteg halat. En­gem meg esz a méreg. Nem elég, hogy üres a szákom, még vigyem is őket haza. S ta­karítsam majd az autót a nyamvadt süllőik után... Balogh Géza Novemberi harcsák Nem lelkizés csupán Angyal Sándor T j ngár Klára lemondó- LJ levelét olvasva több megszívlelendő gondolattal találkozhattunk, függetlenül attól, ki, miként szimpatizál az ő fiatalokat tömörítő pártjával, vagy a kétségte­lenül megnyerő külsejű ex- honanyával. A frakcióból történő kilépése, mandátu­ma visszaadása indoklása­ként például így vélekedett; „Én fontosnak tartom az életben, hogy jól érezzem magam." Vagy: „Nem sze­retem, ha különböző embe­rekre különböző szabályok vonatkoznak”. Továbbá: „Nem szeretem, ha más mércével mérjük ellenfelein­ket, mint saját magunkat...” Anélkül, hogy a legkisebb pártügyet is kreálnék e sza­vakból, Klára asszony a tu­dója, melyik kijelentésére milyen nyomós oka volt. Am, hogy volt — meglehet, szub­jektív alapállásból — annyi bizonyos. A lényeg mégsem ez, hanem a példaszerűen kiragadott mondatok tisztán csengő igazsága, amiről a politikai taposómalomban nagyon sokan hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Mert például pártszinten számít-e, hogy az ott mun­kálkodók — a többség in­gyen, előnyök reménye nél­kül — vajon milyen közér­zettel lótnak-futnak, vajon kapnak-e csupán egy jó szót is? Ugyan eszébe jut-e a telj­hatalmú vezetőnek a mun­kahelyen, hogy a munka- vállalói néha jól is szeretnék érezni magukat egy dicsérő vagy megértő szótól, egy meleg kézfogástól. Vagy csupán az a lényeg, hogy „menjen a bolt”, ott nincs helye holmi lelkizésnek? Igaz persze ez is, dehát „a boltot” emberek viszik, örömmel, bánattal, betegen, vagy makkegészségesen, elégedetten, vagy sértetten, mellőzötten. Vajon gondo- lunk-e ilyenekre az őrült ro­hanásban? Aligha csak Klára asz- szony nem szereti, ha az em­berekre különböző szabá­lyok vonatkoznak, aszerint, hogy ki mennyire tetszelgő, szolgalelkű, avagy igazsá­gosan kemény, határozott, s uram bocsá’, a fejét olykor gondolkodásra is használja. Emiatt persze számos em­bernek van munkahelyi kon­fliktusa, mert sokkal kifize­tődőbb a szolgai hajbóko­lás, a vezetői hiúság kielégí­tése, mint a kritikus maga­tartás, amely pedig valójá­ban, hosszú távon haszno­sabb. Számomra mégis a búcsú­zólevél ama mondata volt a legelgondolkodtatóbb, mely így szólt: „Távol áll tőlem az a gondolkodás, amely a sajtóra haragszik, ha valami ránk nézve kedvezőtlent ír és nem az önvizsgálat, önkriti­ka az első reflex.” Annak el­lenére figyelmet érdemlő ez a vélekedés, hogy bizonyára érte igaztalan támadás is a sajtóban azokat, akiknek e sorokat címezte a volt képvi­selő. Bizonyára maga is ta­lálkozott közéleti szereplése során rosszindulatú sajtótá­madással, hiszen az újság­hasábok sincsenek bebizto­sítva ilyenek ellen. Am az is túlzás, ha minden kritikát, jó szándékú figye­lemfelkeltést személyes tá­madásnak igyekszünk beál­lítani. Szuperérzékennyé vált nyilvánosságunkban — különösen így, választási megmérettetés közeledtén— ijesztő méreteket kezd ölteni a mindenütt ellenséget ke­reső-kutató szemlélet, s igen kevés az ellenpélda. Ilyen volt most az idézett levél egy mondata. Kommentár ________________ Átcsomagolódtunk Szőke Judit A pasas mindennnap ugyanabban az órában bemegy a McDonaldsba, az egyenasztal mellé leteszi tu- catdipóját, konfekcióöltö­nyét lesimítva ugyanolyan gyorsasággal bedarálja az egyforma ízű méregdrága hamburgert, a cukros kólát. Ugye, ismerős a kép? Majd a munkából hazatérve be­kapcsolja a tévét, s immár nem csak a műholdas adó­kon nem lát mást mint kri­mit, híg löttyöt, nem kell fá­radnia, hogy folyton arrébb tapogasson ujjaival a bűvös távirányítón. Ez a fajta kommunikáció — tetszik, nem tetszik— már mindenkinek jár. A fogyasz­tói társadalom minden sze­lete, így a médiája, az általa sugárzott kultúra sem pri­vilégium. Tízpercenként egyként bambulunk a reklá­mokra. Kezünkben ropi, egy Borsodi, s átadjuk magunkat a távvásárlásra buzdítás bizniszének. Csak tárcsáz­nunk kell — ha van telefo­nunk — a képernyőn megje­lenő számot, és már kopog­tat is a kedves postás a műmütyűrrel. A katalógusokban és a műholdas reklámban képe­ket adnak el, telefonon ren­delünk, avagy postafiókból (jótékonyan elrejt), és óh, minő öröm, elfogadják a hi­telkártyát is. A lényeg az, hogy véletlenül se találkoz­zon a vevő és az eladó. Elszemélytelenedett a vá­sárlás ősi rítusa. S bár meg­lepőnek tűnhet a gondolat- társítás, de nekem erről va­lamiért az jutott eszembe, hogy már alig van saját édességgyárunk (persze, gyárunk sem sok). S mit csi­nál a tisztelt nyugati priva- tizőr? Semmit, vagyis min­dent. Átcsomagol. Nem rest jól bevált kekszünket csinos kis fészkes dobozba rejteni —jó-jó, a krém sem csorgós —, ezen az alapon árat emelni, és gondoskodni ar­ról, hogy a polcokon mindig szemmagasságban legyen elhelyezve. Dohányiparunk termékei változatlan minőségben so­rakoznak immár szuper pat­tintás, díszes boxokban. Ezeket ugyanazon a gép­soron ugyanazok az embe­rek gyártják. Csak egy kicsit minden másként van. 54 Keíet-Magyarország 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom