Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-02 / 230. szám
14 Ä 9Q.U.t■ 'Magyarország*hétvégi mettfkkte 1993. október 2. A KM vendége __________________ A perui dohányos Máthé Csaba Nagykálló (KM) — Mosolyogva tiltakozik. Nem vagyunk inkák, mondja, családunk spanyol származású, Peru déli részéből származik, teszi hozzá. 1974-ig az átlag perui fiatalok életét élte: tengerparti kiruccanások, disco, vadkempingezés, szilveszteri napfürdőzés, egy-egy külföldi út Amerikába, Chilébe, vagy Argentínába. Szüleivel, apja mérnök-katonai diplomát szerzett Peru fővárosában, Limában éltek. A hirdetőtáblán kifüggesztett felhívás változtatta meg életét. Már magyar állampolgár vagyok 1991-től, nyitja ki a bordó színű személyi igazolványát Luis Cornejo. Huszonkét évesen kalandokról álmodott, valami mást szeretett volna tanulni, mint a limai egyetemen, ahol valószínűleg mérnök-közgazdász diplomát szerzett volna. A hirdetményben a magyar követség felhívása szerepelt: perui egyetemisták jelentkezését várták, akik Magyarországon szereznének diplomát. — Jelentkezés előtt még hazarohantam, és a nagy világatlaszban megnéztem, egyáltalán merre taláható Magyarország. Elolvastam róla azt a nyúlfarknyi ismertetőt — emlékszik visz- sza a jelentkezés előtti pillanatokra. — A követségen 20-an jelentkeztünk, közöttünk senki nem tudott egy szót sem magyarul. Izgalmasnak és távolinak tűnt Magyarország, főleg úgy, hogy a most Brüsszelben élő bátyám mindenáron le akart beszélni az útról, mondván, hogy egy kommunista országba megyek. Megvontam a vállam és azt válaszoltam: eddig sem érdekelt a politika, ezentúl sem fog. Összepakoltam és felültem a repülőgépre. Az egyéves nyelvi képzés valamennyiük számára elég gyatrán sikerült, Luis hiába jelentkezett a műszaki egyetemre, nem vették fel. Helyette a kertészeti egyetem tartósítóipari karán a dohánytermesztési szakot választotta, ahol már sikeresebb volt a felvételije. Kénytelen volt állandóan elkuncsorogni a csoporttársai jegyzetfüzetét, amelyet esténként nyálazott át, hiszen csak így értette meg az előadások szövegét. Valamennyien tudták, és a szerződésükben is szerepelt, hogy a diploma megszerzése után visszatérnek Peruba. Luis 1975-ben, az első év után megnősült. Feleségével, aki akkor a Tungsram műszaki osztályán volt titkárnő, egy nyári nemzetközi táborban ismerkedett meg. A szülők levélből értesültek fiúk lépéséről és áldásukat adták a fiatal párra. Iskolai társak, a feleség néhány budapesti rokona vett részt az ünnepélyes aktuson, majd a násznép gyűjtött össze alig kétezer forintot, hogy a fiatal pár elutazhasson nászúira. — Albérletbe költöztünk ki és vándoroltunk egyik helyről a másikra — mondja Luis, miközben felsorol legalább tíz lakáscímet. Luis Cornejo A SZERZŐ FELVÉTELE 1978-ban már lánya születését ünnepelhették, aki a Vanessa nevet kapta. Három év múlva a perui fiatalember teljesítette a szerződés utolsó pontját is, a vizsgák után feleségével és kislányával visszautazott Peruba. Egy perui atomkutató intézet atomreaktorában osztályvezetőként helyezkedett el. Bár kezdetben a szüleinél laktak, később önálló házba költöztek, amelynek bérét a cég fizette és még szolgálati autót is adott a friss diplomásnak. Felesége pedig elkezdett angolul tanulni. — A nyolcvanas évek elején a demokrácia a terrorizmust is meghozta Perunak — komorul el az arca. — Karácsonykor, amikor éppen az ajándékokat csomagolták a gyerekek, a Fényes Ösvény például felrobbantott néhány trafót a fővárosban és a szent ünnepen a lakosság áram és víz nélkül maradt. Feleségem félt, vissza akart jönni Magyar- országra. Akkor már a második lányunk, Denisey is megszületett. Hosszas töprengés után végül úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk Magyarországra, Nyír- gyulajba, feleségem anyjához. Nagyobbik lányomnak volt a legnehezebb, bár értett magyarul, de nem beszélte a nyelvet, és hazatérésünk után három hónappal már kezdte az általános iskolát. Luis á család után hat hónappal érkezett és az egész országot bejárta, hogy valamilyen munkát találjon. Sorra kereste fel az élelmiszer- ipari üzemeket, nem sok eredménnyel, hiszen mindenhol azt kérdezték, helybeli, van állandó lakása? Mivel nem volt, így sajnálkozva továbbengedték. Egy volt osztálytársa javaslatára próbálkozott a Nyidofemél, ahol Nagykállóban felügyelői állást és szolgálati lakást ajánlottak. Meg is kötötték a szerződést. Felesége egy évig tolmácskodott a káliói posztógyárban, majd spanyol idegenvezetői vizsgát tett és nekikezdett az angol középfokú vizsga megszerzéséhez. Férjével elsősorban a spanyol anyanyelvű vendégek kalauzolását vállalják amegyében. — Állandóan tervezem, hogy látogatóba hazautazunk, de eddig nem volt rá anyagi keretünk — mondja Luis. — Reményeink szerint a karácsonyt idén Limában és a tengerparton töltjük. Az az igazság, a hideget valahogy csak megszoktam, de jobban szeretem a meleget. Harmadik gyeremekünket, Luis Ádámot sem látták még a nagyszülők, illő nekik is megmutatni a fiút. Egy csalódás története Karádi Zsolt Bíró Yvett egy 1969-es tanulmánya szerint a magyar újhullám Gaál István 1964-es Sodrásban című filmjével kezdődött. Gaált — most lévén hatvanéves — a televízió valamennyi játékfilmjének levetítésével köszönti. Az élet-halál, s a személyes felelősség kérdését egy mikroközösségben fölvető mű után egy esztendővel készítette a rendező második egész estés munkáját, a Zöldárt, amelyet az elmúlt huszonnyolc évben elfelejtettünk. Hiteles története elkészültekor nyilvánvalóan irritálhatta a kultúra cenzorait, később pedig a hasonló témát feldolgozó, méltán elismert Angi Vera homályosította el. Pedig a Zöldár fontos film. Csaknem három évtizeddel a bemutató után is így érezhető, amikor már lényegesen többet tudunk az ötvenes évek emberpusztító mechanizmusáról. A sztori nem több mint egy csalódás története: Ostoros Mártont, a tehetséges parasztfiút, aki orvos akar lenni, átirányítják francia-magyar szakra, mert a „népgazdaságnak ott van rá szüksége”. Gaál, hősét a faluból az egyetemre vezetve, képes érzékeltetni, hogy hol zsarnokság van, ott zsarnokság van a hallgatók, a tanárok között éppúgy, mint a magánéletben, az ábrázolt kor minden pillanatában. Ahogy Ács Laci, az évfolyamtitkár (Koncz Gábor) az első percekben kiszemeli Ostoros Márton (Tóth Benedek) — ő intézte el az átirányítást is —, ahogy a DISZ-tag- gyűlés porig alázza. Borit (Dőry Virág), ahogy a diákok között is akad, aki lazaságokat észlel a fegyelem terén, ahogy az ördögi gépezet működése közben előbb társai megszavazzák Laci titkárságát, majd kizárják őt, ahogy senki sem tudja, mi az igazság, csak Laci felesége (Meszléri Judit) érzi: „én tudom, hogy ártatlan!” — úgy hatalmasodik el a nézőben az abszorditás rettenete. Elemezhetnénk persze a film jellegzetesebb dramaturgiai hibáit: Gaál Istvánnak a Gyögyösi Imrével együtt írt forgatókönyvében legalább hatszor hangzik el — a párbeszédek megoldatlansága miatt —: „Szeretnék veled beszélni!”, illetve „Beszélni szeretnék veled!”. Nehezményezhető az a jelenet, amelyben a Marci hazatértekor a falusiak arról vitáznak: belépjenek a téeszbe vagy sem. Az is didaktikus, amikor az alkotók kimondatják a hősnővel azt, amit a néző már amúgy is érez: Marci, a család kilencedik, legifjabb gyermek olyan „mint a népmesék legkisebbik fia, aki elindult világot hódítani...” A mű nem láttatja eléggé összetetten Marci meg- hasonlását, amikor egy pillanatról a másikra új hivatást kell választania, azaz: új hivatást kényszerítenek rá. De Gaál nem lélektani drámát akart csinálni, hanem korfestésre vállalkozott. A film értékei közül kiemelendő a többpillérű kompozíció, amely a víz motívumrendje köré szerveződik. A tanyai mosakodásra a kollégiumi fürdőszoba valamennyi kinyitott csapjának képe felel. Ezt idézi föl a két snitt: a mű közepe s a vége felé Marci fejét az esőbe tartja, hadd paskolja arcát hosszan a zápor, amely egyszerre lesz az élet, a megtisztulás, az újrakezdés zuhataga. S nem szóltunk még Herczenik Miklós atmoszférikus fényképezéséről. (Akad a Zöldárban Eizenstein — utánérzés: egyik esti sétáján Marci gigantikussá növesztett árnyéka vetítődik a szemközti házra, miként Rettegett Iváné. Csakhogy Gaál- nál, amikor Ostoros elindul, az árnykép zsugorodik, majd eltűnik. Eizensteinnél viszont mereven vetítődik a palota falára.) A Zöldár eleven film ma is: kockáin egy jobb sorsra érdemes ifjúság szellemi, érzelmi drámája zajlik. Alakjai sokoldalúan jellemzett figurák. Valahol mindegyiküknek igaza van. És valamennyien áldozatok. A közülük elsőként eltüntetett Laci leginkább, aki kijelenti: „hazudni nem szabad, se magunknak, se másoknak”, s közben nem veszi észre, a vastapsok függönye mögött milyen csalárd színjáték zajlik. Gaál István vitathatatlan érdeme, hogy elsőként próbálta meg az ötvenes évek konfliktusainak ábrázolását a magyar filmművészetben. Live Show. Bacsó Péter filmje Mokép-felvétel Könyvespolcunk Privát Magyarország születik Tóth Kornélia Ez az ország tele van hősökkel és antihősökkel. A szakemberek ideje még nem jött el. Ez az ország ünnepel és szenved, vadul vitázik, vir- tuskodik, hétköznapjait botrányok lármája veri fel. R. Székely Julianna, a Magyar Hírlap főmunkatársa, múlt évi Pulitzer-emlékdíjas így summázza most megjelent riportkötetét. Mint mondja: a magyar közírónak az utóbbi négy évben több dolga akadt, mint az előző negyvenben, bár ímivalója akkor sem lett volna kevesebb. Felháborodhatott és nevethetett, megrendülhetett és kétségbe eshetett, de főképp elképedt, mi minden rejtőzött az addig mesterségesen sima felszín alatt. Magánosításnak illik mondani a lassan polgárjogot nyert privatizáció kifejezést, amely azt rejti — bármely szóval is illetjük a fogalmat —, a láthatatlan és megfoghatatlan állami kezekből nagyon is valóságos kezekbe helyezi azt a vagyont, amelyet a Horváthok, Szabók, Kovácsok, Kis- sek az elmúlt bő negyven esztendő alatt fölhalmoztak. S hogy kik, hányán és milyen eszközökkel osztozhatnak a javakon, már nem a jövő, hanem a jelen zenéje. Ez a muzsika időnként nélkülözi a harmóniát, disszonánsán cseng, s a partvonalról bekiabálni any- nyi, mintha a kutya ugatná a Holdat. Jól elosztott szerepek, a fő- és mellékszereplők gyakran viszszaköszönnek, már előre sejteni lehet, ki kap zsíros darabot az állami vagyonból. A szerző mégsem az új tulajdonosokat véli Privát Magyarország letéteményeseinek, hanem a kis cégek gazdáit, akik nevüket adják a szárnyait bontogató vállalkozásukhoz. Horváth József vegyeskereskedése, Makai La- josné bőrdíszműves és tucatjával sorolhatnánk a gombamódra szaporodó boltocskákat, üzleteket, szalonokat, amelyekből egykor lehet Eldorado divat vagy sörbár, attól függően, mi kínál gyorsabb gazdagodást. S aki a nevét a vásárra viszi, komolyan gondolja az egészet. Szakmát, tisztességet, országot, megmaradást. Publicisztikai válogatásai nemcsak jellemzik, hanem minősítik is a szerzőt. R. Székely Julianna nem akar a mindentudó szerepében tetszelegni, és ellenségei sem foghatják rá, hogy csak az élet napos oldalán sütkérezők keltik fel az érdeklődését. Sőt! R. Székely hamarabb tegező viszonyba kerül a hajnalonta lépcsőházi kukákban guberálókkal, a rongyosboltba besurranó pedagógussal, a tisztes szegénység jegyeit szemérmesen rejtegető nyugdíjas mérnökkel. Piszká- lódás című írása éppen a minden baj közepette is örömet, megbékélést lelő, az életet igénylő Horváth nénik nevében született: a 68 éves, két gyermeket felnevelt asszony megrója az újságírót, hogy miért csak a szomorút, a bajt veszi észre? Lássa már egyszer az örömet is, hisz az élet végtére is szép... Kezdő riporter korában a szerző is harsány hangon tudatta a nagyvilággal, ha botrányt szimatolt. De bármerre indult, előbb-utóbb visszaélést, becsapást, törtetést tapasztalt. Megcsömörlött tőle, majd mániákusan kereste a sikertörténetek főszereplőit. Ám félórás beszélgetés után kiderült, hogy a látványos siker, az anyagi gyarapodás mögött mennyi kudarc, megalkuvás lappang. Kereshetett az író sztárvállakozót, pompás, új színházat, vendéglőt, merész és reményteljes közgazdasági modellt vagy oktatási kísérletet. A tapasztalat országosan ismert és csak szűk körben mozgó emberek esetében ugyanaz. Mennyi csalódáson kellett a Horváth néniknek keresztül menni, hogy elfeledjék ifjonti önmagukat, amikor hittek a világot megforgató fényes szelek erejében és főként önmagukban! De éppen itt mutatkozik meg a Horváth nénik lelki nagysága: ők a csalódások sorozata után is talpra akarnak állni, s hinni akarnak mindabban, ami az életet szebbé, jobbá teszi. Már nem a világnak akarnak bármit is megmutatni, hanem önmagukkal békében élni. (Scriptor füzetek 3., Mécs László Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1993., R. Székely Julianna: Hátsó pöff.)
