Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-16 / 242. szám
1993. október 16. A %eCet-‘Maflifarorszáfi íutvé/fi meííéf&te 13 Festészetről, dzsesszről... Gyémánt László festőművész élete szorosan összefonódik e társművészettel Erdősi Katalin Budapest (MTI - Press) — Egy nemzedék imádta, s egy nemzedék utasította el korunk zenéjét, a dzsesszt. Gyémánt László festőművész élete ösz- szefonódik e társművészettel. Elmondhatja: minden örömét s bánatát e „szerelemnek” köszönheti. Számtalan hazai és külföldi, egyéni és gyűjteményes kiállítás után Gyémánt László „életmű” bemutatóval avatta az Újpesti Galériát. (A hajdani kopott művelődési házból varázsoltak az újpestiek modem bemutatót). Szól a dzsessz, s a látogató végigkísérheti a festőművész útját az alkotó kalauzolásával. Korszakok és stílusok — tulajdonképpen a hazai avantgarde tükörképe. — Hagyományos értelemben nincsenek korszakaim — mondja Gyémánt László. — A stílusok is úgy váltakoznak, miként a téma megkívánta. Ha kell, visszatérek a figurális kifejezésmódhoz. □ Az Ikarusz variációk pélImprovizáció (1990) dóul, mintha egyszeriek lennének. E stílushoz vissza sohasem tért? — Ez még a kezdet kezdete, s egy bécsi bemutatkozás hatását hordozza. A bécsi iskola úgynevezett fantasztikus realizmusa hatott rám. Ifjan izgatott ez a téma: Ikarusz, aki tulajdonképpen a művész szimbóluma. A Napba repülne, s ezért nem törődik a realitásokkal. Olyannyira igyekszik fölfelé, hogy elolvad a szárnya... □ E mű születése előtt mondotta önnek a hatvanas évek legfőbb ideológusa: hogy Ehrenburg szerint a dzsessz nem művészet? — Igen. E korszak kultúrpo- litikusa utálta a dzsesszt. Csoda-e, hogy az 1968-as kiállításom az Eötvös Klubban mindössze öt percig tartott? Szólott a „másság” zenéje, s ennyi éppen elég volt, hogy becsukas- sák a kapukat. □ „Ez lenne a magyar pop art?” —tette fel a kérdést egy kritikusa a Stúdió ’64 kiállítás után Cosmopolis című festménye láttán. (Ács Irén felvételei) Gyémánt László — Ismét a téma vonzotta a stílust. Ugyanis ez a kép olasz- országi utazásom után született. Firenze, Róma, olyan élmény volt számomra, hogy szinte levegőt is alig kaptam. Úgy meséltem el mindent, hogy a képemen, a Colosseum falára ráírtam a legfontosabbakat. Itt szerepel Amerigo Tot neve is: akkor még nem gondoltam, később milyen sokat jelentenek majd az ő biztató szavai. Arra sem gondoltam, hogy ez a pop art. Egyszerűen telítődtem élményekkel, s erről az utazásról mindent el akartam mondani. □ A képzőművészeti gimnáziumban Viski Balás László tanítványaként elsajátította az akadémikus rajztudást, a virtuóz technikát, a főiskolán Hincz Gyula volt a mestere. Hazai és külföldi kiállítások jelzik útját. E sikeres művészpálya 1970-ben immár Londonban folytatódik. — Mert: nem hosszabbították meg az útlevelemet, amikor szükségem volt rá. Három évig voltam Londonban, majd Bécsben, Ausztriában kaptam állampolgárságot. Rengeteg munka, bekapcsolódtam a „nagyvilág” művészi életébe. Egymást követték kiállításaim. S amikor hazalátogattam, már minden más volt. Leültem a Vörösmarty-szobor tövébe, etettem a galambokat. S ahogyan fölpillantottam, a Szózat sorai álltak előttem. □ Létrehívta az Óbudai Festőiskolát. — Azért, mert a főiskolán nem nyertem katedrát. Márpedig én már abban a korban vagyok, hogy tapasztalataimat át kell adnom a jövő generációnak. Nagy fába vágja a fejszéjét, aki hozzám beiratkozik. Keményen és következetesen megkövetelem a munkát, a tanulást. Cserébe növendékeim olyan tudást kapnak egy esztendő alatt, amit intézményesen tán hat év alatt sem sajátítanának el. □ Ez lenne korunkban a művész felelőssége ? — Ez is. Valamikor Camus- nál olvastam: a lázadás az igazság vagy a vélt igazság érdekében, ez olyan dolog, amit sohasem szabad feladni. Nos: számomra ez a művész örökérvényű kötelessége. E gondolkodással tudok azonosulni: felháborít, ha igazságtalanságot látok. □ Az utóbbi néhány esztendőben alkotásai „kiszínesedtek" . — Ezt megint a dzsessznek köszönhetem. Rátaláltam egy klubra, s úgy éreztem: be kell állnom a magam „hangszerével”. Ott, a közönség előtt — mintha egy szaxofonszólót játszanék — úgy festek. Ne higy- gyék, hogy nem vagyok gátlásos! Vonzott a dolog szokatlan- sága, egyedisége, az improvizálás lehetősége, s az, hogy a társművészetek miként hathatnak egymásra. Találtam magamnak egy új stílust, egy új korszakot. S ez az önfeledt „szereplés” vonzotta a színeket és a formát. Soha életemben ennyi élvezetet nem leltem az életben, az alkotásban, mint ezekben a pillanatokban. Nos, itt tartok most. amiről akár harminc év után is azonnal azonosítható lenne az emlékezés nyilvántartásában. És ebben a dimenzióban a tavalyi zakó, meg az állott nyakkendő sem előny. Nehezebben ismerik fel benne az embert a régi ismerősök. — Nem baj, majd szünetben csak oda lépek hozzá és azt mondom: szia Kálmán! Hát hol erre? Tudod ki vagyok én? Nem ismersz meg ugye! Vagy: hahó Kálmán! Látod milyen kicsi a világ és hogy múlik az idő! És gyöngéden hátba koccantom. — Figyelj! Segítek! Onnan ismerjük egymást, ahol abban az időben a legszebb lány a Hátszeghy Mariann volt, de a fiúk mégis a Kárász Irma és Mari körül legyeskedtek, mert azokkal állítólag lehetett csó- kolódzni a kapujuk alatt, sőt azt is beszélték róluk a téren lakó srácok, hogy még többet is megengednek, ha nem is mindent. Bár ki tudja? Hát persze! A suli! Az Etele utcai általános. Emlékszel, jobban féltünk a pedellustól meg a feleségétől, mint a tanároktól. Még a két koszos gyereküktől is féltünk. A te sorsod hogy alakult, hogy kerülsz ide? Biztos valami nagy és komoly cégtől jött — gondolta tovább — miközben a pulpitusról már elhangzott a megnyitó és az első két köszöntő is. — Micsoda szerencse, hogy találkozunk és felve hetem vele a kapcsolatot. Ma a jó kapcsolat aranyat ér! Úgy van. Majd a szünetben. Szóval lazán: hahó Kálmán, öreg cimbora, vállveregetés, emlékidézés, kapcsolatteremtés. Ahogy az írva vagyon. Aztán az előadás alatt eszébe jutott, hogy annakidején utálta ezt a Kálmánt. De nemcsak ő, az egész osztály, az egész évfolyam, az egész iskola. Valami rettenetesen, teli tüdőből! Nagy hegyes arisztokratikus orrát, kékesszürke érzéketlen tekintetét, enyhén csücsörödő keskeny ajkait, a mögülük kikandikáló, előrenyomulófelsőfogakkal. Mert öntelt volt, gőgös, stréber és puhány. Neve kiskapuzáshoz vagy egyérintőzéshez még a legnagyobb hiányzások idején sem jött szóba. Hogyan is jöhetett volna, hiszen az elkényeztetett, alaktalan és ügyetlen úri fiú mindehhez még begumizott szárú klott- gatyát viselt a tornaórákon. Amikor épp nem volt felmentve. O és a csajok! Ugyan már! —Ahogy így elnézlek hátulról Kálmán, már őszülsz te is. Valószínű, hogy visszataszítóan formátlan formád a régi és talán még megjátszósabb pojáca vagy, mint voltál. Főleg ha fontos és gazdag céget képviselsz és valami böhöm nagy, maffia-sötét nyugati kocsi hozott idáig, amit a személyes használatodra variált ide az igazgatói tanács a mindenható nyugati partnerek segítségével. Mert a magadfajta nagyképű alakok most is, mint mindig, fontos és gazdag cégeket szoktak képviselni és számzá- ras, golyóálló, vízhatlan menedzser táskát lóbálnak a résztvevőktől feketéllő aulákban vagy a recepciók pultja előtt. — Lehet, hogy ezért utállak változatlanul Baló, Faló, Ga- mó vagy Takó Kálmán — az Isten emlékszik már a nevedre, te a vegyes osztályba jártál — vagy még mindig azért mert akkor gumírozott klottgatyát hordtál a tornaórákon, nem félted, inkább lenézted a pedellust, ahogy a Kárász-lányokat is és persze fogalmad sem volt évfolyamunk szerelmi életéről. — Jól hátba kéne vágni! Hogy: mi van, azóta is az eszed játszod Kálmán? Vagy most még annál is jobban? — Aáá... mire volna jó go- rombáskodni ennyi év után? Hagyjuk az egészet! Látom gyűrű is van az ujjadon, ezek szerint találtál egy magadhoz illő beképzelt majmot, aki hozzád ment. Biztosan vannak tőle gyerekeid is. Mondjuk két nagyreményű hegyes orrú és kiálló fogú „ki ha én nem” piperkőc... Ha nem voltak felmentve tornából akkor garantáltan teniszeznek, de ismerkednek a golfozással is. Persze atyai útmutatásod szerint élnek: két nyelv a minimum és nem szóba állni akárkikkel! Légy velük boldog! — Tudod ki szólítson meg téged Kálmán? Azért, how pléh pofával végigmérj és még csak ne is emlékezzél? Nem rám, még az iskolára sem. Neked ugyanis az Etele utca túlságosan kültelkinek számított abban az időben is, amikor szinte érdem volt külvárosinak lenni. —Azért menjek oda hozzád, hogy úgy csinálj mint, aki nem emlékszik. Óvatosságból nem. Nehogy még most is tartson az utálat! Mert arra viszont nagyon is jól emlékezhetsz, hogy egy emberként ki nem állhattunk téged. A szünetben aztán, amikor a kínáló pult köré sereglettek az öltönyök, blézerek és nyakkendőtűk, és megindult a nagy, általános cseverészés az eddig hallottakról, az előadó felkészültségéről, meg a „nálatok ez hogy van?”-ról, a tavalyi zakós már ügyet sem vetve a kávékavargatókra, Kálmánra pedig a legkevésbé, odasom- fordált az információhoz: — Kezicsókolom. Meg tetszene nézni a névsorban, hogy... A hosstes erre pityegett egy párat a számítógép billentyűzetén, bájosan a monitorra mosolygott—egy hosstesnek még a monitorra is mosolyognia kell — majd onnan a kérdező nyakkendőjére: — Nem, nincs ilyen. Hasonló se. Várjon még egy pillanatig... Kálmán keresztnevű egyáltalán nincs a jelentkezettek között. Hát akkor hol van? Valamelyik konferencián lennie kell. Gyorsuló leszakadás Egy fővárosi konferencia tanulságai Budapest (ISB - D. A.) — A regionális fejlesztés lehetséges útjai volt az egyik témája annak a jövőkutatási konferenciának, amelyre az elmúlt hét végén került sor a Magyar Tudományos Akadémián. Sajnos, az előzetesen kiadott programot számos előadó visszalépése miatt teljesen felkavarták, így a vasárnap délelőttre tervezett előadások már szpmbaton este elhangzottak. így fordulhatott elő, hogy a térségünk szempontjából legizgalmasabb témáról csak közvetve, Tóth László szekcióvezető közreműködésével tájékozódtunk. A DATE Állattenyésztési Főiskolai Karának főigazgató helyettese elmondta, hogy Kelet-Magyarország társadalmi-gazdasági leszakadásáról Süli-Zakar István tartott előadást. Mint az anyag rezüméjéből is megtudhatjuk: az elmúlt évtizedekben Magyarországon a területi egyenlőtlenségek egyre határozottabbá váltak, s ennek részeként Kelet- Magyarország szegregációja mindinkább felgyorsult. Az előadó szerint mindezek ellenére a magyar közéletben nem kap fontosságának megfelelő súlyt a területi politika. Holott a területi kérdésekkel foglalkozó kutatók egész sora igyekezett rámutatni a súlyos válságjelenségekre. A magyar társadalom jelenségei és a gazdasági élet tanulmányozása alapján azt figyelhetjük meg, hogy egyre mélyül a szakadék a változó helyzethez gyorsan idomuló főváros, az átalakulást eredményesen folytató Észak- és Nyugat-Dunántúl, valamint az ország többi területe között. Süli-Zakar István a Sze- ged-Kecskemét-Budapest vonaltól keletre fekvő országrész helyzetét találja különösen aggasztónak. Kelet- Magyarország társadalmigazdasági lemaradása nem mai keletű, de a leszakadás felgyorsulása, általános érvényűvé válása napjainkban válik egyre érezhetőbbé. Az 1980-as évek végére az Alföld és az Északi középhegység gazdasága a piaci megmérettetésben leértékelődött. Az innovációs kutatások bizonyítják — hangoztatta az előadó —, hogy hazánkban nagyon lassú a magán- gazdaság nyugat-kelet irányú diffúziója. Kelet-Ma- gyarországon még ma is hiányzik az a vállalkozói mentalitás, amely az ország centrum-régiójában általánosnak mondható. Ott a nyolcvanas években a kvázi magán- gazdaság lényegében már „megdolgozta” a társadalmat. Elterjedtek a vállalkozói ismeretek, kialakultak az újszerű termelési-értékesítési kapcsolatok, megindult a tőkefelhalmozódás. Ma a jövőbeni fejlődés jelentős mértékben a helyi társadalom állapotától, kezdeményező készségétől, innováció-érzékenységétől függ. Aggodalomra adhat okot, hogy a keleti országrész nagyobbik részén a helyi társadalom egyoldalú és leromlott szerkezetű, ahol a szociális feszültségek rohamosan növekednek. A piacgazdaság körülményei között az állami közvetlen beavatkozás kismértékű, nem közvetlenül a gazdaságba történik, és nem a közigazgatáson keresztül. Az állami intervenciónak elsősorban erőteljes infrastruktúra-fejlesztést kell megcéloznia, mely főként az elzártság oldását, valamint oktatási, átképzési előkészítéssel a felemelkedés emberi alapjait teremti meg. Állami támogatással és külföldi segítséggel gyorsítani kellene Kelet-Magyarországon is a növekedési centrumok hálózatának kialakulását. Az ilyen „oázisok” felfognák és továbbítanák az innovációs impulzusokat, mobilizálnák a helyi erőforrásokat, oldanák az elzártságot. Fel kellene tárni a keleti országrész meglévő emberi és természeti erőforrásait, és a létező adottságokból hozzá kellene kezdeni egy vonzó image kialakításához. Kelet-Magyarország területi válsága nem intézhető el csupán tüneti kezeléssel. A további társadalmi-gazdasági leszakadás megállításához, illetve az országos színvonalhoz való felzárkózáshoz mindenekelőtt olyan területi politikára volna szükség, amely átgondolt fejlesztési koncepciók megalkotásával, a térséget támogató területi preferenciák kiépítésével elindíthatná a társadalmi felemelkedést. Ámos Imre: A művész feleségének arcképe 1940 Szekeres Tibor felvételei, reprodukciói
