Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
14 Ä ‘Ketet -Magyarország hétvégi melléklete 1993. szeptember 4. A KM vendége ___________________ A szlovákiai nemesítő Galambos Béla Nyíregyháza (KM) — Homa Streda a Vág völgyében megbúvó település Pös- tyén és Trencsény közelében. Szlovákia-szerte arról ismert, hogy ott található északi szomszédunk vetőmagvállalatának, a pöstyéni központú Slovosivonak a nemesítő állomása. Itt dolgozik dr. Slavko Ondro nemesítő, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa. A közelmúltban Kisvárdán járt a szakmai berkekben Európa-szerte ismert tudós a Teichmann Vilmos emlékére rendezett ünnepi tudományos ülésen. Ide, régi ismerősei, a Nyíregyházán csak „homokkísérleti-” ként ismert, nemrég vetőmagkutatóból a DATE kutató állomásává lett intézet nöyénynemesítői hívták meg előadást tartani. — Galántán születtem hatvankét évvel ezelőtt — meséli tört magyarsággal a három nagyfia után egyelőre négy lányunokás nagypapa, akinek a kertészkedés jelenti a kikapcsolódást. Úgy lettem növénynemesítő, hogy miután 1957-ben elvégeztem a tudományegyetemet, nem volt csak egy állásajánlatom. Egyedül a Slovosivo elődjéhez hívtak, hát odamentem dolgozni. Onnan kezdve szívós munkával, a magam erejéből értem el mindent. Lóbabbal kezdtem el foglalkozni, s e tipikusan felvidéki növénynek a kutatásával, nemesítésével. Jó néhány év múlva, 1970-ben csináltam meg a kandidátusi értekezésemet ebből a témából Nyitrán, az ottani agráregyetemen. Nem sikerült rosszul, mert utána odahívtak tanítani. Tíz évig oktattam a jövő mezőgazdasági szakembereit a nemesítési tanszéken, miközben 1974- ben megszereztem a doktori címet is. — Hogy miért pont a lóbabot választottam tudományos munkásságom tárgyául? Nálunk, Szlovákiában ennek a növénynek nagy hagyományai vannak. A hűvös, hegyvidéki klímán mindig is biztonságosan termő, magas táplálóértékű fehérje forrása volt az ott élő embereknek. Húsz évvel ezelőtt még 14 ezer hektáron termelték Csehszlovákia- szerte. Mára ez a terület visszaesett 4 ezer hektárra. Szeretek vele dolgozni, mert bár nincs olyan termése, mint a másik „növényemnek”, a borsónak, de nincs is annyi probléma vele nemesítési szempontból. Slavko Ondro nevéhez három, általa kinemesített lóbabfajta is fűződik. Hazai elismertségük mellett, hírük már az ország határain túlra is eljutott. A „Stredan” fajta Jugoszláviában bizonyította kiváló tulajdonságait. Angliában pedig, az ottani négyéves összehasonlító fajtakísérletekben elért jó termés- eredményei miatt, valószínűleg mostanában kap állami elismerést a „Brokk” nevű. Pihenni azonban a babérokon nem lehet. Újabb fajtái vannak most is készülőben, ahol a nemesítő célkitűzése nem csupán az eddigieknél nagyobb termőképesség, hanem az értékesebb A SZERZŐ FELVÉTELE béltartalom is. A kor követelménye ugyanis, hogy ne csak több fehérjét tartalmazzon, hanem kevesebb legyen a lóbabban a káros, a takarmány felét meghaladó mennyiségben történő etetése esetén már az emészthetőséget rontó anyag is. Mostani, ígéretes fehérvirágú törzseivel remélhetőleg már megoldhatók lesznek ezek a problémák. Jelenleg 30 hektáron kísérletezik a Vág-völgyi nemesítő. Mint mondja Szlovákiában is anyagi gondokkal küzd a kutatás. Csökken az állami támogatás, s egyre inkább a fajták licenc- díjából kell fenntartani magukat a kutatóknak. A Hor- na Streda-i telepen szlovákiai termelőknek ezer hektárra elegendő lóbab, borsó és bükköny vetőmagot, valamint búzát és zabot állítanak elő továbbszaporításra. Ezen felül még Ausztriába és Angliába is szállítanak vetőmagvakat. — Mintegy tíz évre nyúlik vissza a kapcsolatom a nyíregyházi és kisvárdai kutatókkal — emlékszik vissza a szlovák vendég — akkoriban dr. Szabó Imre és Rajt- már János keresett föl Homa Stredán, ahol az állomásunkkal együttműködési szerződést is kötöttek a szabolcsi kutatóintézet nevében. Kölcsönös látogatások kezdődtek, majd sor került genetikai alapanyagok cseréjére is. Ez a lóbabbal indult, majd kibővült borsóval és babbal is. Ezen az úton került Magyarországra, majd önöknél honosításra, a ma is jól ismert három borsófajta a „Junak”, az „Irina” és a „Hanka”, valamint a „Kreola” nevű szárazbab. — Jelenleg nem olyan a kapcsolatunk, mint volt. A rendszerváltás mindkét oldalon, azután a magyarországi átszervezések kétségtelenül szültek némi bizonytalanságot. Amenpyiben az újraszerveződött intézetek stabilakká válnak — és itt gondolok a volt NDK területén korábban meglévő kapcsolatunkra is —, akkor újra kialakulhat a régi együttműködés. Erre egy nemesítő- nek különösen szüksége van, mert az lehetetlen, hogy bürokratikus nehézségekbe, nemesítői alapanyag-, és kutatási eredménycserét korlátozó akadályokba ütközzön. Meg legyen a nemesítői szabadsága és az ezzel járó szabad mozgása országhatároktól függetlenül. Mert Közép- Kelet-Európában mi egymásra vagyunk utalva, s itt nekünk, magunknak kell minél hamarabb megteremtenünk az emberek és a szellemek szabad mozgásának illetve áramlásának lehetőségét. Film a napraforgók festőjéről Hamar Péter Fehérgyarmat — Van Goghnak egyetlen képe akad, a Vörös szőlőskertek Arlesban, amelyet életében sikerült eladni. Ha nem siet azzal a bizonyos pisztolylövéssel 37 éves korában, akár meg is érhette volna a sikert, azt, hogy képei hatalmas összegekért cserélnek gazdát. Azt a sikert viszont már másképp, hogy annyi film központi figurája lesz, ameny- nyié egyetlen festőtársa sem a legjelentősebbek közül. A sort Vincente Minellinek a 60-as évek elején nálunk is bemutatott műve, A Nap szerelmese nyitotta meg, a közelmúltban pedig négy film is felidézi a festő alakját: Paul Coxé, a Van Gogh élete; Robert Altmané, a Vincent és Theo; Kurosava Álmokjának egyik epizódja, amelyben a filmtechnika segítségével megelevenedik egy festménye, ő maga pedig Scorsese amerikai rendező alakját kölcsönözve besétál megfestett figurái közé; s végül Maurice Pialaté, amely Van Gogh címmel a közelmúltban került a magyar mozikba. Szokatlan ez a több irányból egyszerre feléje irányuló filmes érdeklődés még akkor is, ha a közelmúltbán születésének és halálának is kerek évfordulója volt soron. Szokatlan, mert az életrajzfilm oly sok buktatót rejt magában, hogy nehezen tudja az alkotó valamennyit kikerülni, legalábbis ezt látszik igazolni a műfaj története, akár a hazai, akár a külföldi példákat vesz- szük alapul, ezért ritkán választják. Általában nehéz a döntés a tekintetben, hogy a teljes életút, vagy annak csak egy fontos szakasza kerüljön-e feldolgozásra. Ahogy Pialat filmje is bizonyítja, még a második megoldás is szükségképp terjedelmes műhöz vezet. Bár csak a művész utolsó néhány hónapját, az auvers-sur-oise-i tartózkodást eleveníti fel, így is túllépi a két és fél órás vetítési időtartamot. Minden életrajzi film kulcskérdése annak az aránynak a kialakítása, amely a dokumentatív és a fikciós elemek egymáshoz való viszonyát fejezi ki. Ha az első kerül túlsúlyba, azaz a tényékhez való hűség irányítja minden tekintetben a rendezőt, illusztratívvá válik munkája, ha viszont a kitalált cselekményelemekre tevődik át a hangsúly, akár bizonyos gondolati többlet megteremtése céljából, akár a szórakoztató szándék érvényre juttatására, hiteltelenné válik a történet. Pialat mindent elkövet a kényes egyensúly megtartására, s ha valamiben elmarasztalható, az az, hogy Van Gogh betegsége kisebb hangsúlyt kap nála, mint amilyen az lehetett valójában, hiszen ezt elég gazdag irodalom dokumentálja. Vélhetőleg erre a megoldásra azért volt szüksége a francia rendezőnek, hogy a festő fdmbeli nőkapcsolatait hitelesíteni tudja. Ezzel együtt a Gachet doktor lányához fűződő viszony születése alig motivált. Azzal is szembe kell nézni, hogy minden életrajzi filmben — s ez nem a rendező hibája, de a nézők kultúrtörténeti fel- készültsége nagyon is különböző — bizonyos részletek sokak számára nem informatívak. Abban a jelenetben, ahol a feltűnően alacsony, keménykalapos úr táncolni kezd egy kokottal, vajon hányán tudják, hogy Toulouse-Lautrecet látják, s hogy mit jelent figurája az adott közegben, és az ehljez hasonló példákat sorolhatnánk tovább a filmből. A Nap szerelmesében Kirk Douglas játszotta Van Goghot. A film elég homályosan él az emlékezetemben, de mintha az amerikai színész játékában több lett volna a nyugtalanság, a feszültség, a vibrálás, mint amilyenné Jacques Dutronc formálja a festőt. Pialat színésze inkább tétova, visszafogott, pedig ez már a füllevágás utáni időszak, közvetlen az öngyilkosság előtti. Hogy milyen lehetett az igazi Van Gogh, arra főként a testvéréhez, Theohoz írott levelei, de leginkább festményei alapján szabad következtetnünk. Az utolsó korszak alkotásaiban, amelyek szinte naponta születtek, az ecsetkezelés, a vonal- vezetés, az örvénylő formák, a cipruslombok lángszerű formái, a napraforgók (a festő kedvenc virágai, Gachet doktor a sírra napraforgókat helyezett a temetéskor) szabálytalan elrendezésű szirmai, a vádló tekintetű 1888-as önarckép a veronai zöld háttérrel annyi belső feszültséget tükröznek, ami Pialat filmjéből illetve Dutronc alakításából — néhány hangulatváltást leszámítva — hiányzik. Nem tudom, megrendítőnek kellene-e lennie a fűmben Van Gogh halálának. Hogy nem megrendítő, az bizonyos. Valószínűleg ez a rendezői törekvés, a film utójátéka ugyanis mintha ezt igazolná. Nem vagyok bizonyos benne, hogy ez a szerencsés megoldás. The crying game, azaz Síró játék. A színes angol filmet Neil Jordan rendezte Könyvespolcunk Mándyt árnyak veszik körül Horpácsi Sándor Mándy Iván élő klasszikusunk, s nem csupán az életkora miatt. Tovább éltet egy hagyományt — a Nyugatét —, szemléletet, amely túlélt rendszer- és ideológiai változásokat,^ amely éppen Mándy és az Új Holdasok tollán most éli renaissance-át, ha úgy tetszik igazolását. Ez az irodalom programjában is, eredményeiben is úgy maradt polgári, hogy távolságot tudott tartani, felül tudott emelkedni a kurzusokon. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha valaki előbb a Hu- zatban-nal csaknem egy időben megjelent Tépett füzetlapokat (Századvégi Kiadó), azaz a válogatott novellákat olvassa el. Ebből mint egy képlet vezethető le s érthető meg a legfrissebb elbeszélések kissé fáradt rezignációja, tömörsége és bölcsessége, öniróniája. Új vonás ez Mándy- nál, de nem előzmények nélkül. Az idős ember — író már nem akarja felfedezni a világot, hisz mindent tud róla, mint ahogyan az irodalomról is. Hősei esendő és elesett figurák az árusok teréről, a kávéházak. presszók, szerkesztőségek világából, akikkel úgy történik meg az élet, hogy sosem urai annak az eseményeknek. Bátran megkockáztatom a kijelentést, hogy folklórt teremtett ezzel Mándy: a nagyváros, azon belül is a külváros folklórját. Bravúrosan teszi ezt, igen takarékos eszközökkel, s mégis napokig nem tudunk szabadulni a hatásuk alól. A címadó ciklus hőse dr. Bakonyi Arnold, a magányos öregúr, aki a történet végén egyszerűen eltűnik, de közben, mint egy diaporáma sorozatban kitárul előttünk egy pesti bérház élete. Majd azt mondtam, hogy a hétköznapi- ságában, holott Mándy varázsa éppen az, hogy az esetlegesnek, esendőnek, amit mi rohanó halandók észre se veszünk valami sajátos lírai lebegést ad, átlényegíti, meseszerűvé teszi azáltal, hogy semmit és senkit nem minősít, hanem mint egy tollpihét felemel és felmutatja a fényben. Ez a fény persze soha nem vakító, mert ezekben a körfo- lyosós bérházakban, lakásokban inkább félhomály van, sokszor jótékony, amelyekben a hétköznapi történések — mondjuk a szemét levitele — adnak ritmust. Mándy soha nem „hajol le a valósághoz”, hogy egyik kollegám kedvelt kifejezését idézzem, hanem kicsit összehúzott szemmel, de nagy részvéttel, empatikus készséggel szemügyre vesz. Bakonyi Arnold bácsit immár mindörökre az érettségiző kamaszlány kíváncsi, kicsit rajongó tekintetével őrizzük meg. Mert aki nem kíváncsi az öregekre, akiből hiányzik a szeretet, a türelem és tapintat, az ne számítson békés öregkorra, arra, hogy rá is kíváncsiak lesznek majdan. Mándy írása csupa nosztalgia, fájdalmas visszarévedés a múltba, gyerek- és ifjúkorába, amely lehet, hogy akkor nem volt szép, sőt gyötrelmes volt, de az emlékezés szelíd ködbe úsztatja, opális fénnyel, mázzal vonja be. A magyar irodalomban kevesen írnak ilyen szépen, bölcs öniróniával az öregedésről, öregségről, mint Mándy. Mert a szerző nem kíméli sem önmagát, sem a culeur localet. Ezekben a máló vakolatú öreg bérházakban minden kicsit avittas, dohszagú. Az olvasó mégsem erre emlékszik, hanem a fiókokban matató öreg kezekre, az elrévedező tekintetekre, amelyek messze, visszanéznek, s ezzel teszik jelenné, örökkévalóvá a messze hagyott múltat. Egy este című novellájában pl. azt meséli el, hogyan és miért nem írta alá a listát 79- ben, amelyen a Charta 77 tagjainak bebörtönzése, a justiz- mord ellen tiltakoztak a bátrak. Minden tudományos értekezésnél (s hány íródik ma erről a témáról!) szociológiánál magvasabban, ékesszólóbban szól Mándy a mögöttünk hagyott korszakról, a zsigereink- be ivódott, megalázó, nyálkás félelmeinkről. Arról, hogy mi, a többség nem voltunk hősök sem 56-ban, sem később, mert megalkudtunk, lapítottunk, túl akartuk élni. Ez bizony nem emelkedett, de egy korszakban, amely jövőtlen volt csak ez lehetett a minimális és a maximális program. Mándyt árnyak veszik körül, mint ahogyan mindannyiunkat: eltemetett szülők, barátok, szerelmek, s ezek az árnyak kilépnek a sötétből, helyüket követelik, benne van minden félrecsúszott nyakkendőnkben, dialógust folytatnak velünk. Mándy az elmúlásra figyelmeztet, s élni tanít a maga szelíd-erőszakos módján. Teheti, hisz már rég túl van az okosságon, bölcs mint ahogy egy pátriárkához illik. (Magvető K.,Bp. 1992.)
