Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-23 / 248. szám
1993. október 23. A ‘Kelet-Magyarország hétvégi melléklete 1 1 Párizsi magyar művészek „A világ feje, a szellem szabadságának, megmozdulásának, emelkedésének otthona” Rippl-Rónai József: A párizsi nő 1900 Szekeres Tibor reprodukciója Szatmári Gizella Nyíregyháza — A múlt század utolsó évtizedeitől kezdve szinte minden jelentős magyar alkotóművész megfordult rövidebb-hosz- szabb időre Párizsban. Madarász Viktor volt az első magyar művész, aki hosz- szabb időt — 1856-tól másfél évtizedet — töltött Franciaországban. A Hunyadi László si- ratása című közismert alkotása, ez a romantikus hangvételű, régmúlt korszakok történelmi eseményeit idéző és aktualizáló kép, az 1860-as Salon kiállításán elnyerte a francia állami aranyérmet. Ugyanilyen sikert aratott Munkácsy 1870-ben a Siralomház című alkotásával. Mednyánszky híres csavargó-portréit Párizsban festette és ott is állította ki először azokat. Kiállításunk kezdete Rippl- Rónain keresztül kapcsolódik Munkácsy személyéhez. Rippl ugyanis a nagy romantiküs- realista mester műtermében kezdte franciaországi pályafutását másolatok készítésével. Csakhamar természetesen saját lábára állt, csatlakozott a Nabikhoz, a Prófétákhoz. Rippl többször is megfestette Bonnard képmását, valószínűleg őt ábrázolja a kiállításon szereplő Francia férfi portréja. Maillolról készült műve a párizsi Musée de Arts Modernes tulajdonában van. A nyolcak művészcsoport jelentős személyisége, Orbán Dezső egészen Ausztráliába költözéséig (1939) élt Párizsban. Művei egyébként már 1909-ben láthatóak voltak Nyíregyházán a Nemzeti Szalon által szervezett kiállításon, mely a kortárs művészet keresztmetszetét volt hivatva bemutatni. (Ekkor már működött itt a Nagykállóból 1899-ben átköltöztetett vármegyei múzeum, de az első képzőművészeti alkotás csak 1920-ban került a gyűjteménybe). Perl- rótt Csaba Vilmos négy évig tanult Matisse-nál, aki rajta kívül Ziffer Sándorról is igen jó véleménnyel volt. Közismert Tihanyi Lajos kapcsolata a nemzetközi avantgarde-dal, Tiarával, Marinettivel (utóbbiról készült portréját bemutatjuk, a nálunk még nem felfedezett Henri Guilbeaux költő képmásával együtt). Szobot- ka Imre 1913-ban a Függetlenek Szalonjában bemutatott képeire a híres költő, Apollinaire is felfigyelt. Ami a szobrászokat illeti: Forgács Hann Erzsébet Bourdelle tanítványa volt, Földes Lenkét egyenesen felfedezte a francia mester. Különösen jelentős a századelő szobrászatában Csáky József, kubisztikus, az art-déco jegyében fogant szobraival. A dekoratív stilizálásban méltó párja Fluszár Imre, a Tam- burás lány alkotója. Czóbel Béla a Fauves csoporttal együtt állít ki már 1905-ben, s jó barátja Duno- yer de Ségonzac. Expre£szív erejű tiszta, erős színei nagy dekoratív foltokká alakítják a látványt. Nem felejtkezhetünk el Csók Istvánról sem, aki a századfordulón hosszú éveket tölt el Párizsban. Képein ekkor még virágzik a szecesszió. A kiállítás második része a posztimpresszionizmus továbbélését, a szürrealizmus térhódítását és elágazásait illusztrálja. A lírai-expresszív Márffy Kosztolányi sorait juttatja eszünkbe: „A pompa ez, részvét- telen, derült, magába forduló tökéletesség”. Mellette a csaknem kaffkai méretű létproblémákkal küszködő Farkas István, aki Párizsban későbbi monográfusa, André Salamon, a jónevű költő verseivel adta ki Correspondances c. képsorozatát 1928-ban. Tihanyi Lajos 1933-ban — Martyn Ferenccel együtt — tagja lesz az Abstraction- Création csoportnak. Műveiben a látvány felbontásakor még visszautal konkrét elemekre, szerkezetre (Kompozíció madárral, Látás félszemmel). A későbbi magyar absztrakció gondolati esszenciája itt sűrűsödik. A valóságélmény érzékelhető Martyn Ferenc absztrakt kompozícióiban is. A szürrealizmust Vajda Lajos (Figura és hold, Fekete sugarak), valamint Bálint Endre Párizsban készített fotómon- tázs-sorozatának darabjai képviselik. (Alom a temetőről). > A nagykállói születésű Amos Imrét a valóság jelenségeinek és azok összefüggéseinek sajátos értelmezésére a II. világháború egyéni és társadalmi méretű katasztrófa élményei inspirálják. Végül Gyarmathy Tihamér konstruktív szürrealizmusában és Lossonczy Tamás szabad asszociációkra épülő Kompozíciójában ér össze a különböző utakon járó, de végeredményében összetalálkozó két ág. A magyar művész látogathatta az Ecole des Beaux-Art- sot, a magánakadémiákat, elsősorban a Juliánt, majd a La Palette-e, bekapcsolódhatott a művészi közéletbe, részt vett a jelentős kiállításokon (mint pl. a Függetlenek Szalonját — a Salon des Indépendents) bemutathatta műveit a kis magángalériák tárlatain, barátságokat, ismeretségeket kötött, melyek sokszor évtizedekig is fennmaradtak. A magyar, művész előtt Párizsban, amely — Martyn Ferenc szavaival élve —, megnyílt a kibontakozás lehetősége. Felszabadulhatott az aka- démizmus kötöttségei alól, megismerhette az egymás mellett élő filozófiai-esztétikai irányzatokat és kiválaszthatta közülük azt, amelyet leginkább testére szabottnak érzett, amely legközelebb állt élet- szemléletéhez, egyéniségéhez. Egyenrangú társ lett, részesévé válhatott az európai művészetnek. A magyar művész Párizsban két igazán erős művészegyéniséggel találkozhatott, aki nyomán el lehetett indulni: ezek egyfelől Cézanne, a szerkezet, a konstrukció „erős embere”, másfelől az érzelmeket, emóciókat síkokban és színekben kibontakoztatni képes, dekoratívitásra törekvő Matisse. Természetesen nem szolgai utánzásukra gondolunk, hanem a munkásságuk, alkotó módszereik megismeréséből adódó olyan lehetőségre, amely az élmények, hatások, benyomások feldolgozására, továbbgondolására adhatott alapot mindenekelőtt azoknak, akik tudatosan épí- tették-alakították művészetüket. „A magot Párizsban árulták, a termés jellemzően magyar lett” — írta a korábban már idézett Martyn Ferenc, maga is Párizs-járó festő. Múzsák, ha találkoznak Szent Pál apostol ikon a máriapócsi kegytemplomból, a XVIII. század végéről Balázs Attila felvétele Léka Géza: Szent Mihály havában S. E.-nek Szent Mihály havában cselleng a Hold. Már vakfehér. Villanásunk hósármány-röpte volt, zizzent a dér. Szavunk ha volt, csak odafönt. S remény: nem hallja más. Keringőzött velünk a csönd, a fény: a vallomás. Ősz volt-e ez, csak szeptember talán? Nem is tudom. Hisz dér se volt, madár se volt. Csupán így búcsúzom. Közbeszólás Reflexek Balogh József l/CtH V alamikor március végén találkoztam az asszonnyal először. Szégyenlősen jött be ismerősei unszolására, s kézsérülését is csak akkor vettem észre, amikor kezét tördelve elmondta jövetele célját. A seb — a két ujj, a fél tenyér hiánya és a középső ujj használhatatlanná válása — 1956 október 26-a nyíregyházi eseményeihez kötődik. Munkahelyéről, a kórházból indult hazafelé azon a napon, és amikor a Damjanich laktanya közelébe ért, látta, hogy ott tömeg áll. Jó- szerint meg sem tudta mi történik, amikor eldördültek a lövések, s a 41 sebesült egyike éppen ő lett. Öccse — aki szintén vele volt — combsérülést szenvedett. A kórházi dolgozóból sérült, majd hónapokig ápolt lett, s ott, a kórházi ágyon tudta meg, hogy Hubicska Zoltán akkori laktanyaparancsnok rendelte el a sortü- zet. Előtte azt hallották, hogy Csályi Ferenc lövetett, de amikor bevittek a kórházba két sérült katonatisztet is, erre is fény derült. A tisztek — félvén, hogy felismerik őket — rövid időn belül elszöktek. Több hónapig tartott a kezelés. Új, majd még újabb műtétre volt szükség, s mire a sebek begyógyultak, 1957 nyarán elfogatási parancsot adtak ki ellene. Mint kiderült, a főnővér akarta vele úgy rendezni anyagi tartozását, hogy feljelentette fegyver rejtegetésért. Ezt megúszta, de azt mondja: egy-két orvos kivételével nyugdíjazásáig ellen- forradalmárnak nevezték, s csak kevesek jóindulatára számíthatott. Az asszony ma is mindennap eljár sérülésének színhelyén, hisz ott lakik a laktanyafalak szomszédságában. És miközben azon töpreng: miért szólaltak meg akkor a fegyverek, miért kellett annyi embernek megsérülni, miért épp őt érte a lövedék, aki véletlenül került oda, én arra nem találok könnyen magyarázatot: miért nem meri ma sem a nevét adni esete nyilvánosságra hozatalához. Milyen reflexek működnek ma is, több, mint három évvel a rendszerváltozás után, amelyek visszakozót fújnak egy csomó emberben. Mert többszöri beszélgetésünk alapján egyértelműen állítom: nem csak a szerénysége, inkább a benne bujkáló félelem miatt marad szívesebben a háttérben. Vajon meddig működnek még a reflexek? Váltónyargalás J ó sok idő kellett hozzá, hogy megértsük: miért is kell dollármilliókat felvenni, s belefeccölni a magyar bankrendszer korszerűsítésébe. A hétköznapi ember azt képzelte nagy naí- vul, hogy a bank a pénz szálláshelye, ha kiadják, akkor is dolgozik, márminthogy kamatozik, ha bent van, akkor befektetik valami jó nyereséget hozó vállalkozásba. Aztán kiderült, hogy vannak vasárnapi emberek is, akik felismerték, hogy a pénz nem a bankban, hanem náluk van a legjobb helyen. E felismeréshez azért némi tudásra is szükség volt: fáradságos munkával meg kellett például ismerkedni a váltójogszabályokkal, aztán belelapozni a Büntető Törvénykönyvbe, és kiszúrni a bennük lévő lyukakat. Aki alapos munkát végzett, arra is felfigyelhetett, hogy nem is lyukak voltak ezek, hanem hatalmas kráterek, a váltójogszabályhoz kapcsolódó bűncselekmények ugyanis teljes mértékben hiányoznak a BTK-ból. Másutt, például nyugaton vannak olyan bűncselekmények, hogy váltónyargalás, pinceváltó, de ismerős módszer, amikor leírják a fejfákról a váltóbirtokosokat, meg amikor az egyik váltót azzal elégítik ki, hogy ugyanarra a tartozásra még egy váltót írnak alá, ami nem egyéb, mint a fizetés elodázása. Ellenőrizetlen, fedezetlen váltókat számítolnak le, mint tette például a gávavencsel- lői takarékszövetkezet elnöke, mert már komoly likviditási gondjai voltak, és emiatt a végén már 40-45 százalékos kulccsal is számítolt le váltót. Ez igen jó üzletnek tűnik, de csak akkor, ha van mögötte valami. A gávaven- csellői takarékszövetkezetnek nem volt, így nem 40-45 százalékot nyert, hanem 50-55 százalékot vesztett. És ha ezt valaki háromszázmillióval játsza el hetente háromszor, akkor össze is jön egy bődületesen nagy összeg. Visszakanyarodva a bankok korszerűsítésére felvett hitelekre, és magára a korszerűsítés szándékára, bizony ránk is fér. Nemcsak azért, hogy ne lehessen palira venni a bankot — mint tette azt nemrég a nyíregyházi Mezőtrade Systems, mely nem létező vodkára 420 millió hitelhez jutott —, hanem azért is, mert a gazdaságnak jól működő bankokra van elengedhetetlen szüksége. A kamatok néhány hónappal ezelőtti csökkenésétől lehetett várni, hogy az a beruházási kedvet növeli, de ilyen helyzetben nem elégséges, ha alacsonyak a betéti kamatok, ha megfizethetetlenek a hitelkamatok. Gazdasági növekedést pedig csak alacsony kamatokkal lehet elérni. És az is alapvetően fontos, hogy egy bank ne üljön a pénzén, ne arra spekuláljon, hogy mosógépre ad hitelt, hanem szálljon be a gazdaságba. Kockázat természetesen van, ám a nagy óvatosság megbénítja a gazdaságot. A vállalkozásoknak forgótőkére, gyors segítségre lenne szüksége, de ez nem működik, mert ha a húszszázalékos nyereség nagy is, még mindig nem fedezi a bankkölcsön kamatát. Miből lehet akkor nyereségesen termelni? Ha a bankrendszer és a kamatpolitika változatlan marad, lassan, de biztosan eljutunk Föníciába, ahol ha adom az árut, kapom az ellenértéket. Mert a pénz továbbra sem tölti be a szerepét.
