Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-30 / 254. szám

1993. október 30. Anyanyelvűnk lelkiismeretes őrzője Tanulmányaiban, előadásaiban a nyelvművelésnek új értelmezése szerint dolgozott Margócsy József Nyíregyháza — A Veszp­rém megyei Szentgálon szüle­tett 1915-ben. Pápán érettségi­zett, Budapesten Eötvös-kol­légista, magyar-német szakos oklevelet szerzett. Egyetemis­ta korában ő nyerte meg az első helyes kiejtési versenyt. Nyelvészeti munkakörökben dolgozott, ilyen folyóiratok szerkesztője; a külföldön ma­gyart tanítók Anyanyelvi Kon­ferenciáinak 1970-től szerve­zője, éltetője. Ismeretterjesztő előadó itthon és külföldön. 1952 óta haláláig a rádió Édes anyanyelvűnk című adásainak szerkesztője, írója, felolvasó­ja. Az anyaország s a külföldre szakadt magyarok között élő kapocs egyéni és hivatalos út­jai során. Magas állami és szakmai elismerések egész so­rának tulajdonosa. Hosszú, sú­lyos betegség után halt meg 1993. október 11-én. Temeté­se november 4-én lesz a Far­kasréti temetőben. Legismertebb működési te­rülete a rádióbeli műsora. 1952-ben még csak alkalmilag szerkesztett 15 perces műsoro­kat; 1955-ben tértek át az öt­perces adásokra, eleinte vasár­naponként. Később a műsort hétköznap megismételték, hogy az iskolák is jobban hasznosíthassák. 1961 óta már hetenként háromszor hangzott el ugyanaz a műsor — válto­zatlan hallgatói érdeklődés mellett. Tanulmányaiban, előadásai­ban a nyelvművelésnek új, korszerű értelmezése szerint dolgozott Lőrincze. Nyelvőr­ségen című könyve bevezeté­sében kifejti, hogy „aki ma nyelvőrségen áll, nem öldöklő szerszámokkal fegyverkezik fel, inkább afféle toronyőr, aki helyzeténél fogva messzebbre lát, s beszámol tapasztalatairól azoknak, akiknek szemhatára szűkebb. Elmondja mit lát a tájban: merre vezetnek a jó utak, hol téved az utazó nehe­zen járható helyre, veszedel­mes szakadékba. Beszámol a táj életéről, változásairól. De nem kerüli el a figyelmét a bomladozó épület s a viruló vetéseket fenyegető kártevő sem.” Lírai fogantatású célkitűzé­sét más oldalról is megközelí­ti: „Nyelvművelésünk mostani szemléletét én emberközpon­túnak szoktam nevezni a ré­Archív felvétel meg kellett fordulnunk, ahol a vezetékes rádió állandóan szólt. Ottjártunkkor éppen Lőrin­cze műsorát hallhattuk. Arról beszélt, hogy egy-egy név kapcsán mire irányul első gon­dolatunk, hogyan alakul véle­ményünk: mennyire más-más képzetek kapcsolódnak a Ma­ca, Marcsa, Manci, Mara, Má- rika, Mariska, Méry alakok­hoz a hallgatókban. A borzderes tehenek között járkálva egyszerre arra figyel­hettünk fel, hogy az állatgon­dozók nem engedték el fülük mellett az elhangzottakat, s beszélgetésükből az derült ki, hogy lehet tehénnév a Maca, Marcsa, Manci, esetleg a Maris, egyértelműen lehetet­lennek tartották a Marcsu, a Marika, a Mariska név ilyen alkalmazását, „hiszen ezek olyan kedvesek, hogy csak egy szeretetre méltó leányra, asszonyra illenek, nem pedig oktalan állatokra.” Vagyis: az öt perc nem szállt el nyomta­lanul, hanem meggondolkod­tatta a hallgatót. S vajon lehet- e ennél nagyobb eredménye egy ismeretterjesztő előadás­nak? Világot, országot járó elő­adói útjain megyénkben is gyakran megfordult Lőrincze: Lőrincze Lajos gebbi nyelvközpontúval szem­ben. Először: a nyelvi jelensé­geket a nyelvet beszélő ember, a társadalom érdeke, célja szempontjából nézzük. A tár­sadalmi hasznosság, a felhasz­nálhatóság dönt a helyes és helytelen, a jó és rossz kérdé­sében; a nyelvi változások próbája is az, hogy használha­tó-e, megfelelő-e, szükséges-e az ember, a társadalom számá­ra. Másodszor: a nyelvműve­lés tárgya nemcsak, sőt ma­napság főként nem a nyelv, hanem az ember. Legalábbis így kellene lenni.” A jó 120 évvel ezelőtt kez­dődött, sok szempontból más­féle nyelvművelés a két hábo­rú között már modernizálva megerősödött, majd a Kodály és Lőrincze vezette mozgalom tovább terebélyesedett: nyel­vészeti szakmunkákkal, folyó­iratokban, kiadványokban, or­szágos versenyekben, diákok­nak és felnőtteknek kiosztott díjakkal, a rádióban és a tele­vízióban többféle előadásban, sorozatokban. Ide kívánkozik egy régebbi élményem: az ötvenes évek közepén a mátészalkai mező- gazdasági technikumban foly­tak a vizsgák, vasárnap a gya­korlati rész: az ópályi tangaz­daságban. így az istállókban is a főiskolán szervezett nyelvtu­dományi konferenciákon, a Magyar Nyelv Hete és más TIT-sorozatok keretében, esetleg egyedi meghívásokra. Emlékezetes a fáradhatatlan vajai múzeumigazgató, Mol­nár Mátyás egyik rendezvé­nye: erre a kiadó 50 példányt küldött megrendelésre, Lőrin­cze éppen akkor megjelent könyvéből. A zsúfolásig meg­telt tanterem hallgatósága azonnal megvásárolt 49 pél­dányt, annyira magával ragad­ta őket a közvetlen, közérthe­tő, meleg hangú előadás. Vala­mi kivételesen kedves férfibáj jellemezte ugyanis magatartá­sát, természetes érintkezését hallgatóival. Ehhez párosult végtelen szerénysége: figyel­mes hallgatása, ha más szólt hozzá, és vidáman élcelődő stílusa, amellyel írásban és szóban is fűszerezte mondani­valóját. Minél közismertebb és nép­szerűbb lett, annál inkább nőtt szerénysége, puritánsága, ahogy egyik kollégája fogal­maz meg találóan: volt neki mire szerénynek lenni. Ide kí­vánkozik egy esete: autóveze­tés közben kisebb galibát oko­zott a Moszkva tér közelében. A vizsgáló rendőr úgy látszik hallgatta a rádióműsorait, s mindenképpen igyekezett őt mentegetni a másik autós ro­vására. Végül is Lőrinczének kellett „megvédenie” a baleset elszenvedőjét, hogy ti. Lőrin­cze, maga volt figyelmetlen, szerencsére sérülés nem tör­tént. Egy évvel ezelőtt, október 23-án este a rádióban Kulcsár Katalin beszélgetett vele. Ak­kor még nem tudhattuk, hogy ez az utolsó ilyen interjúja. A riporter a népszerűségről fag­gatta Lőrinczét, aki azt vála­szolta: jólesik neki, főleg már idősebb korában, ha az utcán, boltban megszólítják, kérdez­nek is tőle valamit. A népszerűséget tehát szere­ti, de azért nem kell nagyon komolyan venni. Életfilozó­fiájának fontos része ez: jó, jó, ha már megvan, de azért még­sem ez a legfontosabb az élet­ben... Eltávozott hát körünkből ez a kedves hangú, melegszívű ember, aki egész életének, munkájának központjába állí­totta édes anyanyelvűnket. Nemes életének végeztével le­gyen hát neki könnyű az édes anyaföld. Senki meg nem mondta volna, hogy az asszony, akivel karon­fogva jár, a felesége. Inkább a lányának vélte volna az em­ber. Az illető, aki ezeket a város legbüdösebb kocsmájában el­mesélte, még arra is emléke­zett, hogy a férfi halála után a felesége és két fiuk eltűntek a városból. Ki tudja, hová köl­töztek? Lehet, hogy az asszony férjhez ment újra. Mert olyan szép és fiatal volt még. Senki nem tudta azok közül, akik mindenszentek éjszakáján a rózsából lopni akartak, senki nem is sejtette, hogy az a szép, fiatal asszony, és a két fiú ott állt mellettük, a sírnál. Ott vol­tak ők, egy másik dimenzióban, mely megakadályozta a tol­vajokat, hogy láthassák őket. Tízéves házasok voltak már, amikor a férfi, akkor még úgy harmincévesen, egyszer oda- állt a felesége mögé a kis tük­rös asztalkához, és azt mond­ta: — Gyöngy, te semmit nem változol! Nekem ritkul a ha­jam, szarkalábak gyűlnek a szemem köré, de te ugyan­olyan fiatal vagy és szép, mint amikor megismertelek. Gyöngy... Tudod, mennyire szeretlek! Ugye van egy titkod, amit soha nem mondtál el ne­kem? Látta a tükörbenfelesége si­ma szoborarcát, zöldesbarna, ragyogó szemeit, a fekete, ívelt szemöldökkel. Látta szikrázó fekete haját, melyet minden reggel fél óráig kefélt, és a feje tetejére csavart. Mindig, min­dent ugyanúgy csinált. Gyöngynek nem voltak jó nap­jai és rossz napjai, mindig mo­solygott, ugyanúgy, és ha nem lett volna meleg a teste, ha nem tudott volna olyan forrón ölelni, az ember azt hihette volna, hogy valami gép. Emel­lett szeretet sugárzott belőle, szeretet a férje, a gyerekei iránt, és általában minden em­ber iránt. Soha nem haragu­dott, és soha, semmiben nem követett el hibát. ' Egy számítógépközpontban dolgozott, felelős beosztásban. Gyöngy soha nem volt beteg, de kiváló betegápoló, ha úgy hozta a szükség. — Kedvesem — mondta ott akkor a tükör előtt a férfi —, ugye van valami, amit soha nem mondtál el nekem? Gyöngy ugyanúgy mosoly­gott, mint máskor. —Hát jó... — mondta — ma este elmesélek valamit neked. De ígérd meg, hogy azután ugyanúgy szeretsz, és hogy senkinek nem árulod el a titko­mat! / — ígérem — mondta a férfi, és remélte, felesége nem veszi észre, hogy a szívében jeges rémület ül. Csak egy kis lámpa égett az ágy mellett, a férfi boldog és fáradt volt Gyöngy ölelése után.' —Érted már?—kérdezte az asszony. Mezítelen vállán szik­rázva kígyóztak kibomlott haj­tincsei. — Android vagyok, és rajtam kívül még sokan élnek itt a földön, az emberek kö­zött. Tökéletes embermásola­tok, akik azért jöttünk, hogy segítsünk rajtatok. Ez az utol­só lehetőség. Közösen nemzett gyermekeink okosan és humá­nusan kormányozzák majd a földet. Az egyetlen lehetőség, hogy ne pusztítsátok el, és sa­ját magatokat is. Az ember ér­tékes lény, de sok hibája van. Közösen nemzett utódainkból hiányozni fog a hatalomvágy, a gyűlölködés, a kegyetlenség. Eltűnnek a betegségek, melyek a testet és a lelket mérgezik, és megmenekültök a végső pusz­tulástól. Gyöngy odabújt férje vállá­hoz, szorosan hozzásimult, és a férfi megnyugodott. Átölelte az asszonyt, aki őt választotta társul, és elaludt. Y y báláig nem árulta el l—M a titkot senkinek, ha- J. J. láláig boldog volt Gyönggyel, aki gyermekeivel együtt eltűnt a városból férje temetése után. Soha senki, aki ismerte őket, nem találkozott többé velük. Egyetlen emlék maradt utánuk, a síron örökké virágzó jégrózsabokor... Középkori Pest-Buda Budapest (MTI) — Fővá­rosunk területén már az idő­számítás előtti évezredekben is voltak lakott helyek, mint azt a kelta eraviszkuszok itt­létére utaló leletek tanúsít­ják. Az időszámítás első négy évszázadában, a római birodalom részeként, Pannó­nia provincia fontos védelmi és kereskedelmi szerepet ját­szó városa Aquincum volt. A római kori emlékeknek önálló múzeuma van az ása­tások helyén kialakítva. A Budapesti Történeti Múze­um most nevéhez illően egy újabb korszak emlékeit mu­tatja be Budapest a közép­korban című új állandó kiál­lításán. Metszetekkel, térképekkel, régészeti leletekkel, épület­díszítő kő, relief és falfest­mény-részletekkel, használa­ti és dísztárgyakkal idézik fel a meglehetősen tágan értel­mezett középkort, az ötödik századtól egészen a tizenhe­tedikig, a török uralom végé­ig­Aquincumnak is a hanyat­lás, majd a pusztulás jutott osztályrészül a római biroda­lom felbomlása után. A vá­rost elsodorta a népvándorlás áramlata. Az Attila fejede­lem hunjait követő germá­nok, gótok, longobárdok majd avarok ittlétéről gazdag sírleletek tanúskodnak. Számunkra meghatározó időszak a IX. század vége, amikor is keleti szálláshelyé­ről a Kárpát-medencébe vo­nult a magyar törzsszövet­ség. A romvárost és Csepel- szigetet a fejedelmi törzs szállta meg, s a mai Óbuda területén temették el Árpád fejedelmet. Fegyverövek, tarsolyok, tegezek kerültek elő vélhetően a fejedelem ka­tonai kíséretének sírjaiból. Az államalapítást követő­en az eredetileg Budának ne­vezett későbbi Óbuda lett az Árpád-házi királyok egyik székhelye Esztergom és Szé­kesfehérvár mellett. A XI. században már királyi és káptalani birtok Óbuda, kirá­lyi udvarházzal, templom­mal. Délebbre kereskedő- és kézművestelep alakult ki, s a XIII. században itt épül az új királyi vár. A Duna bal part­ján Pest indul fejlődésnek, III. Béla idejében tovább tart a gyarapodás. Királyi és egy­házi épületek sokasága népe­síti be nemcsak a két várost (Óbudát és Pestet), hanem a környező településeket (Fel­hévíz, Szentjakab, Gézavá- sára, Újbécs, Jenő, Szentfal­va, Nyulak-szigete). Romok vagy még azok sem maradtak a magyaror­szági román építészet reme­keiből az 1241-42-es tatárjá­rás pusztításai után. A .táma­dás megismétlődésétől való félelem vezette IV. Bélát, hogy a mai budai Várhegyen új várost alapított, felismerve a hely stratégiai jelentőségét, központi fekvését. Olasz, francia mestereket hívott az országba, de meg­bízásokat adott magyar ipa­rosoknak is. Pesti németek és Óbudáról származó magya­rok települtek a hegyi város­ba, kereskedők, kézműve­sek, iparosok. Budán, a hegy déli nyúlvá­nyán királyi székhely léte­sült, később európai hírűvé válik ez a palota, amely III. Endre uralkodásától kezdve királyi székhely is. Az Anjouk idejére Pest is, Buda is fontos dunai kikötő, kereskedelmi csomópont, nemzetközi utak találkozó- helye. Az építészet, a művé­szetek színvonalát híven il­lusztrálják a Zsigmond-kori gótikus szoborleletek. Mátyás király és a rene­szánsz, szorosan összefüggő fejezetek a főváros történel­mében. Sajnos a virágzó kor építészetéből nem sok ma­radt: a budavári paloták rene­szánsz dísze, Mátyás nyéki vadászkastélya, a budaszent- lőrinci pálos kolostor díszí­tése, a pesti plébániatemp­lom szentségtartó fülkéje. Öt évszázad épületei sem­misültek meg a 150 éves tö­rök uralom alatt. A hódítók pusztulni hagyták a palotát, a várost. A templomokat me­csetté alakították. Igaz, épí­tettek számos fürdőt, katonai épületeket oszmán-török stí­lusban. Országház utcai lakóházak, amelyek a XIV-XV. szá­zadban épültek MTI-felvétel _ Ä Kekt-íMa^ijarorszáp hétvégi meCCéklete I 1 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom