Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-09 / 236. szám
14" Ä %e,(et-9>{agyarország hétvégi melCékfete 1993. október 9. A KM vendége Az iskola „teremtő” Szondi Erika Vagy megszűnik az iskola, vagy kiugróan nagyot lép előre. E két lehetőség között választhatott dr. Bajkán Barnabás, amikor kezébe vette a Baross László Mezőgazdasági Szakközépiskola tervdoku- mentációit. Amikor ezt az embertpróbáló munkát elkezdte, magában is tisztáznia kellett, mit vállal. A mezőgazdaság átszervezése, a magángazdálkodás fellendülése új feladatok elé állítja a szakképző intézetet is. Hosszú évek negatív tapasztalata után is képes Bajkán igazgató úr küzdeni a pálya elvesztett presztízsének visszaszerzéséért, a mezőgazdasági munka elismertetéséért. — Ahogy az iparban rosz- szabbodtak az elhelyezkedési lehetőségek, egyre több ember fordult ismét a mező- gazdaság felé. 1965-ben kerültem Mátészalkára, s én magam is átéltem e vidék szemlélet- és életmódváltozásait. Szerencsére minden áramlat ellenére megmaradt a szatmári ember nyíltsága, tisztessége, föld iránti sze- retete. A szatmári táj szépsége jelenti számomra a megtisztulást, a kikapcsolódást. Lassan három évtizede szolgálom ezt a vidéket. Szere- tetemet és ragaszkodásomat az emberek és a táj iránt csak úgy tudom kifejezni, ha segítek. Ez az érzés vezetett, amikor elkezdtük az építkezést. Három éve nem voltam szabadságon, de nem érzem magam fáradtnak. Első pillantásra az ember úgy gondolná, egy ódon kastélyparkban sétál, amikor belép a mezőgazdasági szakközépiskola kapuján. A több évtizedes fák zöldje szépen harmonizál az épület melegsárga színével. Az ablakok, ajtók formája, az épületek szín és formagazdagsága érzékelteti velünk, igényes emberek tervezték és építették, akik nemcsak az oktatási feladatokat látják itt el, de nevelni is akarnak. Szépérzékre, harmóniára, teljességre. Nevelni akarnak a múlt tiszteletére és szere- tetére is, hiszen a régi épület felújításakor nem veszhetett el egyetlen értékes díszítés, vagy szépmívű kovácsoltvas lámpa sem. A toronydaruk, dömperek, teherautók világában az építkezés ideje alatt azonban mindezért harcolni kellett. Egyszerűbb lett volna a régit újra cserélni, de akkor szegényebbek lettünk volna. Bajkán Barnabás igazi pedagógus, a szó legnemesebb értelmében. Szeptember óta négyszázharminc tanuló zsivaja tölti be élettel ezt a csodálatos intézményt. — Minden gyereknek joga van a tanuláshoz. Megbuktatni, kallódni hagyni könnyebb bárkit, mint a benne szunnyadó képességeket felszínre hozni. A gyengébb képességű tanulóknak is lehet sikerélménye a szakmai gyakorlatoA SZERZŐ FELVÉTELE kon, ha megmutatjuk nekik, érdemes dolgozni. Meg kell változtatnunk azt a téves elképzelést, hogy aki a földekről jön az piszkos, aki az istállóban az állatok mellett dolgozik, annak trágyaszagú a ruhája. A munka értékét és ezzel együtt az ember értékét nem ezek a rosszul be- idegződött külsőségek határozzák meg. A tanulóink igényszintjét kell emelnünk saját személyes példamutatásunkkal. Szerencsére a tantestülettel is sikerült elfogadtatnom azt a szemléletet, hogy az elméleti oktatóknak otthonosan kell mozogniuk a gyakorlati munkában is. A tanártól kell azt is megtanulni, hogyan kell a villa- vagy kapanyelet megfogni. Le kell szállni a katedráról a gyakorlati élethez. Csak így válhatunk követendő példává tanítványaink számára. Az érettségit adó szakközépiskolai oktatási rendszer mellett beindult a szakiskola is. Százötven tanuló jelentkezett ebben a tanévben erre a képzési formára. — A szakmunkásképzőbe jelentkezettek hatvan-het- ven százaléka gyenge képességű tanuló. Ez azonban nem jelenti azt, ne lenne képes színvonalas gazdálkodásra. Ha sikerül velük megszerettetnünk a mezőgazdaságot, elkerülhetjük, hogy a perifériára sodródjanak, elkallódjanak. Mindenkinek vannak jó tulajdonságai, csak meg kell találni őket. Bajkán Barnabás a törekvő, tanulnivágyó fiataloknak is például szolgálhat. Munka mellett szerezte meg a doktorátust, érdeklődik a kutatás, a tudomány fejlődése iránt. Meghatódva mutatja volt tanítványának angol nyelvű tudományos munkáját, melynek első oldalán ez áll: Tisztelettel és szeretettel tanáromnak, aki elindított ezen a pályán. — Ezerhatszáz fiatalt érettségiztettem, mióta pedagógus vagyok. Remélem, magukkal vitték a mezőgazdaság szeretetét és jó szakemberek lesznek. Szerencsés embernek érzem magam, hiszen olyan pályát választottam, amiben megtaláltam az örömömet. Szerencsés vagyok azért is, mert családom mindenben megért, segítik a munkámat, szeretetteljes légkörben élhetek. Legnagyobb szerencsémnek pedig azt érzem, hogy egy ilyen intézmény létrehozásának tevékeny részese lehettem. Nagyobb boldogság ez számomra, mintha a saját családi házamat építettem volna fel. Szellemidézés a filmvásznon Hamar Péter Keménykalap, pamacsbajusz, ormótlan cipők, görbe bot: aki ennyi ismertetőjegy alapján sem vágja rá, hogy természetesen Charlie Chaplin, azzal nem árt bizalmatlannak lenni. Mivelhogy Chaplin maga volt a csoda, az egyszeri, a megismételhetetlen, a varázslatos, akit illik ismemi. Chaplin tudott valamit, amit csak a kiválasztottak tudnak: filozófiát teremteni a filmvásznon, és annak is gyönyörűséget okozni, aki azt sem tudja, mi fán terem a filozófia. Gondolatisága oly természetességgel fakadt, olyan egyszerűséggel simult bele az ábrázolt világba, ahogy a forrás patakká duzzad az erdő fái között. Azon kevesek közé tartozott, akikről a szakmai közvélemény is a legnagyobb elismerés hangján szólt, s akit a közönség is a szívébe zárt. Tudott nevettetni és ríkatni, teremtett örökzöld dallamot a Két piciny fehér balettcipővel, és soha nem tévesztette el, kikhez tartozik. Kevés életmű van, amely annyi szociális érzékenységről és elkötelezettségről tanúskodik, mint az övé. Kézenfekvő a kérdés: lehet egy ilyen emberről életrajzi fűmet készíteni? Reprodukálható a csoda? El lehet hitetni a nézővel, hogy az a színész, aki megjelenik a vásznon, maga Charlie Chaplin? A válasz a formális logika alapján nyilván az, hogy NEM. Ha azonban Richard Attenborough Chaplin című filmjét megnézzük, a válasz valahogy így módosítható: MAJDNEM. És ez nem akármi! Azért persze ne feledjük, hogy ez az angol úr, mit úr?, Sir (ami azért mégiscsak nagyobb rang a brit oroszlán bajsza tövében) készített egy életrajzi filmet Gandhi címmel, amiért odaítélték számára az Oscar-díjat. Azaz igazolta már, hogy otthon van a leghálátlanabb műfaj háza táján. Az életrajzi film újra divatba jött mostanában. Néhány héttel ezelőtt elmélkedtem ezeken a hasábokon arról Pialat filmje, a Van Gogh kapcsán, milyen nehézségekkel, majdhogynem megoldhatatlan problémákkal kell szembenéznie annak, aki e műfaj területére kalandozik. Illetlen lenne ezeket most megismételni, itt azonban meg kell toldanunk a listát, egy további, ott nem említett gondra hívva fel a figyelmet, mivel — ellentétben a nagy festőről szóló filmmel — itt nem az életút egy rövi- debb szakasza kerül elénk, hanem gyakorlatilag a teljes életpálya képe. Van Gogh-nak egyetlen színész kölcsönözte alakját, itt azonban kellett egy kisgyerek, egy nagygyerek és egy felnőtt, akit az öregkori képek kedvéért alaposan maszkírozni is kellett. A nézőnek ezt a sok elvonatkoztatást — hogy tudniillik ez a három tulajdonképpen egy — vállnia kell, ha a hitelesség illúziójába akarja ringatni magát. A felnőtt Chaplint alakító színész kiválasztása azért lehetett rendkívül nehéz feladat a rendező számára, mert a jelöltnek nemcsak hasonlítania kell alkatilag és fizimiskájával is, hanem az sem árt, ha játszani tud, mondjuk úgy, mint Chaplin. Ilyen színész természetesen nincs. Robert Downey JR. azonban minden követelménynek majdnem eleget tesz. És ez a maximum, ami az adott helyzetben teljesíthető. Chaplin életútjának részleteit a hazai érdeklődők több forrásból is ismerhetik. Régebben megjelent Sadoul monográfiája, és hozzáférhető magyar nyelven a színész-ren- dező-forgatókönyvíró-geg- man-zeneszerző önéletrajzi kötete is. így könnyen ellenőrizhető mindaz, ami Attenborough filmjében látható. Az alkotók elkerülhetetlenül megtűzdelték munkájukat olyan filmtörténeti utalásokkal, mellékszereplőkkel, akiket csak a filmtörténetben jártasak tudnak azonnal a helyükre tenni. Ezt a gondot kísérlik meg a film végéhez illesztett „lábjegyzettel”, szöveges tájékoztatóval áthidalni. A nézőknek azonban valószínűleg mindegy, hogy Mack Sennett- nek vagy kinek hívják azt a rendezőt, aki először ad lehetőséget Chaplinnek munkára az USA-ban, mert elszórakoztatja őket az a játék, ahogy a fiatalember meggyőzi tehetségéről a már híres amerikait. Attenborough mértéktartó valamennyi ötletének felhasználásában. A keretjáték (az öreg Chaplin svájci villája kertjében társalog társszerzőjével önéletrajzi kötetéről, így az egyes jelenetek emlékképekként jelennek meg) oldja a hagyományos sikerfilm megszokott dramaturgiáját. A Chaplin-filmek önéletrajzainak vélhető, emlékezetes jelenetei átkerülnek ide, beépülnek a filmbe, mintha eredeti megoldások lennének. Az imázst megteremtő kellékek kiválasztása a ruharaktárban némiképp leegyszerűsíthető, de feledteti ezt a burleszkre emlékeztető trükkmegoldás. A befejezés melodramatikus túlzása ellenére is jószívvel ajánlható mozi a Chaplin mindenki számára. A jövő héttől látható a hazai mozikban Sidney Lumet Bűnben égve című filmje Rebecca De Mornay és Don Johnson főszereplésével. Az új amerikai filmet az Intercom forgalmazza. Képünkön a főszereplők Az Intercom felvétele Könyvespolcunk _______________________________________ Nagy Gáspár: Mosolyelágazás Karádi Zsolt Nagy Gáspár hatodik kötete az értékőrzés és az értékgyarapítás igényével készült: kamatoztatja mindazokat a szemléleti és poétikai vívmányokat, amelyeket régebbi műveiből ismerhetünk. Nagy Gáspár küldetéses költő. Munkássága pályakezdése óta a váteszi vallomásos, élményalapozású modellt testesíti meg. Előző könyveiben (Koronatűz, Halántékdob, Földi pörök, kibiztosított beszéd, Múlik a jövőnk) e lírai magatartásforma sajátos módozatait dolgozta ki. Felfogásában a költő az igazság tudója, morális ítélkezésre jogosult, hiszen az erkölcsi tisztaság képviselője és hirdetője. Konok daccal néz szembe a megalkuvókkal, az amoralitás kufárjaival. Legendás, mára már antológiadarabbá vált versei miatt (A fiú naplójából. Ökörnyár: elmúltam# kilencéves) 1984-ben az Új Forrás szerkesztőinek kellett felelniük, 1986 nyarán pedig betiltották a Tiszatájat. Nagy Gáspár pályáján hű maradt állócsillagaihoz: Nagy László, Pilinszky, Kormos, Jékely, Dsida Jenő, Weöres poézisé- hez; egyiküket sem utánozta, de mindanynyiuktól tanult. A Mosolyelágazás 1988 és 1992 között keletkezett költeményei többségükben a korábbi, erősen politikus attitűd meghosszabbításai, miközben a lírai én intim világának vívódásai is helyet kapnak a gyakran ironikus felhangzó opu- szokban. Az újabb termés több teret szentel a nemzeti problémák megragadása mellett a személyiség benső világának. Az öt fejezetben a „sintér idő” foglyaként főleg az emlékezés pozíciójából beszél. Az 1988-as utazásaiból sarjadó 11 americanában versel adózik Tűz Tamásnak és MS mesternek (Márai Sándornak) is. Az „országosan vezényelt amnézia” (Halála kellett, halála jel volt), a „menetrendszerűen levert forradalom” (Három szívütem), a diktatúra közös szégyenének történelmi ideje rémlik föl több költeményben. A legsúlyosabb mondandójú versét, a Kádárkorszak lírai analízisét a Félig bevallott élet írójának, Csoóri Sándornak küldi Nagy Gáspár (Rég bedobott palack a hajóbörtönből): a kilencvenes évek küszöbéről visszatekintve az egykori önmeghatározás képtelenségéről gondolkodik. A többes szám első személyű- ség hangsúlyozottsága a korszak tollforgató értelmisége általános életérzésének, s a Csoórival történő közösségvállalásnak gramatikai kifejezője. Az alá- és föléírások méz- és korbácsjutalmú produkcióját minősítendő hangzik föl a negyedik strófa: „így romlott minden meghatároz- hatatlanná / és homályosan viszonylagossá / és lett mégis szükségszerűvé / apáról / fiúra — nemzedékről, / nemzedékre, / idegrostjainkat átaljárva / egy bizonyos fajta kábítószer / szolid használata...” A Mosolyelágazásban az eddigiekhez képest megerősödő létfilozófiai töprengések hoznak új elemeket: az elmélkedések magva az elmúlás (Magyar történet, A halál kutyái, A te halálod, Őszi bánat, Kórházi éjszakák és nappalok, Egy szelídfranciának írom). A „holtak helyett sétálgatok / az ezredvégi fényben” Örökre- ébren / hangja a történelemből kizárt ember permanens önvádjává súlyosodik, folytonos múltvallatássá, jelenvizsgálattá erősödik (Most kezdett el benned dobolni, Évkönyv 1989, Sivatagi szópor, A történelem asztala alól). E vázlatos ismertetés végén a recenzeus megjegyzi, hogy ambivalensen viszonyul a Nagy Gáspár-jelenséghez: ahhoz a folyamathoz, amikor az etikum — a mégoly sokrétű és modem poétikai eszközök segítségével bár — esztétikummá transzponálódik. Nagy Gáspár költészete nagyrészt az elmúlt rendszerrel szembeni averzió terméke. S mint ilyen, korjellemző, karakteres művészet. — A „hogyan tovább?”- ra még nem látni a választ. Dr. Bajkán Barnabás
