Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-09 / 236. szám

1993. október 9. Á ‘Kekt-Magyarország hétvégi meííékkte Találkozunk jövőre(?) ugyanitt Gondolatok az újra megnyílt Őszi Tárlatról, amelyet, behunytam a szemem és megnéztem Tárlatnézőben Papp Tibor Nyíregyháza — Megnyílt! Újra, tessenek megnézni! Őszinte köszönet a rendezők­nek, szervezőknek, szponzo­roknak. Felsorolásukat meg­találják a katalógusban. Mikor először értesültem róla, hogy a nyíregyházi váro­si galériában Őszi Tárlat lesz, behunytam a szemem és meg­néztem. Azután elmentem a kiállí­tásra egy magányos reggel és a termekben rámzúdultak a kérdések: ha ennyire fontos demonstrálni, hogy van kép­zőművészeti élet e régióban, miért nem érzi mindenki így? Mi a célja ennek a tárlatnak? Megfogalmazta ezt már vala­ki? Ha igen, többségi véle­mény ez? Miután én nem talál­koztam ilyen célkitűzéssel csak találgatok, ez egy jelzési lehetőség: még élek, bemu­tathatom az új eredményeimet. Akkor miért köszön vissza oly sok több éve látott alkotás. Talán ezzel is lehet tudatni, annyira elfoglalt vagyok, hogy nincs időm tárlatokra dolgoz­ni? Vagy az ily tömegű együt­tes megjelenés erőt sugároz­na? Naivitás. Tóth Sándor azt írja a katalógus előszavában: A rendszerváltás óta nem volt Őszi Tárlat. Csak két szerény megjegyzés: az utolsó 1990- ben volt, egyébként sem hi­szem, hogy a jelen kiállítók bármelyikénél is pozitív vagy negatív szerepet játszott volna a politika. Másrészt egy kiál­lításhoz két dolog kell: mű és mecénás. Az utolsó kérdés egy kicsit más irányba fordul; miért kell alkotóművészeknek szervezni, győzködni, rohan­gálni, hol az intézményi hát­tér? Hová lettek a szép ígére­tek a bevételek visszaforgatá­sáról? Végül egy nem kérdés, hanem kőkemény valóság: ma minden eredmény ERED­MÉNY, letagadhatatlan reali­tás, élteti a reményt, észreve­szik. A kritikus sem tehet egye­bet, belebújik a számára kiu­talt három flekkbe és köszö­netét mond: Balogh Móniká­nak, aki új színfolt érdekes bőrtáskáival. Szellemes az El­ső kísérlet című táska-halhár- mas. Csizmadia Zoltánnak, akinek pasztelljei közül a Haj­dúböszörményi tanya sikerült a legjobban. Erdélyi Zsuzsan­nának szépen cizellált cégéril­lusztrációiért. Az új techniká­val jelentkező Huszár István­nak dekoratív műveiért. Kere­kes Eleknek, akinek talán Em­lékképe a kép. A fáradhatatlan Koncz Zoltánnak Tengerpart című akvarelljéért. Küzmös Enikőnek, képei láttán sokáig gondolkoztam nem cserélték-e föl a rendezők a feliratot, de azután megnyugodtam. Fodor Ildának derűt sugárzó Medi­terrán kerámiáiért. Köszönet Gál Ludmillának, s ha nem készül gobelin a Csendélet párnával című képből, már akkor is alkotás született. H. Németh Katalinnak a tőle megszokott grafikai igényes­ségéért. Legerősebbnek szá­momra, a Nekem a nyár című tűnt. Kettős köszönet Horváth Jánosnak a festő szervezőnek. Vibráló lelke a Rom című képen gépiesül” leginkább. Ugyanígy Madarassy György Tamásnak, aki az Áldozat cí­mű képpel arathat nagy sikert, de én mégis a Portréra szavaz­nék. Mészáros Gábornak a magapoteózisokért. Mezősi Eszternek, akinek Inka maszk­ja fölemelő teatrialitású. A kedves meseképeket bemutató Málnámé Ursula Hőingnek. A Párizsi Kéket megmutató dr. Pintér Nándornak. Sebestyén Sándornak, aki számos új és régi alkotással bizonyítja köz­ismerten hatalmas munkabí­rását. Soltész Albertnek a Ka­szás parasztért. A legfiata- labbként is éretten alkotó, szervező Szepessy Bélának képpé álló grafikafragmentu­maiért. Nagy Lajos Imrének Adaptáció és Engramm című érmeiért. A nagyobb műveken mun­Harasztosi Pál felvétele kálkodó Orr Lajosnak, aki régi plasztikával jelzi: itt a helye. Paulius Normantasnak, aki a Kurili szigetekig ván­dorolt, hogy a művészet ere­jével mutassa meg; egy er- rodált struktúra is lehet szép. Az akvarell mesterének Petkes Józsefnek a Vihar című képé­ért. Székhelyi Edithnek, aki a rá jellemző szívóssággal töké­letesíti képeit és fejti meg ön­magát. A visszalátogató Tilless Bélának, aki öt éve szárnyal plasztikájával a kiállításokon. Tóth Józsefnek, amiért szá­momra a tárlat legnagyobb pozitív meglepetését okozta finom rajzaival. Tóth Sándor­nak a nagybetűs Mesternek, akinek Dante-portréi is jelzik, a leginkább értette meg az Is­teni színjátékot. Zagyva Lász­lónak absztraktba hajló dom­borításaiért. És csak a kataló- gusi betűrend tartása miatt utolsóként Z. Erdei Annának fenyegetettséget mutató intro- vertált rajzi bravúrjaiért. Remélem 2-3 év múlva is­mét elmehetünk Őszi Tárlatot nézni. Dunántúli barangolások 1. Kőszegi városkép 2. A Széchényi-család címere Nagycenken 3. Az Esterházy-kastély Fertődön 4. A fertőrákosi kőbánya Nagy István Attila felvételei Közbeszólás A menedzser szerepe Baraksó Erzsébet E gy hír a sok között: zsöllyevásárlási ak­ciót indított a Ma­dách Kamara Színház, és amint a tudósító közreadja, a székek iránt nagy az érdek­lődés. A kezdeményezésről a színházi életnek az az idő­szaka juthat eszünkbe, ami­kor még voltak bérelt pá­holyok. Generációm tagjaival együtt már csak olvasmá­nyokból ismerjük a régi színházi páholyok varázsla­tos világát, amelyben egy­fajta társasági élet is zajlott. Legendáriuma volt egyik­másik páholynak, ahol a hí­res személyiségek megtalál­hatók voltak, vagy éppen­séggel a szépasszonyok ott vonultatták fel toalettjeiket. Nagyot változott azóta a világ, új közönség foglalta el a színházak széksorait. Szé­lesre tárultak a színházak ka­pui, ám a régi műpártolók el­tűnésével, majd pedig az ál­lami gazdálkodás és kultúr­politika már ismert gyakor­lata következtében a szín­házaknak egyre több lett az anyagi gondjuk, s mára is­mét napirendre kerül a me­cénások szerepe. Most újra visszatérni lát­szik egy hagyomány a régi idők színházi világából, leg­alábbis erre utal a Madách akciója. A legutóbbi infor­mációk szerint a székeknek több mint a fele már elkelt. A nemes akciót támogatja több intézmény is. Cserébe a színház egy gesztussal reagál: az adomá­nyozó színházpártoló nézők nevét a széken, vagy a szék­ben elhelyezett kis rézla­pocskákon megörökítik, il­letve a lapokra az a szöveg kerül, amit a mecénás kér. Arról, hogy ki melyik néző­téri ülést tudhatja végül is magáénak, a napokban nyil­vános sorsoláson döntenek. Színházainkban ma úgy próbálnak boldogulni, ahogy tudnak: alapítványok léte­sülnek, egyesületek jönnek létre, igyekeznek a pénzvi­lág szakembereinek érdek­lődését a színház, mint ér­tékteremtő intézmény iránt felkelteni. Nyilván ez a célja ezzel a kezdeményezéssel a Madách Színház vezetősé­gének, hogy szponzorokra tegyen szert, akik a kultúra jelenlegi ínséges idősza­kában sajátos segítséget nyújthatnak a színházi költ­ségek előteremtéséhez. Mint minden újat, ezt az akciót is vegyes visszhangok kísérik, egyeseknek tetszik, mások viszont azt kérdezik meg: jó-e, ha kiárusítják a színházakat? A kérdést azonban úgy is fel lehet ten­ni: miért baj az, ha pénz kerül a kasszába, amiből az­után újabb értékes előadás készülhet? Egy ilyen együtt­működés erősítheti a kap­csolatot a színház és a kö­zönség között, a néző talán még több gondoskodással közeledik a színházhoz, job­ban a magáénak érzi azt, hi­szen a zsebét érinti egy-egy produkció megszületése. Ha a vitázók megenged­nek egy közbeszólást, arra is kellene talán a figyelmünket fordítani, hogy azok ne szo­ruljanak ki a színházból, akik ma nem képesek egy szék árát kifizetni, folyama­tosan nem tudnak részt ven­ni a színház menedzselé­sében, de alkalomadtán szí­vesen elmennek egy-egy előadásra, hiszen azért, mert most nem tehetősek, még szeretik a színházat. Kultúrák kézfogása E gy hír a sok között: tizenhét ország több mint kétszáz szak­embere részvételével ma zárul Békéscsabán a Magyar Néprajzi Társaság szervezé­sében a néprajzkutatók nem­zetközi konferenciája, ame­lyen főként a nemzeti, nemzetiségi kérdések állnak a középpontban. Nem kardinális kérdés, de azért jellemző, miként in­vitálták a tudósítót egy ilyen programra a sajtó számára készült előzetes információ­val. Az MTI híradásnak ezt a címet adták: Kultúrák talál­kozása — kultúrák konflik­tusai. Értjük, mire utal itt a „ta­lálkozás” és a „konfliktus” szavak ellentétpárja, hogyne értenénk, különösen mi itt a határ mentén, ahol három ország fogadja be az odaát élő magyarokat. Itt első kéz­ből kapjuk a híreket arról, ha a nemzetiségi iskolában nin­csenek megfelelő tanköny­vek, vagy arról — ami sze­rintem szintén beletartozik a kultúra fogalmába —, hogy mennyit várakoztatják a hi­vatalos szervek a határon a kiszolgáltatott utast. Manapság, amikor a sajtó- orgánumok nagy részének a jó hír nem hír, s minél na­gyobb botrány várható egy ügyben, egyesek annál ízlés­telenebből szellőztetik a részleteket. Ha magam dönt- hetnék, még egy ilyen hír­adás címében is kerülném a konfliktus szó említését, s miután a béke híve vagyok, inkább azt hangsúlyoznám: keressük azt, ami a határain­kon átível, és összeköti a kü­lönböző nemzetek fiait. Per­sze nem elkenni akarom ez­zel a problémákat, amelyek sajnos a rendszerváltozások után is léteznek, s tény, hogy egyelőre nem tudunk tőlük megszabadulni. Nagy nemzetközi konflik­tusboncoló szándékaink kö­zepette azonban észre kell vennünk a kisebb helyi kez­deményezéseket is, amelye­ket nem vertek országosan nagydobra, csak éppen pozi­tívak, hasznosak, és köze­lebb hozzák egymáshoz a különböző nációkat. Egy konkrét példa ezek közül: egy hónapon át tartott Nyíregyházán a napokban zárult néprajzi, népművésze­ti kiállítás, melyet a nép­művészek itteni stúdiója ren­dezett. Itt mutatták be a kár­pátaljai és a szatmárnémeti múzeumok néprajzi anyagát, valamint a szlovák kézmű­ves mesterek alkotásait. Bé­késen, konfliktusok nélkül megfértek egy más gyökerű kultúra reprezentánsai a mi magyar népművészeti tár­gyaink társaságában, úgy is mondhatnánk: a kultúrák kézfogására láttunk szép példát. Köszönet érte mindazok­nak, akik azon fáradoznak, hogy miközben a múlt ér­tékeit közvetítik a jövő szá­mára, a népek közötti meg­értést szolgálják.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom