Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-16 / 242. szám

1993. október 16. SA 'Ke(et-SAÍagyarorszáq hétvégi meMfáete 1 1 & Barangolás Cservenyák Katalin önnyű széllel W JT küldi simogatá- sát az őszi nap. Igazi indián JL A. nyár van. A sár­guló levelek szinte felizza­nak, ahogy rájuk vetődik a fénysugár, s halkan surrog­nak, amint egymáshoz érinti őket a fuvallat. Mintha csó- kolóznának, búcsúzkodná- nak egymástól. Hisz tudják jól: bolondozik még egyet utoljára a természet, míg át­engedi a helyet a következő évszaknak. Porzik a földút a kerekek alatt. Nagyszállásra egy talp­alatnyi aszfalt sem jutott, pedig elkélne. A környező dombokról esős időben szin­te patakokban folyik le a víz, a mélyedésekben kis tavacs­kákat képezve állja útját a közlekedőnek. De most nem. Az útra gyűrődött kis buckák engedelmesen görbítik hátu­kat, szinte terelve az autót, merre menjen s merre nem. Az erdők ölelésében szüle­tett tanyán néma csend ho­nol. Pedig a többség otthon van. Az egyik ház udvarán férfiak sürgölődnek, a tenge­rivel foglalatoskodnak. Any­juk jön elém, de semmi ked­ve beszélgetni. Nagy a bána­ta, hisz nemrég halt meg az ura. Három fiával maradt itt, munkája egyiknek sincs, az ő hétezer forintos nyugdíjából kellene megélniük. Ha már mindenképpen akarok írni valamit, hát írjam azt, hogy nyomorognak a tanyasi em­berek. Majd útbaigazít Petro- vánszki Jánosnéhoz, ő biztos többet tud mondani. S ebben igaza van. Tőle jobban tán nem is tudja sen­ki, mi a gondjuk ma a nagy- szállásiaknak. — Nagy a nyomor — kez­di Éva asszony. — A tanya nyolcvan százaléka elörege­dett, sok a kisnyugdíjas, az özvegy; a fiatalok meg mun­kanélküliek. Akinek volt tő­kéje, most műveli a visszaka­pott földjét, akinek nem, az kiadta bérbe. Aki bír dolgoz­ni, eljár szezonmunkára, nap­számba. Százhuszan lakják a ta­nyát. Borbányával és Nyír- jessel egy válaszókörzetben Nyíregyházához tartoznak, de szeretnének társönkor­mányzatot létrehozni. A három körzetben együtt biz­tos van annyi vállalkozó — véli az asszony — akiknek, ha személyi jövedelemadója nem a közös kasszába folyna, hanem ide, valamivel előbbre juthatnának. Nagyszálláson csak egy bolt és egy presszó működik, a vizet tavaly kö­tötték be. Ezután a legfon­tosabb a vezetékes gáz volna, hogy ne kelljen télen salakol- ni. Több itt a nincs, mint a van: nincs telefon, csak egy segélykérő működik az egész tanyán. Nincs orvosi rendelő, az orvoshoz be kell buszozni Nyíregyházára, a piros ház­hoz. S hiába tartoznak köz­igazgatásilag a megyeszék­helyhez, helyközi járatért fizetnek, oda-vissza 72 forint az út. Aki csak gyógyszert akar felíratni, már meggon­dolja, elmenjen-e vagy ma­radjon. Elvették az iskolát is. Az itteni gyerekek még az udva­rára sem mehetnek be, állító­lag szertárnak használják az épületet, de csak egy halom felesleges holmi áll benne. De kalandozzunk most egy kicsit a múltban! Emlékez­zünk meg báró Molnár Vik­torról, a föld egykori tulaj­donosáról, akinek neve foga­lom Nagyszálláson. Nem is csoda, hisz még élnek haj­dani cselédei, illetve azoknak leszármazottai. Rosszat itt róla nem hallani. Köztisztele­tet kapott anélkül, hogy el­várta volna. De adott is ^laká­sokat a cselédeknek. így a Petrovánszkiékkal szemközt lakó Czirjákéknak is, akik 1942-ben telepedtek le a faluban. Akkoriban még cso­dálatos volt a dombon a kas­télykert: diófákkal, puszpán- gokkal, futórózsákkal, a ko­csisétányok kétoldalán japán birssel. Czirják néni még em­lékszik az egykori kastélyra, amellyel hálátlanul elbánt az utókor. — Kár volt azt elbontani! — sóhajtja. — Az anyagot elvitték Dombrádra, úgy tu­dom, eladta az akkori tanács. A tanyasi nép nem vitt abból semmit, legfeljebb ajtót. Amikor jött a front, a bútoro­kat elvitték ugyan, de amikor visszajött a báró és a bárónő ’45 elején, mind visszaadták. A Luther-házban laktak azután a báróék, hogy elvet­ték tőlük a kastélyt — foly­tatja Cziiják néni. — Egy gyerekük volt, s két unoká­juk. Évikét, a kisunokát, úgy hallottam, elütötte a villa­mos. A fiú külföldön él. Hogy a báró leánya él-e még, nem tudom. De édesapját és édesanyját is itt temették el a családi kriptában. 1971-ben halt meg a bárónő, a teme­tésén a lánya még csak arra sem fordult, amerre a kas­tély volt. Mi rossz lehetett neki! A tanya másik végén lakik Bezdán Jánosné, épp a kapu­ban áll, dédunokájában gyö­nyörködik. Ő is emlékszik a báróra, hiszen dohányt ter­meltek neki. Még áll a két fa- szerkezetű dohányszárító a kertjük végében, bár a kerítés túloldalán. A téeszé lett. — A Virginia volt a legjobb dohány, kedves — magya­rázza Ilonka néni. — Azt Németországba szállította a báró. A cigarettadohányt pe­dig itthon hagyták. Ott szárí­tottuk a Virginiát — mutat a két faépítmény felé — de hogy gyúlékonyak voltak, a téesz épített melléjük újat, ezeket pedig meghagyták. Tiszturaknak mondták, akik szárítottak, ők ott laktak ab­ban az épületben — mutat a másik irányba az idős asz- szony. — Ha pedig szépet akar látni, Napkor irányába induljon, az erdő felé. Az ott a seország, Birketanyának hívják, ami mögötte van. Ilonka néni nem panaszko­dik, csak az egészsége lenne jobb. Ő hetvenéves, a férje hárommal több. Járandósá­gából és ura nyugdíjából, aki kerülő volt, csendben megél­nek. — Itt mindig nagyon jó volt — mondja barátságosan. — A báró idejében is. Aki dolgozott, annak jól ment. Nekünk négy tehenünk volt itt az udvaron. Fekete Antal már közel sem ilyen vidám. Hivatásos gépkocsivezető, de munka- nélküli, s egyelőre kilátása sincs az elhelyezkedésre. Ki­lenc gyermeke van, a legidő­sebb már végzett kőműves, de ő sem talál munkát. A leg­kisebb fiú négyéves, hatan pedig még általános iskolá­sok. Harmincezer forintba került az iskolába indításuk ősszel. Építkezni akartak, de így, a járadékból és a családi pótlékból arra sem futja. Nem akaródzik ilyen han­gulatban elmennem a tanyá­ról, hisz egyre magasabbról kacag a nap, ahogy delelőre készül. Majd szomorkodunk este. S még az sem old meg semmit. Míg ezen gondolkodtam, hirtelen — mintha az égből pottyant volna oda (holott biztos ott volt már előzőleg is) — egy roppant vidám por­ta előtt találtam magam. A vakítóan fehér vakolatú ház lépcsője pirosra, a léckerítés zöldre festve, csak a csúcsa piros. Az udvaron egy szál fű, nem sok, annyi sincs. Itt csakis takaros és jókedvű emberek élhetnek, annyi szent! A gazdasSzony a nyári konyhából, gazduram pedig a szín felől siet elém, éppen ereszt csinál: unalomból, meg higiéniából — tudom meg később. Mindkettejüket megelőzi azonban Tomi kutya, aki vidám farkcsóvá­lással adja tudtomra: csöppet sem zavarja látogatásom, egyébként sem az ő dolga a ház őrzése, hanem németju­hász kollégájáé, aki ott ku­kucskál a ház sarka mögött, közelebb nem is jöhet, nem ér idáig a lánc, úgyhogy lép­jek csak be bátran. — Elég vidámak vagyunk még — mutatkozik be Ku- rucz István, aki lassan tíz éve nyugdíjas. Harmincegy évet dolgozott a megyei kórház baleseti sebészetén: műtő­ben, gipszelőben, betegápo­lóként. — Nem egyszer hetven órás műszak után tért haza pihenni: a lelkiismerete nem engedte meg, hogy a beteget otthagyja. De hat gyermeké­ből kettőbe is „beleoltotta” a szakma szeretetét, fia a men­tőállomáson, lánya a belgyó­gyászaton dolgozik. — Megszerettettem velük, mert minden lépés az ember egészségéért ment — mondja bölcsen. S hogy dicsérem a házat, a kerítést, elneveti magát a gaz- dasszony, Drótár Györgynél — Hát, ki van pecsmegél- ve( Élettársak. Három évvel ezelőtt, csaknem . egyszerre özvegyültek meg. Egy év után úgy döntöttek: egyik is egyedül, másik is egyedül, miért ne próbálnák meg együtt. A gyerekek is nyu­godtak, tudják, van aki gon­doskodjon az apjukról. — Három fiam, három lá­nyom van — mondja István bácsi — neki nincsen gyere­ke — majd mikor az asszony valamiért beszalad a konyhá­ba, súgva mondja: — az élet­társam rendkívüli jó asszony, a szemébe nem mondom, csak mer elment! — Unokák? — Vagy nyolc-tíz darab! — vágja rá az öreg, majd kis gondolkodás után hozzáteszi: kapóbul nehéz megmondani. S már számol is, mormolja a neveket. — Nyolc az! De hétvégére mindig vagyunk vagy tizen­öten! — ragyog az arca, mintha azt számolná, hány nap van még a hétből, hogy ismét vége legyen. A kerítés- leceken — mint hajdan a csöbrök, köcsögök — már szépen gyűldögélnek a ki­ürült befőttes üvegek. Ha itt vannak a gyerekek, mindig felbontanak egyet-kettőt. So­kat tettek el télire, lesz elég, s még ott a savanyú káposzta is. rigylésre méltók. I Örülnek minden nap­nak, minden percnek. Jót kacagnak azon is, hogy gyermekkoruk óta ismerik egymást, de az asszony mindig Pista bácsi­nak szólította a nálánál kilenc esztendővel idősebb férfit. Még akkor is úgy hívta ele­inte, amikor összekerültek. — A jókedvet én úgy örö­költem — mondja Pista bá­csi — sosem voltam olyan ember, hogy elvetettem vol­na a reményt. Azt mondom: fel a fejjel!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom