Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-09 / 236. szám
1993. október 9. Ä ‘KeCet-Maflifarorszáff hétvégi meítekíete 113 Emlékezés műkedvelő előadókra Erdélyi Tamás Nyíregyháza — Indul a színházi évad. A jelentős, most különösen érdekesnek ígérkező esemény egy régi- régi emléket idézett fel bennem azokból az évekből, amikor még nem volt színtársulata Nyíregyházának. Elővettem a fiók mélyéről néhány karcos fotónegatívot, képet, s bemutatom; talán érdekelnek még valakit... Abban az időben szokás volt a kisebb-nagyobb közösségekben kultúrcsoportot alakítani, egy-egy ünnepnap előestéjén szavalatokkal, énekléssel, jelenetekkel szórakoztatni a közönséget, mi több: népnevelni. A jellegzetes, ’50-es évekbeli szokás egyik művelője volt a KIOSZ nyíregyházi helyi csoportjának együttese. Az 1952- ben a KISZÖV és a KIOSZ közös csoportjaként alakult, lassan baráti társasággá fejlődött együttesben népi táncos kislányok, versmondók, énekesek, sőt egy 8-10 tagú, szimfonikus zenekar is működött alkalmanként. A szereplések izgalma, a próbák baráti összejövetelei tartották együtt őket. Szívesen mentek, amikor felkérték, hogy — nyitott teherautóra csavarozott lócákon utazva — segítsenek hangulatot csinálni kisiparosok rendezvényein vagy képviselő- választás előtt, akár a távoli csengeti járásban is... Nem remekműveket játszottak, nem magas művészetet nyújtottak, de minden alkalommal őszinte jó szándékkal, szórakoztatni akaró igyekezettel. (Itt az ideje elárulnom: mint középiskolás diák, magam is többször szerepeltem, hiszen édesanyám, aki KlOSZ-adminisztrátor volt, egyik szervezője, rendezője és súgója, néhai édesapám — az utolsó nyíregyházi kefekötő mester — pedig őstehetségű komikusa volt a társulatnak.) Negyven esztendeje lesz most annak, hogy megszületett a nagy kérdés: miért ne játszhatnánk el egy igazi, három felvonásos színdarabot is? Nem drámát, nem örökbecsű klasszikust, hanem olyat, amin akkoriban nevettek, amit akkoriban minden magyar színházban játszottak: K. Isza- jev — A. Galics: Nem magánügy című bohózatát. Félreértések, mulatságos helyzetek jó szándékú és különcködő emberek, harc a bürokrácia ellen emberi összefogással, és egy pici szerelem... Es tavaszszal (1954 májusában) színpadra álltunk, a Zrínyi Ilona utcai, később, a lebontásáig Gorkij mozi színpadára: a bádogos és húga (Fábián Henrik és Brezovszki Ibolya), két borbély (Madácsi László és Molnár Sándor), a fényképész házaspár (Orzovenszky János és felesége, Irénke) az órásmester (Racskó Rudolf és felesége, Marika), a cipészmester {Tar Gyula), a vízvezetékszerelő {Lukácskó András), a szitásmester lánya {Koppányi Agnes), a tánccsoportból Almásy Kató és Szabó Rózsa a kefekötővel {Erdélyi Gyula) és fiával. De előbb még vendégünk érkezett. A KIOSZ országos központ — mi mással tudott volna segíteni — felkért egy fővárosi színművészt, jöjjön el hozzánk egy vasárnap és adjon rendezői tanácsokat a bemutató előtt. Az igazán izgalmas nap volt! Ahogy jelenetről-je- lenetre értelmet öntött az általunk már jól ismert, megtanult, de néhol még hamisan csengő mondatokba, amitől azok természetesebbé, életszerűbbé, mulatságosabbá váltak; ahogy rámutatott egy-egy lehetséges mozdulatra, szükséges gesztusra, amitől a cselekmény pergőbb, izgalmasabb lett. Fárasztó nap volt, de nagy élmény, a sikeresebb előadások főforrása. A segítő színművészt Verebes Károlynak hívták... Mindössze háromszor — egyszer Újfehértón — adtuk elő a darabot. A kultúrcsoport még néhány évig működött, de hasonló nagy fába már nem vágtuk fejszénket... Hótehénke meg az Egerek és emberek Budapest — Amikor 1985 decemberében megnyílt az első, hivatalos magyar videokölcsönző Budapesten, a pletykák szerint az első hetekben rendőrök kóvályogtak a környéken, sőt a nyomozók a boltba is betértek, hogy elkérjék a kölcsönzők lakáscímeit, így akarták ugyanis lebuktatni a vám nélkül behozott videole- játszókat és filmeket. Hol van már a tavalyi hó, és hol vannak a nyolc évvel ezelőtti állapotok? Mostanság előfordul, hogy a hazai mozikból lopják ki a sikeres forgalmazás esélyeivel rendelkező filmeket. A legújabb büntető- törvények kicsit kockázatosabbá teszik az illegális másolást, de — vélhetően — az igazi veszélyt az jelenti a fe- kete-videopiac számára, hogy a több mint féltucatnyi legális forgalmazó-kölcsönző cég egyre frissebb termékekkel szolgál az érdeklődők számára. Az augusztusi kínálatban például már szerepelt az Egy becsületbeli ügy, amelynek egyik főszerepéért idén márciusban Oscar-díjra jelölték Jack Nickolsont. S máris kikölcsönözhető kazettán Steinbeck klasszikusának az Egerek és embereknek a filmváltozata. A hazai piac változatos kínálatát mutatja, hogy már magyar gyártmányú pornókazetták is forgalomban vannak, olyan sokatmondó címekkel, mint például a Dugibuli vagy a Hótehénke. Ilyen hát a videó- piac. Körülbelül most érte el a telítettségnek azt a fokát, amelynél sokkal több kölcsönzőt nem érdemes nyitni, és sokkal több kazettát sem érdemes behozni. Csak reménykedni lehet, hogy ebben a helyzetben jobban odafigyelnek a filmművészet barátainak, létszámban kétségtelenül nem olyan nagy, de közvéleményformáló hatásában jelentős táborára. szárnyak nélkül? egyszer e pofonegyszerű fejszámolás: harminc plusz kettő az harminckettő lapát. Tehát nyolcasával. Mindenütt van egy elhullási százalék, még itt is, pedig ötszázas villany- körték napszaktalanságában — igen, örök fényében — serken és bokrosodik az élet; növekszik, aminek nőnie kell, és lehull a gyenge. Még nálunk is!!! Kajátok-piátok biztosítva, mi kell még? Mindezt úgy gondolja végig, hogy közben már a nyolcvanhatodik lapát csirketetemet löki be a szekérkébe. Az ördögbe, mi történt az éjjel, ugyan mi? Az ördögbe, miért pirosak ezek a leg- homok, amikor a tegnap még olyanok voltak, mint a hó? Az ördögbe, hol van ezekről a hófehér leghomokról a tollú? Elolvadt a múlt éjszaka. De nem is volt éjszaka az ötszázasok örök fényében — akkor honnan tudták mégis, hogy éjszaka van? Erőtlen totyogás, süket csipogás, csipegetés életre-halál- ra. Ne fald föl felebarátod, még akkor sem, ha kínoz a kalciumhiány. Ha kifeledték a tudományos szakszerűséggel összeállított étrendedből, s mit számít, hogy minden egyebet belekevertek. Ne csipkedd le a tollat szárnyaimról, szárnyam a testemről, mit érek szárnyak nélkül? Julcsi rohan az irodába, baj van a tápszerrel, honnan érkezett az utolsó vagon, és mindenik zsák ilyen? Ki kell hívni azonnal a megyét, a várost, az állatorvost, az ügyészséget, a milíciát, a biztosítót; még néhány óra, és véresre vetkőztetik egymást ezek a megvadult csirkék, már most csupa bíbor a csarnok. Az igazgató pedig, miután meggyőződik, hogy a leányzó nem túloz, s miután kiterül vagy kétszer a vértől csíkos padlón, még mielőtt nyakát szegnék (bár nem biztos, hogy megússza), sürgős kapcsolást kér: 1. a szupertitkos telefon- vonalon (amelynek kódját csak ő tudja, és nyilván, a hívott fél). 2. A titkos vonalon, amelyet rajta kívül még egy tucat nagyobb vállalat igazgatója is tud, használják a határesetekben. 3. A bizalmas vonalon, amelyen már az iskolaigazgatókat is kapcsolják, az utasítással: gyorsan mondják el, amit akarnak, mert a szál általában túlterhelt. Következnek a nem rendhagyó (de nem is rendes) beszélgetések a megyével, a várossal, az állatorvossal, a koordinációs főosztállyal, az ügyészséggel, a milíciával, a biztosítóval. A képesmagazin szerkesztőségével és fotósával semmiképpen. Akkor meg hogy a fenébe kerül ide az a langaléta — olyan szeplősvörös, mint egy ír, de valójában nem is olvas, csak fotót fotóra gyárt, hogy kerül ez a kapuhoz? Egy kis vívmányért jöttem, nagyság, s ha maga lenne az, egészen biztos, húsz évvel többet élnék. Nem engedem be, egy kis üzemzavar, jöjjön holnap, a következő ötéves tervben, jöjjön púposnapján, kiskedden. Csak most ne. Mert ha mégis, akkor Julcsi a csarnokban áll, a falakról vékony, nem apadó patakokban ömlik a padlóra a vér, s puha, élettelen halmok mindenütt: mögötte, előtte, alatta, még fölötte is, mert a pusztulás törvényét nem zabolázza földi gravitáció. tt áll Julcsi vakító fehérben ■ ■ (mert ez csak Ä W fénykép és J nem ténykép ugyebár), mosolyog a látvány cukorkásbácsijának. Aztán megint eljő a teremtés ötödik napja, és a drótokkal-betonle- mezekkel körülhatárolt terep, amit mi olykor úgy hívunk: a mindenség, újból benépesül repeső madarakkal. Az aradi szobor Dr. Csonkaréti Károly Budapest (MTI) — 1849- ben október 6. szombatra esett. Az őszi felhők mögül még ki sem bukkant a hajnali fény, amikor megnyílt az aradi vár északkeleti kapuja. A közeli sáncban csakhamar puskaropogás hangzott. A sortűz ekkor oltotta ki a szabadságharc négy hősének, név szerint Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schwei- del József tábornoknak és Lázár Vilmos ezredesnek az életét. Két órával később még kilenc tábornokot kísért ki a várból a katonaság a déli vársánc tövébe, ahol a bitófák vártak reájuk. S néhány perc múltán utolsót dobbant a szíve Lahner György, Knézich Károly, Pöltenberg Ernő, Aulich Lajos, Nagy-Sánvet, amelynek tetején a magyar szabadság géniusza állt, országra szóló ünnepélyességgel leplezték le 1890 október 6-án. A talapzaton körben, a kivégzett tizenhárom vértanú mell domborműve volt látható, az 1849. október 6. felirattal a homlokrészen, a kétalakos Harckészség allegóriája alatt. Az emlékművet a város főterén, a színházzal szemben állították fel, s ekkor kapta a tér a Szabadság tér nevet. Október 6. már a múlt század második felétől hallgatólagos közmegegyezés alapján nemzeti gyászünnep napja lett, amelyet azután a közhangulat hatására 1906 óta a magyar királyi kormány hivatalosan is megünnepelt. Arad városa azonban nem csupán a nagyszerű szobordor József, Török Ignác, gróf Vécsey Károly, Leiningen- Westerburg Károly gróf és Damjanich János tábornoknak. Arad városa a múlt század végén, hogy méltó emléket állítson a magyar szabadság- harc kivégzett honvédtábornokainak, pályázatot írt ki egy nagyszabású emlékmű elkészítésére, amelyet a népszerű és tehetséges Huszár Adolf nyert el. A Szabadság- szobornak vagy másként az Aradi Vértanúk Emlékének nevezett művet azonban 1885-ben bekövetkezett váratlan halála miatt nem tudta elkészíteni. Terveit befejezésre átadták Zala Györgynek, aki azoknak az éveknek a legfoglalkoztatottabb emlékműszobrásza volt. Ő mintázta például a Millenniumi emlékmű Árpád fejedelmét. Zala György azonnal hozzálátott, s 1889-re elkészült a pompás emlékművel, amely így teljes egészében az ő alkotása lett. Közben, az emlékmű egyik alakját, a harckészség megszemélyesítőjét kiállította a Műcsarnokban, amelyért 1887-ben állami aranyérmet kapott. A nagyszabású emlékműkompozícióval kívánt hódolni a hős tábornokok előtt, hanem a vértanúság helyén is emléket akart állítani nekik. Barabás Béla aradi ország- gyűlési képviselő a várossal megállapodott, s 1881-ben gyűjtést rendezett, hogy a vesztőhelyen emlékdombot emeljenek. Az 1909-ben megindított mozgalommal pedig 150 ezer koronát gyűjtött össze, hogy a helyet, ahol a tábornokokat kivégezték, az állam javára megvásárolják. Miután az összegyűjtött pénz erre nem volt elég, a hiányt Arad városa kipótolta, a területet megvette, és 1910-ben felépíttette rá a ma is álló, kőgúlára épített, 3 méter magas szürke obe- liszket. Zala Györgynek az aradi tizenhárom vértanú tiszteletére készített nagyszerű emlékművét a románok 1925- ben lebontották. Talán a szobrok, domborművek még valahol fellelhetők, s ismét felállíthatók lennének a hajdani Arad vármegye Trianonban magyar területen hagyott darabján, Lökösházán vagy Eleken... Vagy esetleg még Aradon is? Az aradi szabadságszobor Archiv felvétel reprodukciója A kép jobb szélén Verebes Károly Archiv felvétel
